Kincses Károly
Az India, a szépség
koldusa fotókiállítás
megnyitóbeszéde.
Feledheted-e ezeket az arcokat?
címmel könyvet adtunk ki 2003-ban Sára Sándor több mint fél évszázad alatt
készült fényképeiből. Nagy dobozokban cipeltem el fotós életművét a kecskeméti
fotómúzeumba. Akkor már sokan látták az Indiában készült fotóiból nagyított kiállítását,
de az 50-es évek közepén, turai fotószakkörösként, majd geodétaként, aztán
operatőr-hallgatóként készített képei, és az utána jövők is ismeretlenek voltak
addig a nagyközönség számára. Sára autodidakta módon sajátította el a
fényképezés legfontosabb tudnivalóit. „Az első két képem szimbolikus, kicsit
meg is határozta a pályámat. Az egyik képen a Nemzeti Múzeum előtt álló Arany
János szobor szerepelt, a másikon pedig az ottani nyilvános WC előtt üldögélő
vécés néni. Az egyik a magas művészet, a másik pedig dokumentum, maga az élet” –
mondta egy interjújában. Richter Jancsinak hívták azt a barátját, aki
kölcsönadta neki a fényképezőgépét. „Ő tanított meg az alapokra. Ami
fotográfiai szakkönyv csak volt a könyvtárban, azt én mind kiolvastam. Odahaza
a község vezetői segítségével megalapítottam a falu fotószakkörét.” Sára és
szakkörtársai a felszerelésért cserébe buzgón fényképezték a kultúrház
eseményeit, látogatásokat, műsorokat, fellépéseket. Ennek ellentételezéseként
viszont éjszakánként a sötétkamrában – saját kárán – tanulhatta a
labortechnikai fogásokat. Ehhez tudni kell még, hogy a Színház- és
Filmművészeti Főiskola filmes tanszakán a hallgatók első évüket egy Zorkij vagy
Kijev fényképezőgéppel a nyakukban, különféle etűdök fényképezésével töltötték.
A kényszerszülte fotográfusok között olyanok kerültek a pályára, mint Zsigmond
Vilmos, Kovács László, Gaál István, vagy Sára Sándor, kicsit később Kósa Ferenc
vagy Huszárik Zoltán. Mindannyian alkottak fotográfusként érvényeset, de
mozgóképes szemléletüket is erősen meghatározta az a komponálási,
képszerkesztési rend, mód, amit az állóképeknél megtanultak.
Életéről, korai fotós
tevékenységéről sokat megtudhatunk a Feldobott
kő című önéletrajzi ihletésű filmjéből. Kezdődik a gimnáziumi ballagás
jelenetével, hol a csoportképpé rendeződött fiatalok elé egyikük leállítja az
állványt, magnéziumport szór a villantó tepsijébe, majd beáll a többiek közé, a
magnézium nagyot villan, pokolian füstöl, a gyerekek szétoszlanak, a film megy
tovább. Látjuk ugyanezt a fényképező fiatalembert a geodéták által felkeresett
cigánytelepen, amint a kényszerfürdetett, tetvetlenítés céljából erőszakkal
kopaszra nyírt cigányokat fényképezi, látjuk, amint a gépét elvenni akaró
rendőrrel fogócskázik, amint a turai kútnál mossa a képeit, tanúi vagyunk,
miként utazik a főiskolai felvételire a vonaton, ölében a nagy uborkásüvegben
úszkálnak a szomorú szemű, lekopaszított cigány nők és gyerekek képei. Amiként
az a valóságban is történt. Ranódy László, mielőtt elkezdte volna forgatni az Akiket a pacsirta elkísér című filmjét,
felkérte Sárát, hogy készítsen tanulmányfotókat a Viharsarok életéről. Ekkor
fotózott Békésben egy sorozat szegény földművest, cigányt, a társadalom szélére
sodródott embert. Nem aratott osztatlan sikert, a rendőrök még aznap éjjel
rátörték a szállodai szoba ajtaját s a negatívokat követelték. Megúszta
valahogy, pedig 1958-at írtak akkoriban.
Ezek voltak a kezdeti
lépések. A hogyan tovább?-ot mindenki ismeri, aki járt már életében legalább háromszor
moziban, aki megnézte Sára filmjeit, elolvasott akár csak egyet is a róla írt
számos könyvből. De miért éppen India? Na, ez engem is foglalkoztatott.
Az tudható, hogy legjobb
dokumentum- és játékfilmjeiben főleg az emberek érdeklik. A fotókon is,
ugyanúgy. Ez teljesen rendben levőnek találtatik, hisz miért látna, gondolkodna
másként ugyanaz az ember egy Arriflex vagy egy Olympus keresőjébe tekintve? Ez
a tulajdonsága – bár munkássága egészére jellemző – legpontosabban mégis korai
szociofotóin és öregkori indiai képein követhető nyomon. A fotós életmű két
pillérét jelentő munka – bár az egyik fekete-fehér, a másik színes – fél
évszázadnyi távolságból, döbbenetes módon rendezi keretbe Sára fotós életművét,
és mutatja meg, mennyire egy úton járt az egykoron még csupaszképű, majd fekete
bajszos, végül hófehér szakállú alkotó. Sára Sándort filmesként, filmjei okán
hívták meg Indiába, a bombayi, delhi és kalkuttai fesztiválokra, de már az első
ottlétekor tudta, hogy itt nem csak a saját, magyar világából kéne mutatnia, de
nézni is kell, és végül lehetőleg valamit haza is vinni, otthoni megmutatásra. Sára
sohasem foglalkozott olyan témával, ami valahogyan személyesen ne érintette
volna meg. Bethlenfalvy Géza professzor mesélte egyszer régen, hogy ő, aki
sokat élt Indiában, csodálkozva figyelte, Sára milyen természetesen
illeszkedett bele abba a nagyon más világba, s már második nap az otthonosság
érzésével mozgott az idegen helyeken, idegen emberek között.
Bombayben, Kalkuttában
(ahol kinézetre egyébként könnyedén össze lehetett volna keverni egy helyi bölccsel
vagy egy koldussal) előszeretettel fordította objektívjét a sok száz, vagy akár
ezer éves karaktereket formázó arcok irányába. És exponált. Megörökített. Talán
éppen az Idő Sára indiai képeinek a kulcsmotívuma. Ott járt-kelt az indiai
utcákon, tereken a huszadik század utolsó éveiben és fényképezőgépébe sorra
besétáltak ezek az évszázadok változatlanságát, állandóságát idéző arcok,
alakok. Ő volt a kapu múlt és jelen között. Igen, talán ez az imént feltett
kérdésre a válasz. És talán Önöknek is ekként kéne nézni ezeket a fotókat,
lépjenek be a Sára által résnyire nyitott Idő-kapun. Egy interjújában ezt
mondta: „Az arcokba ivódott sorsok ragadnak meg. Ha az ember jól választ, az
arcok rengeteget el tudnak mesélni. Nem csak a külsőről, hanem a lényegről is,
arról, hogyan élnek az emberek, mennyire élnek befelé vagy fölfelé, vagy a
túlvilág felé. Az embereknek az arcukon megjelenő belső világa érdekel, ahogyan
befelé élnek.”
Örülök, hogy e megnyitó
ürügyén annyi év után ismét gondolkozhattam Sára Sándoron és fotóin. Nekem már
megérte, remélem mindenki másnak is.
Tér-Kép Galéria (Budapest): 2019.
február 21. - március 23.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14079 |
