Huber Zoltán
A brit horrorhullám egykori vezéregyénisége
sallangmentes, zsigeri hatású zsánerekben értelmezi újra a menekülés motívumát.
Guruló fejek, nyílt törések, kamerára fröccsenő vér. A newcastle-i
származású Neil Marshall az ezredfordulón felfutó független horrorfilmes hullám
fontos alakja, a brit műfaji megújulás egyik megkerülhetetlen kulcsfigurája.
Marshall hamisítatlan szerzőként maga írta az első filmjei forgatókönyveit, a
költségvetés és a sokk fordított aránya pedig a legmarkánsabb kézjegyének
számít. Alkotónk mégis kivétel a Splat Pack mezőnyében, hisz a vérbő gore és a
tematikai állandók ellenére eddig tulajdonképp csak egyetlen telivér horrort
készített.
Az 1970-es születésű Marshall filmes ízlését a nyolcvanas évek formálta. Az
angol író-rendező Az elveszett frigyláda fosztogatói, illetve a
televízióban vetített werkfilm hatására döntött a filmkészítés mellett. Ha az
érdeklődési kört vagy szemléletmódot tekintve nem is, de Spielberg közvetetten
nagyban meghatározza Marshall alkotói hozzáállását. Az amerikai geek-pápához hasonlóan ő is megmaradt
olyan rajongó kamasznak, aki a szülői ház alagsorában barbár amazonokról és
apokaliptikus harci küldetésekről fantáziál.
*
Marshall nem a világról vagy önmagáról akar mesélni, bevallottan
szórakoztató és látványos filmeket akar csinálni, amiket minél többen
élvezhetnek. Rendezői módszerének lényege a rendelkezésre álló erőforrások
minél hatékonyabb kihasználása, ami általában jótékony kreativitásra és a régi
ketchupos módszerek használatára ösztönzi. Marshall maga is lelkes néző, aki a
digitális egérutak helyett hiteles vért, verítéket és könnyeket szeretne a
vásznon látni. Talán mindennél többet elárul róla, hogy főiskolai vizsgafilmje
egy akciódús zombihorror volt (Brain Death), a nagy álomprojektje pedig
egy második világháborús menekülős kalandfilm, valahol az Indiana Jones,
a Die Hard és a Kémek a sasfészekben határvidékén.
Öt film, néhány rövid, számos tévés munka, leginkább neves sorozatokban.
Neil Marshall látszólag nagyon különböző műfajokban alkot, mégis ugyanazt a
történetet meséli el, mindig máshogyan tálalva. Forgatókönyveiben két-három kultikus
zsánerklasszikus jellegzetes paneleit keveri, miközben kitartóan követi a
vonatkozó dramaturgiai csapásirányt. Marshall szinte mániákusan ragaszkodik A
Harcosok (The Warriors, 1979)
alapképletéhez és a végletekig lecsupaszított elbeszélői módszeréhez.
A büszkén vállalt, a vele készült interjúkban állandóan emlegetett filmes
előképek mellett a családi hagyomány és a lakóhely is nagyban felelősek
Marshall jellegzetes rögeszméiért. A férfi felmenők mind szolgáltak a
hadseregben, apja ráadásul szenvedélyes westernrajongó, aki a háborús
klasszikusok mellett igen korán számos vadnyugati alapművet megismertetett a
fiával. Ha a fentiekhez még hozzátesszük, hogy a Newcastle közelében futó
Hadrianus fala mindig is izgatta a kis Neil fantáziáját, nagyjából meg is
kaptuk a tipikus Marshall-film esszenciális motívumait.
A barbár, kegyetlen vidéket és a
civilizációt elválasztó határvonal átlépése akár komplex, több szinten is
továbbgondolható szimbólum lehetne, Marshall azonban nem ebben utazik. A
rendező a nyílegyenes és erősen akcióorientált történetek híve, hőseinek mindig
ellenséges területeken áthatolva kell biztonságba jutniuk. A csapat persze szép
fokozatosan amortizálódik, a küldetés és az ellenfél pedig mindig attól függően
változik, hogy Marshall épp milyen műfajban értelmezi újra a menekülés központi
motívumát.
Első filmje, a kisebbfajta kultuszt generáló Démoni harcosok (Dog Soldiers, 2002) a farkasemberes
horrorokat a frontvonal mögött ragadt katonai alakulat kliséjével keresztezi. A
Skót-felföldön gyakorlatozó, majd egy falka vérfarkasba botló osztag sztorija
nagyjából három mondatban összefoglalható, az író-rendezőt a fordulatok helyett
ugyanis a párbeszédek, a karakterek közötti dinamika és a menetrendszerű
összecsapások izgatják. Marshall a Ragadozó űrből érkező vadászát a teliholdnál
átváltozó legendás szörnyetegre cseréli, de az erdei akciózást hamar
megszakítja. A második félidő feszes ostromszituációja már a Rio Bravo, Az
élőhalottak éjszakája és a Bolygó neve: Halál szórakoztató kevercse,
de a tempónak és humornak hála a film egy pillanatra sem tűnik olcsó
utánérzésnek.
Az alacsony költségvetés ellenére Marshall rendkívül akciódús és vizuálisan
is élvezetes filmet készített. A rendező taktikusan végig homályban tartja a
farkasembereket és a folyamatosan pofázó kommandósokra fókuszál. A kötelező
átváltozós jelenet költséghatékony megoldása pontosan rávilágít arra, miért
foglalkoztatják a legkülönfélébb producerek a rendezőt. A fokozatosan
felvezetett, végül egy asztal mögé rejtett transzformáció ezerszer hatásosabb,
mint a legaprólékosabban ábrázolt CGI-mutáció. A Démoni harcosok
szögegyenes és végtelenül tökös film, amiért nem a generikus sztori ellenére,
hanem azzal együtt lehet rajongani.
*
Marshall következő filmje, A barlang (The Descent, 2005) is sallang- és kompromisszummentes,
éppen ezért brutálisan intenzív és rémisztő. Egy baráti társaság barlangászni
indul, de egy váratlan sziklaomlás miatt másik kiutat kell találniuk. A szűk
helyszínek törvényszerű klausztrofóbiája már önmagában is félelmetes, ahogyan a mélység
kíméletlen feketesége is remekül érvényesül a moziterem sötétjében. A különféle
fizikai fenyegetések mellett Marshall a karakterek önmagukkal és egymással
vívott pszichológiai hadviselésére is kiemelt figyelmet fordít, így nincs is
szüksége semmiféle béna ijesztgetésre.
A hideg barlangban rekedt nőket nemcsak az ott élő gyilkos lények, de a
köztük feszülő megoldatlan konfliktusok is fenyegetik. A film eredeti címe (The
Descent) egyszerre jelent esést és alászállást, ami nagyon érzékletesen
ragadja meg a szereplők helyzetét. A férje és gyermeke halálát feldolgozni
képtelen hősnő a föld mélyén a saját gyászával kénytelen szembenézni, a
félresikerült kalandtúra így szimbolikus jelentőséggel bír. Mint minden igazán
jó horror, úgy Marshall filmje is túlmutat a műfaj keretein. A csontokon és
belsőségeken túllépve, a rémségeket metaforaként kezelve a film vérfagyasztó
drámaként is nézhető. Hőseink a szorult helyzetben látszólag összefognak,
mégsem segítenek egymáson. Kezdetben a saját egójuknak, később az eluralkodó
pániknak engedelmeskedve egyre mélyebben zuhannak az őrület bugyrába.
A dermesztő végeredményt látva szinte hihetetlen, de A barlang
teljes egészében stúdióban készült. A hat különböző díszletet Marshall más-más
szögekből, apróbb változtatásokkal hasznosította újra, illetve csak olyan
fényforrásokat használt, melyekkel a szereplők világítottak. A jeleneteket
ráadásul a történet sorrendjének megfelelően vették fel és rendező előzetesen nem
mutatta meg a színésznőknek, milyen lények támadnak majd rájuk a sötétben. A
ruhák és a felszerelés mellett éppen ezért az arcokra kiülő rémület sem
véletlenül tűnik maximálisan hitelesnek.
A film azért is különleges, mert csak egyetlen férfi szerepel benne, úgy
nagyjából tíz másodpercig. Marshall keményen küzdött, hogy a női főhősöket egy
pillanatra se tárgyiasíthassa a kamerája. Az extrém sportokért rajongó hősnők
nem holmi rövid nacikban és tapadós felsőkben vágnak neki a kalandnak és a
műfajtól kissé szokatlan módon egyetlen ruhadarab sem kerül le róluk. A
főszereplők mégis vonzóak, hiszen céltudatosak és erősek, ám ezt a filmnek nem
kell folyamatosan az orrunk alá dörgölnie.
A Barlang sikere folytán (amelyet
néhány nappal a King’s Cross metróállomás környékén elkövetett terrortámadások
előtt mutatták be a brit mozikban) Marshall jóval komolyabb anyagi
erőforrásokkal vághatott bele egy hamisítatlan rajongói projektjébe: Végítélet (Doomsday, 2008) apokaliptikus víziójában Glasgow utcáin egy halálos
vírus terjed, a brit kormány afféle modern Hadrianusként hatalmas falat épít és
hermetikusan elzárja Skóciát a külvilágtól. A kegyetlen akció miatt a többi
nemzet hátat fordít az Egyesült Királyságnak, London így néhány évtized alatt
zsúfolt nyomornegyeddé rohad, ahol újabb járvány fenyeget. A miniszterelnök egy
különleges osztagot bíz meg a veszélyes feladattal, hogy a skót vadonba
visszatérve keressék meg az orvost, aki talán megtalálta az ellenszert.
Lehetetlen küldetés – feltérképezetlen ellenséges területen: a Végítélet
hamisítatlan főhajtás a hetvenes-nyolcvanas évek poszt-apokaliptikus filmjei
előtt, a forgatókönyv fordulatai így a megidézett előképekből ismerősek. A
szemkötőt viselő hősnő Snake Plissken lánya is lehetne, az elhagyott város punk
bandája a Mad Max hangulatait idézi, amit egy roncsderbis autós üldözés
is kiemel. Marshall szépen végigzongorázza a műfaji palettát, akad itt
kannibalizmus, szürreális koncertjelenet és halálos gladiátorviadal. Sőt, még A
sötétség serege időutazása is visszaköszön, a skót túlélők egy része
ugyanis a középkort idéző módon szervezi újjá az életét.
A veterán színészeket (Bob Hoskins, Malcolm McDowell) felvonultató film
valahogy úgy zsákmányolná ki a zsáner állócsillagait, ahogyan az olaszok
csinálták anno. Enzo G. Castellari és kollégái mesterien koppintották és
háziasították A Harcosok és a Menekülés New Yorkból világát,
Marshall azonban túl sokat próbál markolni. A Végítélet csapongó és
szertelen, de nem eléggé barkács és karcos ahhoz, hogy igazán élvezetes legyen.
Mintha a nagyobb költségvetés a stílus ellen dolgozott volna, a film a komolykodó
akció és az idézőjelező paródia között húzódó senkiföldjén reked: amolyan alsó
polcos filmként komoly erényekkel bír, különösen akkor, ha nem A barlang
bűvöletében nézzük, mint oly sokan annak idején.
*
A Végítélet fájdalmas bukása után
az író-rendező szolidabb költségvetéssel ugyan, de ismét nekiveselkedett legkedvesebb
rémmeséjének. A barbár vidéken nyomtalanul eltűnt kilencedik légió ókori
legendája nem véletlenül ragadta meg Marshall képzeletét. A római katonákat
ezúttal a piktek, vagyis a skótok ősei üldözik, hogy aztán a fináléban afféle
szerzői pecsétként Hadrianus falánál érjenek biztonságos terepre. A kilencedik
légió (Centurion, 2010) Walter
Hill kultuszfilmje mellett az indiános lovassági westernekből, illetve Xenophón
híres művéből, az Anabasziszból
merít.
Marshall itt is mindent próbál kifacsarni a vékony sztoriból. Epikus
nagytotálokban mutatja a gyönyörű skót tájakon vándorló szereplőit, véres
csatákat és dinamikus összecsapásokat rendez, a film mégsem kel életre. Hiába
Michael Fassbender, Dominic West vagy Liam Cunningham, hiába a bármely szabadon
választott népcsoport kőkemény főnökét mindig élvezetesen megformáló Ulrich
Thomsen, valódi motivációk és karakterjegyek híján a kiváló színészgárda
gyakran légüres térben találja magát. A néző legfeljebb az ősi skót vidéken
kommandózó római katonák látványával vigasztalódhat, ami korántsem
lebecsülendő, ám távolról sem elég a B-filmes dicsőséghez.
A kilencedik
légió nem
muzsikált ugyan jól a kasszáknál, de a történelmi téma költséghatékony
levezetése felkeltette egy másik kosztümös-kardozós történet producereinek a
figyelmét. Marshall beugróként került a Trónok harca rendezői székébe,
holott utólag elkerülhetetlennek tűnik a találkozás. Ő vezényelhette le a
feketevíz-öbölbeli csatát (Blackwater,
2012) , a sorozat egyik kulcsepizódját, amivel a padlóra küldte a rajongókat.
Marshall később egy nagyon beszédes című részt (A Fal őrzői, 2014) is dirigált és szép csendben az ambiciózusabb
tévésorozatok megbízható specialistája lett. Fekete vitorlák, Hannibal,
Westworld – a címek
önmagukért beszélnek.
Közel egy évtizedes kihagyás után a brit rendező a hányattatott sorsú
Hellboy-reboottal tért vissza a
nagyvászonra. Guillermo del Toro és Ron Perlman kiszállása után a producerek fő
koncepciója az eredeti képregények világához idomuló tizennyolcas karika lett, melyhez
Marshall szállította a nyers belsőségeket. A végeredmény a presztízsértékű televíziós
munkák profizmusát és a korábbi filmek kamaszos lelkesedését ötvözi, csak épp
nem a megfelelő arányban.
Az alkotóknak láthatóan nem sikerült megfejteni, miért és hogyan működik a
forrásmű, a tanácstalanságot pedig a néző is érzi. Míg Del Toro teljesen a
saját világához idomította az alapanyagot, Marshall jóval hűségesebb akar
maradni Mike Mignola zseniális képregényeihez. Az új Hellboy bőven méri a trancsírt és a szörnyeket, a káromkodások is
záporoznak, mégsem sikerül megidéznie a comics-füzetek szellemiségét. A készen
kapott forgatókönyvet Marshall nem tudja egységes történetként tálalni, az
átemelt jelenetek köré írt kusza cselekményben szinte teljesen elvesznek a karakterek.
Mignola rendkívül tudatosan átgondolt kollázsaival szemben a film csak
esetlegesen egymás mellé dobálja az egyes alkotóelemeket. Mintha a nagyobb
költségvetés bénítólag hatna a rendező kreativitására, a nyakló nélkül használt
CGI egy kimondottan steril, a mai átlagos tévésorozatokra jellemző látványvilágot
eredményez. Marshall ezúttal is lelkesen merít az általa
szeretett elődökből és nagy lendülettel gázol bele a gore ragacsos dagonyájába,
de a Hellboy csak apró részleteiben
hozza a borzongató karneváli hangulatot.
A jótékony gátlástalanság és üdítő szalonképtelenség helyett egy olyan torz
képregényfilmet kapunk, ahol kizárólag a szándék becsülendő. A Hellboy vélhetően mégsem jelent
komolyabb törést a rendező pályáján, hisz a korábbiakhoz hasonlóan otthoni
forgalmazásban ez is szép csendben megtalálja majd a maga szűkebb közönségét. Marshall
ma is ugyanaz a hithű filmrajongó, aki egykor volt. A rutin és a lelkesedés adott,
a kérdés már csak az, megtalálják-e majd azok a történetek, amelyek igazán jól
állnak neki.
HELLBOY (Hellboy) – amerikai, 2019. Rendezte: Neil Marshall.
Író: Andrew Cosby. Kép: Lorenzo Senatore. Zene: Benjamin Wallfisch. Szereplők:
David Harbour (Hellboy), Milla Jovovich (Nimue), Ian McShane (Bruttenholm), Ben
Daimio (Daniel), Thomas Haden Church (Lobster). Gyártó: Lionsgate. Forgalmazó:
Freeman Film. Szinkronizált. 121
perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 25-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14075 |
