Borbíró András
Az ember genetikai módosítása sok tabut sért és veszélyt rejt, de a témát
érintő filmek is bizonyítják, lassanként hozzászokunk a gondolathoz.
Ha mondhatjuk, hogy a technológia a természetes
adottságaink és körülményeink megértése és másolása, akkor a kultúra a
természet felöltöztetése, a művészet pedig esztétikai értékelése különböző
szempontokból. A természet, azaz (a Jurassic
Park Dr. Ian Malcolmjának szavaival) az élet utat talál, a technológia utat
tör, a művészet pedig feltérképezi a lehetséges utakat.
A LEGRUGALMASABB ÁLLAT
Igen érdekes utólag visszatekinteni az emberiség
adaptálódására egy-egy új technológiához, mely általában hasonló sémát követ,
és az elmúlt évtizedekben lefolyt például közlekedési eszközökkel,
mobiltelefonnal, internettel, orvosi analitikai és beavatkozó módszerekkel
kapcsolatban. Az első látnokok jóslatait és fiktív műveit kutatási eredmények
publikációi és ezek laikusok számára is fogyasztható újsághírei követik, majd a
téma rádiós és tévés vitákon, művészeti médiumokon keresztül eljut a
közbeszédbe: munkahelyekre, kávézókba, kocsmaasztalok mellé. Ám az eljárás
ekkor még mindig képlékeny, izgalmas és varázslatos.
És itt történik egy különös ugrás, valamikor az első
piaci termékek megjelenése előtt. Azok alapos elemzése ugyanis már csak a
műszaki érdeklődésű szakmabeliek és hobbisták számára fontos. A varázslatból „geekség”,
kütyüzés lesz, a friss viccek hamar avíttá válnak. Mire a termék széles körben
hozzáférhetővé válik, már egész más jellegű folyamatok – divatguruk,
popkulturális trendek – irányítják a sorsát, a vásárlók lelkesedhetnek érte
vagy elutasíthatják azt. Egyénként és társadalmi csoportonként is kijelöljük
helyét az életünkben, mindent összevéve pedig igen gyorsan megszokjuk az új (de
persze mindig változó) viszonyokat.
Charles Darwin korszakalkotó kötete, A
fajok eredete 1859-ben jelent meg, és napjainkig tartó vitát kavar. Fajunk
állandóságának, statikusságának képzete azóta visszavonhatatlanul megváltozott,
a genetika tudományággá nőtte ki magát. 1992-ben piacra kerültek az első
génmódosított növények, 1996-ban pedig megszületett az első klónozott emlős,
Dolly, a bárány. Mára a genetikai módosítások
többféle technológiája is bejárta az adaptálódás fenti útját, de a legnagyobb – az emberi génállomány módosítása – még hátravan.
BOTLÁSOK, BŰNÖK, BALESETEK
A test és tudat természetes elváltozásai alapvetően
negatív élményként jelennek meg az emberi tapasztalatban, ezekhez pedig később egyre
több mesterséges behatás lehetősége társult. Nem meglepő, hogy a testi-lelki
metamorfózis toposza a klasszikus rémfilm, illetve a horror zsigeribb alműfajaiban
talált termékeny talajra. Még a higgadtabb, tudományosabb sci-fi művekben is
ritka, hogy a genetikai elváltozások ne negatív színben tűnjenek fel.
E történetek alaphelyzete jellemzően egy tudományos
katasztrófa valamilyen változata: félresikerült vagy elbizakodott kísérlet,
ipari katasztrófa, elszabadult hadászati kutatás. Ha az eseményeknek van
kézzelfogható előidézője (általában egy könnyen gyűlölhető, érdekelvű
rosszember), a természetellenes folyamatok tömegétől függő életmódú átlagos néző
így is érezhet felelősséget, bűntudatot a történtekért, és persze szívesen átruházza
azt egy bűnbakra. Hiszen tudunk az állatkísérletekről (gyógyszer-, parfüm-,
élelmiszeripar), antibiotikumok mezőgazdasági felhasználásáról és a baktériumok
növekvő rezisztenciájáról, vagy éppen a fejlett világ látszólag önkéntes
korlátozásokkal gátolt, valójában ezt megkerülve a legszegényebb országokba exportált
környezetszennyezéséről. Szívesen vennénk rossz irányba haladó folyamatok
változtatását, de nemigen teszünk ellenük.
Nem véletlen, hogy gonosz tudósos szörnyhorrorok
temérdek változata reagál modern világunk elnyomott, kollektív bűntudatára,
melytől a mozi sötétjében a bűnös tettekért felelős antagonisták halála útján
szabadulhatunk meg. Rengeteg eltérő műfajú film élt már e hatásmechanizmussal,
például fősodorbeli,
komoly sci-fi (A majmok bolygója: Lázadás),
családi kalandfilm (Jurassic Park), társadalomtudatos
thriller (A sziget), klasszikus
rémfilm (Frankenstein), exploitation
(Hibrid), vagy mindezek szentségtelen
házasítása (Dr. Moreau szigete).
A genetikai torzulások és az apokalipszis rémképei az atombomba addig
elképzelhetetlen pusztítása nyomán reális fenyegetéssé váltak. Hirosima és
Nagaszaki tragédiája mélyen bevésődött az emberiség tudatába, amit az időről
időre ismétlődő atomerőmű-katasztrófák rendre megerősítenek. Nem véletlen, hogy
a japán mozgóképek különösen sokat foglalkoznak a témával rejtett vagy
nyilvánvaló módon (a Godzilla szörnye,
az Akira kataklizmái, a Neon Genesis Evangelion angyalai és
földalatti bázisai), de nyugati művekben is rendre előbukkan (A hihetetlenül zsugorodó ember hősének,
Pókember és Hulk mutációjának hátterében mind a radioaktivitás áll).
A második világháború tartogatott égbekiáltó bűntettre
való borzalmas ráeszmélést a módszeres, nagyszámú német és japán
emberkísérletek formájában is, melyek hosszan tartó visszhangja megfigyelhető úgy kémtörténet hangulatú krimiken
(A brazíliai fiúk), mint disztópikus
sci-fiken (Gattaca, Mátrix). Amerika vietnami háborúja is sok
szempontból paradigmaváltó volt a 20. század történetében, nem utolsósorban a
genetikai sérülést okozó biofegyverek (és szőnyegbombázások) civil lakosságot
is válogatás nélkül pusztító bevetése mellett. A dioxin, a „Narancs Ügynök”
több utódgenerációra kiható szörnyű hatását a Ho Si Minh-városi Háborús Bűnök
Múzeumában erős idegzetűek személyesen is megnézhetik – a valóságnak még a
legdurvább háborús filmek sem jönnek közelébe, ahogy az atombomba utóhatásainak
sem.
Ezen tömegpusztító fegyverek hatásainak sokkja nélkül valószínűleg a
testhorror nagyjainak (Carpenter, Cronenberg, Tsukamoto) allegorikus rémálmai
sem jöttek volna létre, de a történelmi sokkhatások ott kísértenek az olyan,
konkrétabb és hagyományosabb tudományos-fantasztikus témákat választó filmekben
is, mint a klónozás (Jurassic Park),
állatok genetikus „feljavítása” (A majmok
bolygója: Lázadás), örökletes betegségek allegorikus vagy direkt tárgyalása
(A légy, Nyers, Örökség). A
biológiai beavatkozás lehetőségének tudata megmutatkozik abban is, hogy ezen
filmekben az örökletes betegségek elfogadható, a történet hátterét képező,
passzív szerep helyett egyre inkább cselekvő gonoszként jelennek meg,
amelyekkel fel kell venni a harcot és uralmunk alá gyűrni őket, vagy legalábbis
tudatos munkával megvédeni tőle szuverén, harmonikus életünket (Thelma, Nyers).
SZUPERMENEK ÉS ÜBERMENSCHEK
A szuperhős-történetek a testi változásokhoz kezdettől fogva pozitív
hatásokat is társítottak a negatívak mellett. Még fontosabb e művek gyakori tézise:
a hősök testi adottságaik miatt hősök. A genetika az általa megszerzett
többlethatalom miatt emberfeletti tettekre predesztinál. Központi gondolata ez A sebezhetetlennek, a Supermannek, vagy a Csillagok Háborúja-univerzum A
baljós árnyakkal induló előzménytrilógiájának, mely az eredeti filmek
misztikus Erő-képét genetikusan örökölhető hajlammá változtatja. A
szuperképességek megszerezhetők, kifejleszthetők és beültethetők, Pókember
genetikai mutációjától a fertőzéssel elnyerhető vámpír- vagy farkasember-léten
át (Interjú a vámpírral, Alkonyat) a viselhető és beültethető
eszközökig (Batman, Vasember és számtalan ellenfelük).
A hős kívánatos mesei képességei az emberi test határainak átlépésével
nyerhetők el. Repülés, távolba látás, emberfeletti erő, önkéntes alakváltás
vagy méretváltoztatás, örök fiatalság, végtagok növesztése, idegen közegekben
létezés (világűr, tengermélye, lángoló tűz): távoli mitológiák rímei
bizonyítják, hogy ezek az isteneknek és képzelt csodalényeknek rendelt
képességek az emberiség legősibb álmai közé tartoznak.
Sokszor árulkodó egy karakter, egy archetípus korszakokon átívelő
változása. A hihetetlenül zsugorodó ember
1957-es története, melyet áthat az atomsugárzástól
és változó társadalmi viszonyok megroggyanó férfiidentitásától való szorongás,
még a külvilág által észrevehetetlen méretűvé csökkent hős magányos,
egzisztencialista rettenetével ért véget. 1962-ben Ant-Man képregény-szuperhős
feleségét a politikai titkosrendőrség öli meg (éppen a kommunista
Magyarországon), ezután áll – zsugorodó képességét a technológia által
uralva és szabadon alkalmazva – az igazság őrzőjének. Marvel-korszakbeli változata, A Hangya már egyenesen
egy gegekkel teli, könnyed vígjáték tudós törpebajnoka lesz.
A 21. század szuperhős-robbanása több tucat filmjének egységes
üzenete: másnak
lenni jó, hiszen emberfeletti csak a nem emberi lehet. Aki labdába akar rúgni a
szuperlények arénájában, az nem maradhat gyenge és korlátolt, azaz hétköznapi
ember. A hősi szerephez már nem elegendők az emberi erővel elérhető tettek (mint
például „egy átlagembernél csak öt perccel tovább bátornak maradni”, vagy épp „jókor
lenni jó helyen”, ahogy a hősiességről szóló aforizmák tartják).
TESTRŐL ÉS LÉLEKRŐL
Az emberi gondolkodásban a technológiailag elérhető testmódosítások jó
ideig mechanikusak voltak (üvegszem, mankó), majd bő fél évszázada megjelentek az
elektronikus eszközök is (pacemaker, irányítható művégtag). A sebészetet
évezredek óta gyakoroljuk, mégis meglepően sokáig felületi sérülésekre és sebek
gyógyítására korlátozódott (Sir John Ericksen brit sebész jóslata a viktoriánus
korból: „A has, a mellkas és a koponya örökké zárva lesz a bölcs és humánus
sebész előtt”).
Ehhez képest a genetika még kétszáz éves sincs, génsebészeti beavatkozások
csak pár évtizede történnek, így nem csoda, hogy a róla folyó párbeszédet bonyolultságán
túl morális dilemmák és a hatásvadász sajtó is nehezíti, pedig már érkeznek a
súlyos etikai kihívások (mint például életképtelen embriók kiszűrése, akár petesejt-fázisban).
A génsebészet forradalma küszöbön áll: miközben
a genetikai
betegségek elleni harcban a kárcsökkentés felől a megelőzés irányába haladunk,
és genomunk egyre több LEGO-darabkájának működését tárjuk fel, a gyógyító szándékúak mellé közben lassanként felsorakoznak a
genetikai önmódosítás innovátorai – vagy kritikusabban: testkép-zavaros,
önveszélyes bolondjai – is. A biohekkerek már a spájzban vannak, hála könnyen beszerezhető,
génszerkesztésre lehetőséget adó eljárásoknak (CRISPR és növekvő számú variánsa,
alternatívája). Ezek alkalmazhatósága és veszélyei azonban ismeretlenek,
hozzáférhetőségük pedig még aggályosabb amiatt, hogy használóik idővel a közös
emberi génkészletre is hatással lehetnek.
A genetika-etika tehát vallásos paradigmák nélkül is elég forró téma –
ilyen léptékű jelenségek tárgyalására, úgy tűnik, még nem állunk készen, az
énképünk azonban már bizonyos értelemben elkezdett felpuhulni. A kortárs filmes
közeg ennek eddig főként implant, beépített vagy készülékként használható testmódosításait
elemezte, de a fiatal, radikálisabb filmesek kezdenek reagálni a
testképszerkesztés lehetőségeire is. Brendon Cronenberg például, folytatva az
allegorikus testhorrorok apai hagyatékát, biológiai, „szerves” biohekkelést
mutat be Antiviral című filmjében,
melyben a hírességek testének fetisizálása eljut a betegségeikkel való önkéntes
elfertőződésig (bővebben Filmvilág 2018/3 –
A szerk.). Az Évolution író-rendezője,
Lucile Hadzihalilovic a kamaszkor nemi változásainak ijesztő titokzatosságába
keveri bele az emberi beavatkozás lehetőségét és közösség méretű, autoriter
rendszerek rémképét misztikus művében.
A veszélyeket és lelki torzulásokat bemutató művek mellett azonban lassanként megfigyelhető egy olyan trend is, mely a szándékos
önmódosítással egyértelmű értékítélet nélkül foglalkozik, nem kórtanát, hanem
indítékait, lehetőségeit és akár pozitív következményeit is vizsgálva annak. Az emberi korlátok közüli, valamely előny érdekében történő
önkéntes kilépés elemzésére e filmek gyakran az átváltozástörténetek olyan
bejáratott mintáit értelmezik újjá, mint a vámpírtörténetek (Cronos, Interjú a vámpírral, Alkonyat), vagy a fajkeveredés lovecrafti
horrora (Dagon, Évolution). A Cronos
szerzője, Guillermo del Toro különösen kedveli a főhős származási önazonosság-válságának
motívumát, hiszen két képregény-adaptációt is készített az örökségét megtagadó sátánfatty,
Hellboy főszereplésével. Legutóbbi rendezése még normasértőbb mű: A víz érintése fősodorbeli léte, mesei hangulata
és vulgárromantikus üzenete (a szerelem minden korlátot legyőz) dacára fajok közti,
nyílt szexuális aktust ábrázolt, hősnője pedig boldogságát az emberi
létének hátrahagyásával nyeri el. Utólag
is nehéz elhinni, hogy 2018-ban a legjobb film Oscar-díját és a közönség elismerését ez a
film kapta, hiszen mentalitása és fajok közti szexjelenete nem sokkal korábban az
olyan szerzői réteghorrorok világába sorolta volna be, mint a Hibrid vagy a Dagon (melynek zárlatát A víz
érintése gyakorlatilag teljesen átvette).
Úgy tűnik, tényleg változóban van az ember-létről, emberi mivoltunkról való
gondolkodás.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 18-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14073 |
