Kránicz Bence
Lynch első magyarországi
fotókiállításán a jelentős művész lerója a tiszteletét – saját maga előtt.
Eleve gyanús, ha valaki
mindenhez ért. Márpedig David Lynch filmrendező, képzőművész, fotós, zenész,
író és meditációs guru egy személyben. A sokoldalú művész 2013-ban, egy párizsi
galéria felkérésére állított össze válogatást fényképeiből, amelyek a Budapest
Fotófesztivál keretében most először Magyarországra is eljutottak, a Műcsarnok
szenzációként tálalt, és várhatóan valóban élénk érdeklődésre számot tartó
kiállításán.
Ne várjunk „hagyományos”
fotókat. Nincsenek képek a forgatásokon készült, elkapott pillanatokról, sem a
hétköznapokat megragadó és átstilizáló, szociografikus ihletettségű fotók,
amelyek például Zsigmond Vilmos néhány évvel ezelőtti, budapesti tárlatának
gerincét adták. Híven egyetemi tanulmányaihoz, Lynch fotósként is elsősorban
képzőművész marad: fényképeit alapanyagnak tekinti, amelyeket aztán alaposan
megdolgoz és manipulál, montázzsá, digitális kollázzsá formálva az eredeti
felvételt. Világos, hogy rendkívül tájékozott a művészettörténetben. Nemcsak
egyes alkotók – például a kísérő szövegekben is említett Edward Hopper és
Francis Bacon – világalkotását, figuraábrázolását idézi meg, hanem a
képmanipulálási eljárásoknak is egész katalógusát nyújtja. A Műcsarnok
kiállításán nem sok, 55 kép látható, ám ezek között látunk retusált, archív
hatású dokumentumfotót, formátlan alakokat a tájban, áttetsző, kísérteties
figurákat, szűk terekbe szorult rovarokat és meztelen embereket, absztrakt vagy
geometrikus formákat, valamint üvegfalak mögé helyezett tárgyakat. A két
terembe zsúfolt, eklektikus válogatás kissé bazári hatást kelt. Olyan, mint egy
Lynch-rajongó gyűjteménye minden rendű és rangú fényképből, amelyről eszébe
jutott a mester. Ám ez a Lynch-rajongó ebben az esetben maga David Lynch.
A rendező filmjei közül
elsősorban a két szürrealista nagyjátékfilm, a Radírfej és az Inland Empire
világa köszön vissza a fényképeken. Előbbit a következetesen fekete-fehér
stilizáció is felidézi, meg a pszichoanalízisben és a szürrealizmusban egyformán
jelentős tárgyak (rovarok, maszkok, gyertya, pisztoly) használata. Az Inland Empire-ből ugyancsak az álarcok,
a nyúljelmezek, illetve a szűk, fojtogató belső terekbe kényszerített,
eltorzult arcú emberalakok lehetnek ismerősek. A képek célja nem az, hogy új
fénytörésbe állítsák Lynch filmjeit. Inkább impressziókat kapunk arról, Lynch
hogyan gondolkodik, milyen irányokban indul el, amikor fikcióvá formálja az
emlékeit, álmait, vagy akár hétköznapi tapasztalatait. Látunk néhány nagyszerű
képet: egy szállodai szobában álldogáló öregúrról, mellette áttetsző báránnyal,
vagy egy halottfehérre festett, szinte bábuvá változó, ráadásul fegyvert
szorongató nőről. Ez utóbbi képet Lynch külön is befotózta, és a képről készült
kép is a kiállítás része, olyan önreflexív ötletként, amely önmagában ugyan
izgalmas, ám nem szervesül a válogatásba. Szintén kilóg a gyűjteményből a Fej sorozat, amelynek rémpofa-darabjain
mindig más látható az arc helyén, hol egy mennydörgés, hol vízcseppek. A
sorozatot olcsónak és giccsesnek, összességében az alkotóhoz méltatlannak
éreztem.
A kiállítás első termében
féloldalas, szabálytalan székekre ülhetünk, amelyekről úgyis lecsúszunk. Ez a
remek installáció (kurátor: Szarka Klára) éppen úgy érdemben értelmezi a lynchi
életművet, mint a kísérő videókban megszólaló, elsősorban a filmek felől
közelítő esztéták (Nemes Z. Márió, Varró Attila). Az egyik legjobb budapesti
filmklubnak is otthont adó Műcsarnok komolyan vette a David
Lynch-fotókiállítást. Úgy tűnik, komolyabban, mint maga Lynch, aki megelégedett
azzal, hogy szürrealista motívumokat keverjen össze változatos képalkotási
eljárásokkal, gondolván, hogy az eredmény jól fog kinézni. Egyébként tényleg
nem néz ki rosszul.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/04 47-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14051 |
