Gelencsér Gábor
A
japán rendezőnő Andrej Tarkovszkij és Terrence Malick filmjei nyomán indul el panteisztikus
felfedezőútjára.
Van
abban valami istenkísértés, ahogy Naomi Kawase következetesen keresi a szellemet
a világban, még ha azt nem Istennel, jóval inkább a természettel azonosítja is.
Istenkísértés, mivel az ilyen munkákat hajlamosak vagyunk a filmművészet
legnagyobb alakjaihoz mérni, legyen az a szellemi világot ábrázoló Tarkovszkij,
vagy – még nagyobb igénnyel, s ezért számomra kétséges eredménnyel – a
világszellemet lefilmező Terrence Malick. És istenkísértés azért is, mert az
ilyesfajta próbálkozás könnyen válhat metafizikus giccsé. A Látomás már keresetlen címével sem hagy
kétséget afelől, hogy itt bizony azt látjuk, amit: a természeti világ és benne
az ember panteisztikus látomását. S talán éppen ez a nyíltan vállalt
céltudatosság veszi le a lábáról a könnyes érzelmekre és a lélek fuvallataira gyanakvó
szemmel tekintő kétkedőt: a rendező tényleg hisz abban, amiről mesél.
A Látomás mintha a második évtizedén
túllépő egész estés életmű összefoglaló munkája volna. Az egyik fele a Siratóerdő (2007) és a Víztükör (2014) panteizmusából, a másik A remény receptje (2015) és A naplemente ragyogása (2017) különös
emberi kapcsolataiból ered, a közös elem pedig a személyes élményvilág
vissza-visszatérő feldolgozása, amelyet ezúttal az új film meghatározó
környezete, az érintetlen édeni táj képét sugárzó japán régió, Nara vidéke
képvisel, ahol az alkotó az ifjúságát töltötte. Ezen a vidéken él a magányos
erdész Satoshi, s ide érkezik meg a francia utazó-írónő Jeanne. Kettőjük
kapcsolata nemcsak obligát szerelmi viszonnyá válik, hanem közös utazássá a
panteisztikus szellem és saját (közös?) múltjuk (jövőjük?) világába.
Kettőjükben
természetesen megfogalmazódik a keleti és a nyugati kultúra találkozásának
témája is, az érintetlen természetbe behatoló ember(iség) pedig ökológiai
kontextust von történetük köré. Ám mindezek nem lépnek elő főszereplővé. A
francia írónő talán csak azért francia, mert Kawase francia koprodukcióban
forgatja filmjeit, s legnagyobb művészi sikereit Cannes-ban aratja. Binoche
karakterének nincs kulturális háttere, nem látjuk őt hazájában; csak jelene
van, illetve útja Japánba, mely út egyúttal személyisége mélyére vezet. A másságnak
tehát nem kulturális, netán politikai motivációja, illetve jelentése van, hanem
kizárólag személyes. Még tolmács kísérője is gyorsan elhagyja, hogy minél személyesebben
élhesse meg élményeit. Hasonlóan megfoghatatlan Nagase karaktere, noha neki is
van helyi „kísérője”, egy idős asszony, a gyógynövények kitűnő ismerője, ám akinek
ennél jóval fontosabb funkciója a „vak jós” kulturálisan egyetemes toposzának
beépítése a történetbe. Ő az, aki rituális táncával valóságos szeánszot rendez
az erdőben: mozdulataira feltámad a szél, s élőlényekként hajladoznak a fák. Mítosz
övez mindent ebben a világban, a vadászatot vagy az egyszerű favágást is, a
film legfontosabb költői motívumai pedig nem mások, mint az őselemek: az erdő
borította föld, az azt meg-megszakító víztükör, a szélként láthatóvá tett
levegő és a látomásos események csúcspontján fellobbanó tűz. Az ökológiai
gondolat is igen elvontan jelenik meg a filmben, néhány, a történethez kevéssé
kapcsolódó kommentárszerű dialógusban, illetve a természet ősi rendjét mintegy
felsebző sötét alagút visszatérő képében. Jeanne és Satoshi nem a Szerelmem, Hirosima poszttraumatikus „történelmi”
emberpárja, jóval inkább a panteisztikus Édené – Keleten.
S
hogy a természetbe vetett emberpár mitikus története köré mi von egységes
szemléleti és nem utolsó sorban esztétikai képzetet? Nos, a rendező e
tekintetben is keresetlen egyszerűséggel fogalmaz: a szépség. Női főhősével ki
is mondatja a verdiktet, amelyre maga a film a bizonyíték, a valóban
varázslatos narai táj erdőivel és hegyeivel, a zöldellő fák közé ékelődő
tűzpiros lombkoronák foltjaival, mely festői látképet többször is lassan úszó
légifelvételről csodálhatunk meg. A természet szépségénél meggyőzőbb az ember,
jobban mondva az emberi szépsége a
szeretkezés-jelenetekben. Ahogy a történet nem foglalkozik a szereplők
múltjával – legalábbis a „valóság” szintjén –, úgy nem részletezi egymásra
találásuk romantikus útját sem, csak magát a találkozást, az együttlétet: két
már nem fiatal test visszafogottságában is érzéki összeolvadását. Ha van a
szépségnek a szó szoros értelmében testet öltött örökérvényű és egyetemes formája,
akkor az ez – a többi csak látványos díszlet.
LÁTOMÁS
(Vision) – japán-francia, 2018. Rendezte és írta: Naomi Kawase. Kép: Arata
Dodo. Zene: Makoto Ozone. Szereplők: Juliette Binoche (Jeanne), Masatoshi Nagase
(Satoshi), Takanori Iwata (Rin), Mari Natsuki (Aki), Min Tanaka (Minamoto).
Gyártó: Kumie / Slot Machine. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 110 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/04 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14049 |
