Baski Sándor
Az első Brexit-játékfilm
pontosan megragadja, nem csak a brit, de a globális közérzületet is.
Közel 18 év távlatából
már senki nem vitatja, hogy 9/11 korszakhatárt jelzett, egy megingathatatlannak
hitt világrend alapjai kezdtek repedezni. A terrortámadás napját és a hosszú
távú következményeket kellő alapossággal dolgozta fel a filmvilág, nem csak a
kötelező dokumentumfilmek, a klasszikus hollywoodi melodrámák, az
akcióthrillerek, de még a témához látszólag nem kapcsolódó horrorfilmek is
reagáltak a kollektív traumára. Sok elemző szerint az elmúlt évek politikai
klímaváltozásai – Donald Trump megválasztása, a Brexit, a migrációs válságra
adott válaszok – hasonló fordulópontot jeleznek, mint 2001. szeptember 11.
Az új korszak kezdetét
nem lehet egyetlen, hasonló történelmi pillanathoz kötni, és az átalakulás
folyamata sem annyira látványos – talán ezért sincsenek még tele a mozik vagy a
streamingoldalak az eseményekre reflektáló filmekkel. És az első néhány
kísérlet sem jut tovább a probléma felmutatásán. A Verzión vetített Farkasok szabadon alkotói a mélyebb
analízis helyett például globális pillanatfelvételt készítettek. Forgattak a
hongkongi „esernyős forradalomban”, az Arab Tavasz utáni Tunéziában, Indiában,
Japánban, és a 2016-os választás idején az USA-ban. A világpanoráma sugallata,
hogy az autoriter tendenciák erősödnek, és ha a jövőkép nem is túl fényes,
kisebbségbe szorult ellenállók mindenhol akadnak, kezdve a hongkongi
egyetemistáktól a tunéziai rappereken át a bollywoodi stand up komikusokig.
Michael Moore
témaérzékenységét ismerve nem véletlen, hogy az elsők közt reagált a
Trump-jelenségre, amit egyből össze is kötött szeptember 11-ével. A címében az
Arany Pálmás Fahrenheit 9/11-re és a választási eredmény kihirdetésének
napjára utaló Fahrenheit 11/9 amellett
próbál meg bizonyítékokat felsorakoztatni, hogy az ingatlanmágnás győzelme nem
volt előzmény nélküli. A rendező, elsőre önkényesnek tűnő módon, saját szűkebb
hazáját, Flint városát használja esettanulmányként arra, hogy miként képes a
politikusi kapzsiság szó szerint megmérgezni egy teljes közösséget, illetve,
hogy a választott vezetők – élükön a megváltónak kikiáltott Obama elnökkel –
miként állnak a kisemberek helyett a gazdasági és a politikai hatalom
birtokosainak oldalára. A Farkasok
szabadon alkotóihoz hasonlóan Moore is piedesztálra helyezi a bátor
lázadókat, legyenek azok országos fegyverellenes mozgalmat indító
középiskolások vagy olyan elkeseredett civilek, akik a status quo kikezdése
céljából politikusnak állnak.
A rendező joggal veti
fel a média felelősségét Trump felemelkedésében, amikor rámutat, hogy a 24 órás
hírcsatornák milyen kéjes örömmel közvetítették a leendő elnök minden botrányos
megmozdulását – így örvendezett a CBS elnöke a javuló nézettségi statisztikák
láttán: „Lehet, hogy nem jó Amerikának, de nagyon jó a CBS-nek” – de az
önvizsgálatot elblicceli, sőt maga is a legpopulistább eszközökhöz nyúl. A
Trump-jelenséget illusztrálandó párhuzamot von Hitlerrel, egymásra montírozza a
korabeli filmhíradók képeit az amerikai elnök beszédével, a Reichstag
felgyújtását pedig 9/11-hez hasonlítja. Úgy kárhoztatja a csúsztatásokra és „fake
news”-típusú hazugságokra építő demagóg kommunikációt, hogy maga is hasonló
eszközöket használ, és közben valószínűleg fel sem tűnik neki a helyzet
iróniája.
■
A 2016-os brit
népszavazás történetét dramatizáló Brexit:
Háborúban mindent szabad létjogosultságát többen már a forgatás előtt
megkérdőjelezték. A brit televíziós hagyományoktól ugyan nem idegen az aktuális
közéleti események gyorsreagálású feldolgozása, de egy javában zajló krízis
mozgóképes kommentálása a gyakorlati problémákon túl – a tisztánlátáshoz
hiányzik a kellő távlat –, etikai problémákat is felvethet. Toby Haynes
rendezése ugyanakkor mégis jóval árnyaltabb képet fest, mint Moore vádirata,
köszönhetően többek közt a közéleti témákra specializálódott James Graham
forgatókönyvírónak, aki korábbi színdarabjaihoz és tévéfilmjeihez hasonlóan igyekezett
többé-kevésbé empatikusan ábrázolni a politikusszereplőket. Sorvezetőnek a
Brexit-szavazást feldolgozó könyveket használta, interjúkat készített a
kampánystratégákkal, Craig Oliver, David Cameron miniszterelnök korábbi
kommunikációs vezetője pedig konzultánsként vett részt a produkcióban. A
bemutatót követően az érintett politikusok és kampánystábtagok többsége
hitelesnek nevezte a filmet, ami a brit közélet hiszterizált állapotát tekintve
önmagában is figyelemreméltó teljesítmény.
A forgatókönyv teljesíti
a kötelező köröket, amennyiben a kampány minden fontosabb állomását
dokumentálja, a fő szlogen megtalálásának heuréka-pillanatától Boris Johnson
londoni polgármester csatlakozásán át a kilépéspártiak leghatásosabb
csúsztatását hirdető piros busz beüzemeléséig. Graham a szkript első verziójában
még a népszavazást kezdeményező Cameronra fókuszált, de időben felismerte, hogy
a Brexit-pártiak stratégája, Dominic Cummings jóval izgalmasabb figura, mint az
eseményekkel csak sodródó miniszterelnök. A film sugallata szerint az uniós
tagság fenntartásáért kampányoló tábor is mindvégig reaktív üzemmódban
működött, a tempót és a narratívát Cummings diktálta, így akkor is védhető
döntés a főszerepbe helyezése, ha amúgy nehezen hihető, hogy szinte egyedül nyerte
meg a referendumot a Brexit-szövetségnek.
Az EU-pártiakat vezető Craig
Oliver (Rory Kinnear) személyében Graham kijelöli a protagonistát is, aki a hagyományos
kommunikációs iskolát képviseli. Klasszikus fókuszcsoportos kutatási
módszerekkel próbálja meg kideríteni, hogy mi mozgatja a választókat, gazdasági
szempontokat hangsúlyozó racionális érvekkel akarja meggyőzni őket. Cummings
eközben vállaltan a nemzeti érzelmeket és a zsigeri indulatokat célozza,
kocsmákban, személyesen méri fel a közhangulatot, és stábjával olyan lecsúszott
környékekre is ellátogat, ahová politikus évtizedek óta nem tette be a lábát.
Amikor a legdrámaibb jelenetben, egy fókuszcsoportos beszélgetés közben az
egyik állástalan nő sírva-kiabálva panaszolja el, hogy elege van a
kisemmizettségből, Oliver is ráébred, hogy milyen elfojtott indulatok dolgoznak
a háttérben – de akkor már késő.
A rivális stratégák a
kampány finisében, a dramaturgiai szabályoknak megfelelően, találkoznak, hogy
egy korsó sör mellett megvitassák, ki, mennyiben felelős a kialakult
helyzetért, de nem találják a közös hangot. A szakadék, ahogy a film egyik
szereplője ki is nyilvánítja, nem a jobb és a baloldal, hanem a régi és az új
közt feszül. A közösségi média, a big
data, a mikrotargetált hirdetések mindent megváltoztatnak, és a lépéselőny
azé, aki ezt előbb felismeri, és a technikai innovációk, szoftverek,
algoritmusok segítségével mozgósítani is tudja a megfelelő tudást. Az ötlet nem
Cummings fejéből pattan ki, de jókor van jó helyen – a film szerint az AggregateIQ
nevű adatbányász cég őt kereste meg először –, és él a lehetőséggel.
Graham és Toby Haynes
rendező nem is afféle démoni figuraként ábrázolja a főszereplőt, hanem a Social Network – A közösségi háló fiatal Mark Zuckerbergjére hajazó lényeglátó váteszként,
aki rajta tartja kezét a digitális világ ütőerén. Cummings látszólag nem túl
megnyerő személyiség, öntörvényű, modortalan, enyhén mizantróp ember, a néző
mégis kénytelen csodálattal vegyes borzongással figyelni, ahogy morális
skrupulusok nélkül forgatja fel a világot. Aligha véletlen, hogy az egzaltált,
öntörvényű zsenikre specializálódott Benedict Cumberbatch alakítja, aki volt
már Julian Assange, Alan Turing, Thomas Edison, Doctor Strange és Sherlock
Holmes is. Cummings leginkább az utóbbi rokona, intuíciója ugyanolyan földöntúli,
képes az ellenfél lépéseit előre kiszámítani, és improvizálni is, ha úgy hozza
a helyzet.
Az epizodisták
bemutatása jóval kevésbé izgalmas, az alkotók nem nagyon tudnak mit kezdeni
azokkal a figurákkal (Boris Johnson, Nigel Farage), akik a való életben is két
lábon járó karikatúrák, így a dráma és a szatíra helyett néhol a szitkomok
eszköztárához nyúlnak. A Brexit:
Háborúban mindent szabad azonban a hibái, egyenetlenségei ellenére is
pontosan megragadja, nem csak a brit, de a globális közérzületet is. Az egyik
kulcsjelenetben, amikor a Brexit-pártiak ellátogatnak egy szegényebb környékre,
és egy bérház nappalijában a lakók sirámait hallgatják, Cummings különös,
morajló hangra figyel fel. Követi a zaj forrását, kimegy a házból, letérdel az
út közepén, és a fülét a betonra tapasztja. Valahonnan lentről, a mélyből jön a
baljós búgás; tetszik vagy sem, szeizmikus változások zajlanak.
Brexit: Háborúban mindent szabad
(Brexit: The Uncivil War) – brit, 2019. Rendezte: Toby Haynes. Írta: James
Graham. Kép: Danny Cohen. Zene: Daniel Pemberton. Szereplők: Benedict
Cumberbatch (Dominic Cummings), John Heffernan (Matthew Elliott), Paul Ryan
(Nigel Farrage), Richard Goulding (Boris Johnson), Rory Kinnear (Craig Oliver),
Nicholas Day (John Mills), Kate O’Flynn (Victoria Woodcock). Gyártó: Baffin
Media / Channel 4 Television. A HBO bemutatója.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/04 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14046 |
