Csákvári Géza
Berlin
grandiózus A-kategóriás fesztiválját is elérte a nagyravágyás átka: a mennyiség
egyre inkább elfedi a minőséget.
Megérett
a korszakváltásra a Berlinale. Ez persze, kritikus értékítéletünktől
függetlenül mindenképpen be fog következni, mivel Dieter Kosslick igazgató az
idei, immár hatvankilencedik kiadás után leköszönt, tehát egy hosszú korszak
lezárult. Az 1951-ben alapított mustra különlegessége, hogy csaknem hetvenéves
története során eddig csupán négy ember igazgatta. A mostani formaját, mint
városi közönségfesztivál első sorban az elmúlt tizennyolc évben tevékenykedő
Dieter Kosslicknak köszönheti.
*
Annyi
biztos: a Berlinale a legnagyobb mozgóképes ünnep a világon, a szakmai
vendégeken túl mintegy 340 ezer civil filmrajongó vált jegyet a tizenhárom
szekcióban bemutatott csaknem négyszáz filmre. A fesztivál mögött álló cég
igazi monstrummá fejlődött, az idei kiadás büdzséje meghaladta a 26 millió
eurót, az elemzők szerint már állami támogatás nélkül is működőképes,
hovatovább nyereséges lenne. Ez korántsem lebecsülendő helyzet, miután a német
mozikban évi mintegy tíz-tizenkét százalékkal esett vissza a forgalom 2018-ban
a korábbi esztendő adataihoz képes. Kosslick koncepciója az volt, hogy a
városlakók minden rétegét megszólítsa a „Berlinale Event”, bírálói pont ezt a „túlprogramozást”
szokták vele szemben felróni, jelesül, hogy a mennyiségi megalománia a minőség
szempontjából kontraproduktív folyamatokat hozott létre. A bőség zavarában
eltűnnek a jó filmek, vagy ha mégis akadna egy pár, sokszor nem találunk rájuk,
mert valahol el vannak rejtve a Panoráma válogatásban. Ilyen volt idén Joanna
Hogg Szuvenírje (The Souvenir), melyben Tilda Swinton lánya, Honor Swinton Byrne
mutatja meg, hogy az alma nem esett messze a fájától. Swinton Byrne egy Julia
nevű fiatal lányt alakít, aki filmrendezőnek készül – Tilda Swinton stílusosan
az anyját alakítja –, aki szerelembe esik egy Anthony nevű férfival, aki súlyos
drogos. Hogg azt mutatja meg, milyen drámai tud lenni a tiszta ember élete és
mindennapjai egy szenvedélybeteg mellett. Az alkotói szándék hasonló lehetett,
mint a Felix Van Groeningen rendezte A
csodálatos fiú esetében, csak Hoggnak éppenséggel sokkal jobban sikerült
filmre vinnie. Szóval, a Szuvenír
volt a Berlinale talán legjobb filmje, de mivel januárban a Sundance-en
debütált, ez csak egy ismétlés volt már.
A
Berlinale az elmúlt évtizedben igencsak megszenvedte az amerikai stúdiófilmek
távolmaradását, egyre nehezebb a vörös szőnyeg miatt érkező média éhségét
kielégíteni. Csak a végső kétségbeesést tudom elképzelni a döntés mögött, hogy
a dán Lone Scherfig Az idegenek
kedvessége (The Kindness of Strangers)
lehetett idén a nyitófilm, mely dagályos giccs a hajléktalanságról. A központi
figura Clara, aki az őt verő (nem mellékesen: rendőr) férje elől, bármiféle
pénz nélkül, két gyermekével egy kocsiban New York-ba menekül, ott szenvednek,
míg be nem fogadja őket az orosz éttermet üzemeltető Marc. A Clarát alakító Zoe
Kazanról sajnos egy percig sem lehet elhinni, hogy hajléktalan, a Marcot játszó
Tahar Rahim sem látszik tősgyökeres New York-inak a vásznon, pedig az lett
volna a feladat. Mindemellett a cselekmény még sok párhuzamos szálon fut, de
azok sem hitelesebbek, például Bill Nighy étteremtulajdonos karaktere, akit, ha
kivágtak volna a filmből csak annyit érzékeltünk volna, hogy rövidebb lett az
egész. De Kazan és Nighy nyilvánvalóan jól mutatott a vörös szőnyegen és ne
kerteljünk, ők voltak idén a nagybetűs sztárok – ez pedig igen vékonyka line up.
Rajtuk kívül még Christian Bale volt igazi húzónév: az aktor az Alelnök című filmjével érkezett, mely a
berlini vetítés előtt két hónappal korábban debütált az Egyesült Államokban és
több európai országban is vetítették már a mozik. Ez azért egy vezető fesztivál
esetében sem nem túl elegáns, sem nem túl meggyőző műsortervezés.
*
Berlin
A-kategóriás fesztiváljának legnagyobb presztízzsel bíró szekciója, a világpremiereket
felvonultató versenyprogram az elmúlt három évtizedben folyamatosan vesztett a
minőségéből. Az utóbbi öt évben az volt a gyakorlat, hogy a körülbelül húsz
címet felsorakoztató hivatalos versenyművek közül általában egy vagy kettő volt
kimagasló minőségű. Mivel Cannes jelentősége eközben folyamatosan erősödött,
egyre kevesebb auteur adja oda a német szervezőknek a filmjét, mivel a
Croisette-en még a párhuzamos szekcióban indulás is sokkal többet ér a
világforgalmazás szempontjából, mint egy berlini verseny (hacsak nem kap
fődíjat a film). Így aztán Kosslick és stábja kénytelen-kelletlen kockáztattak
és keresték az új, egyéni hangokat, ezért sokszor hullámzó volt a mezőny. Az
idei válogatás keserű pirulája: igaz, bántóan gyenge produkció most nem volt
túl sok (csupán egy, de arról majd később), de nem volt igazán kimagasló mű,
középszerű alkotások küzdöttek egymással a patinás Arany Medvéért. Hiányérzetünket
minden bizonnyal enyhíthette volna Zhang Yi-mou Egy pillanat (One Second)
című alkotása, ezt a produkciót azonban technikai okokra hivatkozva visszavonták
versenyből. A Hollywood Reporter értesülései szerint a technikai okok kifejezés
mögött maga a kínai cenzúra áll, akik elfogadhatatlannak (értsd:
vetíthetetlennek) tartották Yi-mou a Nagy Proletár Kulturális Forradalom alatt
játszódó drámáját. De ha már Kína: a fesztivál utolsó napján pergett az Isten veled, fiam (So Long, My Son) Wang Xiao-shuai háromórás melodrámája három
évtizedet ölel fel egy házaspár életéből, akiknek meghal a kisfia és a
törvények szerint nem vállalhatnak egy másikat. Az alkotásra a sokat
alkalmazott lassú és szép frázist használnám, kiemelve, hogy a maga szintjén ez
a mű is „kritikus”, de csupán annyira, hogy még beleférjen a tűréshatárba. Ami
ezzel a művel kapcsolatosan rendhagyó, hogy két díjat is kapott, ami nagyon
ritka: két főszereplője megkapta a legjobb férfi (Wang Jin-chung), illetve a
legjobb női (Yong Mei) alakításért járó Ezüst Medvét.
Ha
már szóba kerültek az elismerések: a 69. Berlinale fődíját, az Arany Medvét végül
elnyerő Szinonimák (Synonymes), a kitűnő stiliszta Nadav
Lapid eddigi életművének legexperimentálisabb darabja. Atmoszférájában sokkal közelebb
áll az izraeli rendező debütjéhez, A rend
őréhez, mintsem a Hollywoodban is remake-elt
A tanítónőhöz. A központi figura Yoav
(Tom Mercier élete első főszerepében különösen meggyőző) magányosan érkezik egy
Szajna-menti polgári ház egyik lakásába. Szinte semmije sincs a ruháján és a
hálózsákján kívül. Ám amíg fürdik a jéghidegben, egyszer csak eltűnik mindene a
szobából. Meztelenül visszafekszik a kádba és várja a halált. Szimbolikusan meg
is hal, másnap Émile és Caroline, a csodálatos burzsoá páros éleszti újra. Ez a
szürreális alapfelállás, kvázi feltámadás után Yoav elárulja, azért érkezett
Párizsba, hogy megtagadja hazáját, Izraelt és innentől kezdve francia lesz. Émile
ad neki pénz és ruhákat, cserébe a múltját kéri, mert ugyan író, de nincs mit
mondania, az unalom megbénította. Yoav belemegy az üzletbe és kell hozzá némi
idő, hogy rájöjjön, a saját élettörténetünket nem lehet csak úgy eldobni. Lapid
állítja, a filmet a saját élete ihlette. Filmje (rém)álomszerű groteszkbe tolt
önvallomás a kulturális elveszettségről. A gyökereink megtagadása, a francia
újhullámos kamerakezeléstől a formatagadásig ívelő vizuális világ, a művészet
kontra alkotó kérdéskörének igen bátor felvetése valóban felvillanyozó formát
alkot.
Amennyire
formabontó és bátor volt a Szinonimák,
annyira konzervatív filmnyelvet alkalmazott François Ozon a zsűri nagydíjával
elismert Isten kegyelméből (Grâce à Dieu) című drámájában. De ha
Ozonról van szó, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a téma provokatív:
legújabb alkotása a katolikus papok pedofil bűneit mutatja be. Egészen pontosan
egyetlen lelkész, a lyoni Preynat atya tevékenységét elemzi, aki több száz
gyermeket molesztált, illetve erőszakolt meg harminc évvel ezelőtt, Barbarin
lyoni kardinális pedig eltussolta az ügyeket. A filmben három olyan áldozat
történetét látjuk, akik ma már képesek beszélni az átélt traumáról: Alexandre,
a nagycsaládos katolikus (Melvil Poupaud), François, az ateista forradalmár
(Denis Ménochet) és Emmanuel, akit lelkileg teljesen tönkretettek a múltbéli
események (Swann Arlaud). A dráma felépítése kicsit olyan, mint Hitchcock Psychojáé, azaz látunk egy főszereplőt,
aki a mű harmadában háttérbe szorul, hogy helyet adjon egy másik karakternek, de
Ozon ezzel a dramaturgiai fogással is duplázik. A titokban, Alexandre munkacímen forgott film komoly
kutatás eredménye, valós levelezések és beszélgetések dramatizált változata, formája
azonban ettől olykor kissé avíttnak tűnik. Érdekes, hogy mind Lapid, mind Ozon
intézményrendszereket támad, előbbi a költői túlzásokat választotta, utóbbi
pedig a tollbamondást. Sőt, Ozon esetében felvetődik az áldokumetumfilm esete
is, hiszen a narrációként hallható levelek valódi dokumentumok. A film
megelőzte az igazságszolgáltatást, hiszen a berlini premierje előbb volt, mint
ahogy Barbarin kardinálist március 7-én bűnösnek ítélte volna a francia
bíróság. Peynat esetében még nem tudni mikor lesz ítélet Franciaországban. Már,
ha lesz, mert, ahogy a filmből is kiderül: a férfi nincs egészen rendben
pszichésen. Ám azon túl, hogy Ozon jelen esetben oknyomozásra használta a
fikciós film műfaját és médium hatalmával élve a valóságot befolyásolta a
művével, mindenképpen bravúrról számolhatunk be.
Ezzel
a francia rendező volt az egyetlen, aki az úgymond nagy nevek közül hozta az
elvárhatót, mert a norvég Hans Petter Moland Lótolvajok (Ut og stjæle
hester) nem tudta visszaadni Per Petterson azonos című regényének
atmoszféráját és mélységét. Profin és mívesen kivitelezett film, de nagyon
hiányzik belőle a személyesség, mely Petterson írásait áthatja. Hasonló a
helyzet Agnieszka Holland Mr. Jones-szával.
A megtörtént eseményt feldolgozó film Gareth Jones walesi újságíró története,
aki naiv kíváncsisággal indult a Szovjetunióba 1933 tavaszán, hogy a nyugati
világot tudósítsa a szocializmus nagy eredményeiről. Megérkezését követően
azonnal szembesül a helyzettel, hogy minden lépését követik, mozgását mindenben
igyekeznek korlátozni. Egy titokban átadott üzenet azonban arra készteti, hogy
ne csak Moszkvát, hanem Ukrajnát is megnézze. Kísérőjét lerázva, szembesül a
kollektivizálás erőltetéséből adódó rettenetes nyomorral és éhínséggel. Az
elképesztően erős témát Holland nagy történelmi tablóként képzelte el, és szenvedélyesen
ábrázolja a szenvedés különböző stációit, ennek ellenére sem tud magával
ragadni és megrendíteni.
Ha
már korábban említettük Dieter Kosslick elképzeléseit, nagy hatással volt a
fesztivál arculatára, hogy fixa ideája volt: a bemutatott filmek sokszor
politikai „üzeneteit” mindennapi történetekkel kell színesebbé tenni. Sőt,
Kosslick nem egyszer nyilatkozta, hogy „ma a magánügy közüggyé vált”. Ezen idea
következtében egyre több az olyan film a Berlinálén, mely az egyén sorsán
keresztül beszél a globalizmusról. A német elsőfilmes Nora Fingscheidt a Rendszerzúzó (Systemsprenger) című drámája is ezt a halmazt bővíti. Bár a mű a
filmnyelv megújításáért járó Alfred Bauer-díjat érdemelte ki, nem nevezném
túlságosan kreatívnak sem a téma, sem a megvalósítás szempontjából. Ami miatt
viszont nem lehet elmenni szó nélkül a film mellett, az a főszerepet alakító
Helena Zengel, aki a kilencéves Benniként elementáris erővel tombol a vásznon.
A jelzőket itt érdemes szó szerint érteni, hiszen maga ez a kislány a „rendszerzúzó”.
Problémás gyermek, akiről az anyja lényegében lemondott, mert egyszerűbb az
élet nélküle, hiszen ott van egy új partner és egy másik gyermek, aki nem
annyira nehezen kezelhető. Dramaturgiai szempontból nem látunk semmi újat az 80-as
és 90-es évek tanító és egyben elrettentő szándékkal készült Családi kör-szerű drámáihoz képest, de a
vizuális kivitelezés és a tempó már huszonegyedik századi. Szimpatikus, hogy az
angolszász történetmesélés szabályaival ellentétben Fingscheidt nem akar
megoldást vagy happy endet kínálni, így képes a végkifejletre nyers és
fájdalmas drámaként lezárni az addigi ámokfutást. A felnőttek feladják a
harcot, Benni viszont örök harcos, a végső képsorok pedig megidézik Truffaut Négyszáz csapását. Igaz, Fingscheidttől
távol áll minden líraiság.
Sokan
François Ozon korábban említett versenyművéhez kapcsolták az Isten létezik, és úgy hívják, Petrunija (Gospod postoi, imeto i’ e Petrunija)
című keserédes komédiát. Teona Strugar Mitevska rendező, mint francia kollégája,
szintén valós eseményből indul ki. A Stip nevű makedón kisvárosban – mint ahogy
általában az ortodox országokban szokás – Vízkereszt alkalmával a helyi
egyházfő a folyóba dob egy fakeresztet, melyet a település férfiúi igyekeznek
megkaparintani. A tradíciók szerint, akinek sikerül, annak egy éven keresztül
isteni szerencsében lesz része. Csakhogy ebben a mesében a totálisan
szerencsétlen, megvetett, túlsúlyos, eddig egyetlen munkahellyel sem
rendelkező, harminckét éves történészlány, akit még „megdugni sem akar senki” –
Petrunija az összes férfit megelőzve megszerzi az ereklyét. Erre elkezdődik a
boszorkányüldözés, az egyház a rendőrséggel karöltve zaklatja a lányt; ateista
apja örül a tettének, míg hívő anyja megveti. Eközben szerveződik a lincselő
vallásos és nemzeti érzésű polgárok köre is, akik meg akarják kövezni a
tolvajnak tekintett nőt. Mindezeken felül, még a médiakritika is belefért ebbe
a pazar kis filmecskébe: az eseményekről tudósítani szeretne a közmédia
liberálisan gondolkodó riportere, de mielőtt befejezhetné a munkát, kirúgják.
Teona Strugar Mitevska remekül ért a groteszk és az abszurd szituációkhoz
(fontos, hogy tudja mi a kettő között a különbség), a Petrunija ezzel a verseny abszolút meglepetése lett.
*
Ma
már egy fesztiváltudósítás nem múlhat el a Netflix említése nélkül. Kosslick eléggé
könnyen beengedte a streaming szolgáltató által forgalmazott Isabel Coixet
rendezte Elisa és Marcelát (Elisa y
Marcela), azzal, hogy ha Spanyolországban vetítették mozikban, akkor az
neki elég. Nem mindenki gondolta így: az európai artmozis szervezet, a CICAE
tüntetett és közleményben fejezte ki nemtetszését. Ez elvi harc, az viszont
sokkal sokkolóbb a mi szempontunkból, hogy Coixet szolgáltatta tulajdonképpen
azt a produkciót, melyen viszont tényleg megbotránkozott a szakma és a
kritikusok zöme. Az Elisa és Marcela arról
a két nőről szól, akik 1901-ben először házasodtak össze Spanyolországban, úgy,
hogy utóbbi lány férfinak adta ki magát. Coixet célja egyértelműen a melegek és
a nők szexuális egyenlősége mellett kívánt állást foglalni, ez a film végén
látható „vörös farok” szövegekből derül ki. Az előtte pergő filmből sajnos nem,
mert annak nagy része öncélú és ízléstelen soft-pornó, melyben a két – amúgy
csodálatos testű – színésznő dug (nem, nem szeretkeznek, mert az érzelmek lemaradtak),
és a szexet tejlocsolással, hínáros simogatásokkal dobják fel, de a csúcs,
amikor szerencsétlen polipokat dobnak be a gruppenbe. Ez a produkció éppenséggel
visszaveti azokat az ügyeket, melyeket propagálna: nem való sem vászonra, sem a
Netflixre.
A
2004-es Berlinale nagy felfedezettje volt Fatih Akin, aki a Fallal szemben című alkotásával vitte az
Arany Medvét. Most úgy döntött, egy sorozatgyilkos portréjával botránkoztat. Ez
pedig nehéz feladat, mert az edzett filmfogyasztó egyre nehezebben hozható
zavarba. Akin filmjének címe, Az arany
kesztyű (Der goldene Handschuh)
egy híres hamburgi kocsmát jelöl. Az intézmény Hamburg piroslámpás vigalmi
negyedében, St. Pauli kerületében van. Ez volt a hetvenes években aktív német
sorozatgyilkos, Fritz Honka törzshelye. Fatih Akin két zsánert párosított: a
komédiát és a horrort. Az arany kesztyű
cselekményének fele játszódik a kocsmában, ahol elképesztő alakok, alkoholista
véglények és kiöregedett, fogatlan prostituáltak sutyorognak; ezt a nyomasztó
alvilágot karikaturisztikusan ábrázolja a rendező. A horror pedig Honka
lakásában játszódik, ahol megerőszakolja, megfojtja, máskor agyonveri az
áldozatait. Akin itt igyekezett prezentálni mindent, ami a tűrőképességébe
belefért. Megmutatja a szexuális abúzust és a gyilkosságokat – elvégre az is
karakterépítés, ha direktben látjuk, hogy Honka a fogatlan vénasszonyokat
preferálta, mert attól rettegett, hogy áldozatai az orális aktus során harapással
fájdalmat okoznak neki. Vagy amikor egy nála egy fejjel magasabb és testesebb
nőt öl embertelen küzdelemben, előtte kivágja a nyelvét, mert sokat fecsegett.
Érdekes, hogy Akin a gusztustalanság terén mindent „nyomat” (kéretik szó
szerint elképzelni), az erőszakábrázolás terén nem annyira bátor. Nem mutatja
például ahogy Honka feldarabolta az áldozatait – csak azt, ahogyan pakolgatja a
szépen becsomagolt testrészeket. Az arany
kesztyű – ha viszolygásunktól eltekintünk – tulajdonképpen jól elkészített
iparosmunka, nem igazán kimagasló kommersz darab, mely vállaltan nem akar
szerzői lenni, mint mondjuk Lars von Trier, aki legutóbbi filmjével (A ház, amit Jack épített) meglépte, amit
a provokáció terén jelenleg lehetséges. Summa summarum, Az arany kesztyű versenybe válogatása több mint meglepő lépés volt.
Sokkal inkább illett volna a Berlinale Special Gala-nak hívott programba, mely
általában a műfaji filmek helye a fesztiválon.
*
Ebben
a szekcióban vetítették Zoya Akhtar indiai rendező Gully Boy című rap-musicaljét, melyben a klasszikus álom mesét
látjuk: a Mumbai szegénynegyedében felnőtt fiú, ahelyett, hogy beállna rosszul
fizetett irodistának, inkább az álmait valósítja meg és a színpadot választja.
A film egyszerre klasszikus bollywoodi színes-szagos szuperprodukció, melyben a
nagyon szép főszereplő fiú két nagyon szép lány között őrlődik, miközben Zoya
Akhtar arra is figyelt, hogy a szórakoztatás mellett kellőképpen
társadalomkritikus legyen, és konkrét üzenetet csomagoljon bele a szegregáció
és a nők státusza kapcsán.
Ugyanebben
a Special Gala szekcióban mutatták be Ritesh Batra új filmjét, a Sundance-en
debütált Fotót (Photograph), mely viszont totálisan más arcát mutatja meg
Mumbai-nak. Sőt, míg a Gully Boy egy
szupergyors darab (és egy percig sem unalmas a 151 perces játékidejével), a Fotó totálisan belassult lírai mozi, melynek
főhőse egy harminc feletti férfi, aki turistákat fotóz. Rafi minden megkeresett
rúpiát hazaküld anyjának, hogy az rendezhesse a család tartozását és újra legyen
otthonuk. Amikor már mindenki a környezetében arról beszél, hogy anyja leállt a
gyógyszereivel, mert a fiú még nem nősült meg, kapóra jön az a csodálatos
diáklány, akit lefotózott, de elfutott, mielőtt átadta volna neki a fényképét.
Elküldi az anyjának: íme, itt a menyasszony. Az öregasszony el is indul a
városba a hír kapcsán, így Rafinak nincs más esélye, mint hogy felkutassa a
lányt és megkérje, játssza el, hogy a barátnője. Van a filmben egy mozis
jelenet, melyben Rafi azt mondja a lánynak, miután a kifutott a teremből egy
patkány miatt: minden filmben ugyanaz történik. De nem Ritesh Batránál. Azaz a
végeredmény ugyanaz, de úgy mutat gigantikus érzelmeket, hogy a szerelmesek
csak egy gyengéd kézfogásig jutnak. Mégis pontosan tudjuk: örökké együtt fognak
maradni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/04 42-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14045 |
