Bikácsy Gergely
João César Monteiro Isteni komédiájában egy fagylaltozó a második éden. A Teremtőnek már nem eget és földet kell szétválasztania, hanem tojásfehérjét a sárgájától.
João de Deus nem az Egek, hanem a lisszaboni Paradicsom Cukrászda fagylaltmestere. Égőszemű fanatikusnak látszik, pedig nem világjobbító, csak égő képzeletének rabja. Szertartásosan lép, halkan szól. Épp kiselőadást tart a leánykák higiéniájáról. Piszkos kacsó, orrtúrás itt nem létezik. Ez éterien tiszta fagylaltozó. Itt ruhát kell cserélni az eperfolt miatt is, mert a vendég azt hiheti, a piros pötty a szoknyán valami evilági, emberi, női esemény foltja.
Deus nem szereti a kihívó és a tiltott gyümölcsbe már belekóstolt nőket. Carmen, egy kurvoidan kihívó bordóruhás, elegáns leányzó jelentkezik munkára: fölényes iróniával pénzt ad neki, úgy küldi el. Otthon díszes albumot lapozgat. „Gondolatok Könyve”, olvassuk a címlapon, de az album válogatott szőrzetminták gyűjteménye.
Már csak a nagy ellenfél hiányzik, s ki más lehetne, mint a kövér, könyékig véres Hentes. Épp egy frissen nyúzott bárányt belez ki, amikor Deus úr belép a mészárszékbe. „Elvette bűneinket” – mondja áhítattal. Zene csendül, Agnus Dei és Halleluja. Blaszfémia tört aranyból.
A Paradicsom feliratú cukrászda inkább az Ördög nyalodája lehetne. Deus a mennyet parodizáló pokol-nyaloda szerpapja: halkan beszél, tisztaság a mániája. Kenetes fekete miséinek mindig a hosszú, rituális kézmosás a bevezetője. Tükör előtt szalagot fon kedvencének hajába (a leánykák gyülekezetéből ez a Rosario nevű teremtés válik ki). Elmegy a bádogváros-lakótelepi lakcímére, itt vásott kiskamaszok a lány meztelen fényképével zsarolják. João úr elégeti a képeket. Szentet kreál a külvárosi Madonnából.
A cím alatt hosszan a Naprendszer csillagképe forog, s (talán) Händel Messiását halljuk. Vagy Monteverdit?
Ráérős film, nyugodt, mint az Isten nyáron. Ki tudja miért, Hamvas Béla híres kisesszéje ötlik fel bennem, melyben az Isten epret eszik. Hamvas hívőn blaszfematikus, a portugál film inkább hitetlenül. Itt Deus úr okos sátánfajzat. Gines de Rais és Sade márki fáradt és enervált huszadik századi utódja, értelmiségi ördög.
Lisszabon nagy művésze, a nyolcvan fölött is alkotó Oliveira szintén afféle Isten: a portugál filmnek olyan szelleme, mellyel Jákobként viaskodni kell. Monteiro ravaszul tehetséges, bár túlkoros tanítvány. A hatást bevallja, és többé nem is törődik Oliveirával. Nem csinál úgy, mintha görcsösen menekülni, szabadulni szeretne Oliveira gigászi árnya elől, úgysem tehetné. Oliveira egyik kései filmjében (Kannibálok) arisztokrata himpellérek szertartásos esküvőt tartanak, és mindenféle rafinált rituálék után kandallóban megsütött emberhúst falatoznak. Buñuel Öldöklő angyala barokkos díszítésekkel.
Monteiro Istene is a rituálék rabja.
Félek egy másik, tolakodó párhuzam miatt, hisz egyrészt túl tolakodó, másrészt talán csak távolról látva igaz. A kislánykelyheket nyalogató Max Monteiro nemcsak Isten és ördög, de az Erosz várkastélyát ostromló nemeslelkű hős, búsképű ködlovag, aki nem látja, hogy szélmalmok ellen vív. Lisszaboni Don Quijote? A portugál kultúra nincs jóban a spanyollal: nem kötődik, nem akar kötődni hozzá. A két nép életmódja, jellege, és művészete sem rokon, erről sokat írtak, s ha valaki járt ott, olvasott Pessoát, tapasztalhatta. A fagylalt és kehely-mester mégis a hispán lovagok legnagyobbikának álom-rokona.
A rendező azért választotta a Max álnevet, hogy hommage-ként tisztelegjen Murnau Nosferatuja, s a bánatos vérivót megtestesítő Max Schreck előtt. S valóban úgy mozog, úgy surran, mint a dekadens vámpír, a középkori Gilles de Rais lovag átszellemült, szublimált ámymása. Erre a szörnyre a tájainkon ismert Dracula elnevezés nem igazán jó, ide a nyugati, képzelet-szülötte név, a Nosferatu illik, akinek épp légies álomjellege révén köze lehet még a búsképű lovaghoz is. (Deus állandóan a szférák zenéjét hallja; bohócosan vezényel, olykor harang kondul, kezét széttárja, vámpírosan és paposan hajlong.)
A Fagylalt-Paradicsom urán és a véres Hentesen kívül alig van férfi ebben a soklánykás filmben. Aki akad, roppant ellenszenves. Egy kanonok, egy politikus, amint a Párizsból érkezett fő-fagylaltost kísérik. Pózosan felsorakoznak. Deus halk, din kevélyen gúnyos beszéddel nyitja meg a fagylaltbemutatót, a díszvendég válaszképpen „szarnak” nevezi a Paradicsom híres fagylaltját. (Antoine Doinelnek hívják, s a figurát a Cahiers du Cinéma egyik kritikusa játssza.)
A film első felének csúcsjelenete a hosszú, tíz perces úszásimitáció egy asztalon. A fürdőruhás lány mell-, gyors-, hátúszik, Deus zenét hall, és karmesterként istenül. Nem sokkal később már valódi uszoda vizében veszik körül a lányok. Ennek az Istennek a víz, a folyadék inkább közege és eleme, mint a levegőég, nem beszélve a földről, ahol gyakran botlik. Monteiro a kifinomult, esztéta Deust néha, ellenpontozva komikusnak ábrázolja, sőt ügyetlennek, olykor a vulgaritás határán. Finom feminin kézmozdulatok és szertartások ceremóniamestere ő, de azért olykor felböfög, vagy suta csobbanással a fürdőkádba nyaklik. Amikor már azt hinnénk, az esztéta kéjenc számára minden perverz (vagy annak tartott) vágy belül, csak képzeletében él, Deus bizony durván behatol a kislányba. A szavakon s a fagylalt, a nyalóka-metaforán túlhágva prózai helyen, a cukrászda vécéjében állva és hátulról, análisan teszi magáévá Rosarioját. Talán hatásköri tévesztés; ennek az Istennek a varázsa szavaiban, gesztusaiban, vágyainak szublimálásában rejlik: enyhe törésként hat, amikor közönséges halandóként, ördögfaként vagy Tartuffe-ként, álpapból patássá váltan üzekedik.
Méginkább törésnek vélem, hogy a film nagy részén abszolút főalakként ábrázolt Madonna, a szép Rosario minden magyarázat és kommentár és indok nélkül „kitűnik” a filmből, mintha a rendező elfeledkezett volna róla. Pedig csak João úr feledkezett el, miután magáévá tette. A következő jelenetben már főnöknője, Judite asszony szolgálójának, Celestinának szaval holdfényes erkélyen az éjszakában felhők mögé rejtőző Isten magasságáról és a nedvesedő vagina mélységéről. Ennyire azonban nem azonosulhatunk Deussal. Hiányzik Rosario, e finom szőttesben ő az elvarratlan szál. A rendező búcsúra sem méltatta.
A film hátralevő részében egy igazi gyereklány lesz a megrontandó áldozati bárány. A tizenötével kislány azonban maga is rontásra vágyik, éjjel lopózik Deushoz, pimasz közönyt mímel, de mindenbe be akar avatódni. E filmvégi szertartás tejfürdős-pisis rituáléja fölött már Sade márki kifinomult szelleme lebeg, de szelídebb kiadásban, rózsaszínben, nem dühödt kavargással, mint a márkinál, hanem halk, borongós öniróniával.
Joaninha szalonnás porcogót hoz, a fagylalt-szféra henteshús-ellentétét. Deus méltányolja a kontrasztot. Rosariónak még közönséges kishalat sütött, s a lány a konyhaasztalnál vacsorázott. Most új áldozatának a szalonban terít, pezsgő habzik, gyertya lobog. A falon hatalmasan duci angyalka a felhők között. Istenünk a henteskislányt tejben fürdeti, ebből a tejből majd fagylaltkölteményt fog köpülni, főleg, mert a lány hangyányit belepisilt. A ceremónia több fejezetből áll. Joaninhát átöltözteti farmerből japán kimonóba. De az est fénypontja a tojáskürtbe ültetés. A tojáskürt műtárgy: a kéjenc szellem mesterdarabja, a meztelen vágyak keltető-bidéje. Folynak, cseperésznek az összetört tojások; Deus isteni krampusz-arcát a lánypopó helyébe fúrja, oda a tört tojások közé. A kislány a vécén ücsörögve Camões-verset recitál Kirké szépségéről...
Mint oly gyakran, onnan érkezik új és hasonlíthatatlan tehetség, ahonnan aligha várjuk. Wenders és Tanner is ihletetten forgatott a „fehér városban”. Monteiro filmjében kevés a külső, s Lisszabon híresen pitoreszk fehér festőiségéből keveset látunk. João de Deust már a harmadik filmjében játssza ő maga, távoli ősei közé Nosferatu mellett Buster Keatont is besorolja. Formanyelve a sok fax plán ellenére árnyalt és hajlékony: kifinomult, mégsem (vagy ritkán) manierista. A kamera alig mozdul, ráérősen szemlélődik. Istennek van ideje.
A való világban élő s nem esztéta természetű embereknek kevésbé van. Deuson végül bosszút állnak, kishíjára megölik, esztétai lakását szétdúlják, a Gondolatok Könyvét elégetik. A komikus, vámpírclown itt válik végleg tragikus hőssé.
A nyugati kultúra filmje. Szerb Antal szerette az ilyen regényeket, ádázul szellemes frivolságokat. Itt a mi vidékünkön kicsit anyagszerűbbek a remeklések. Prágában Hrabal úr sörözik vaskosan, Bodor Ádám Sinistra körzetében az élő emberhússal más szertartást űznek, mint Párizsban vagy a mai Lisszabonban. A henteseket, igen, azokat tán ismerjük, de romlott képzeletű fagylaltost, édes bűnt rejtő cukrászdát? Még Szindbád, még Krúdy sem... Talán Mándy... igen, a presszós kisasszonyok...
Rohanok az Andrássy útra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/02 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1404 |
