Vincze Teréz
A filmgyártás férfias világában a rendezőnők még mindig
kisebbségben vannak. A tavalyi év magyar trendje azonban biztatóbb.
Az idei megint egy olyan év, amikor nem volt női rendező,
illetve nő rendezte film a legjobb rendezésre, illetve a legjobb film díjára
jelöltek között az Oscar-versenyben (mint ahogy a Golden Globe, a Critics’
Choice Awards, vagy a BAFTA sem talált jelölésre érdemes nőt a legjobb rendezés
kategóriában idén). Pedig egyáltalán nem kellett volna nagyítóval keresni az
érdemes versenyzőket, hiszen például filmjeikből a női és férfi szereplőket, vagy
az adaptált forgatókönyvet érdemesnek találták Oscar-jelölésre, márpedig ahol kiváló
alakítások vannak, ott gyanítani lehet, hogy a rendező se amatőr; és a kiváló
forgatókönyv is azt sejteti, tán a film se olyan, aminek csak női kvóta esetén
lehetne helye a legjobb filmek között…
Nincsen tehát új a nap alatt, a helyzet továbbra is
ugyanolyan elkeserítő, mint általában, és nem a fejlődésnek, hanem a vak
szerencsének tudható be, amikor a különféle grémiumok hajlandóak észrevenni
legalább azt a kevés nőt, aki abból az eleve nem sokból, aki ebben a macsó
szakmában lehetőséghez jutott, kiemelkedően teljesít.
A magyar helyzet annyiban hasonló, hogy a hosszabb távú
trendeket tekintve nem beszélhetünk semmiféle fejlődésről a filmszakmában a női
esélyek vonatkozásában – viszont jellemző, hogy itthon nem, vagy csak nagyon
ritkán látunk olyan női rendezőt, aki ezt szóvá is teszi, mert tudja, hogy
ezzel kockázatot vállal: efféle nyilatkozatokkal valószínűséggel tovább rontaná
saját esélyeit a szakmában. Az én filmhez jutási esélyeimet viszont semmi nem
fenyegeti, úgyhogy nyugodtan megírhatom helyettük is, hogy nincs ez így rendben.
Évtizedek óta számolgatom a női rendezők részvételi
arányát a magyar játékfilmkészítésben, és hosszútávon is igaz, hogy a
filmszakmában a plafon érték a rejtélyesen stabil tíz százalék környékén ragadt
be – ez a szám egyébként megegyezik a vonatkozó hollywoodi statisztikával. 1990
óta közel 600 magyar nagyjátékfilm készült, ebből 64 esetben volt nő a rendező.
(Valamivel jobban állunk, ha azt nézzük, hogy körülbelül hány film mesél női
történetet; vannak évtizedek, amikor akár a tizenhét százalékot is eléri ez az
arány.)
Tehát amikor azt írom, hogy 2018 a nők éve volt a magyar
filmben, akkor egy olyan kivételes évet ünneplek, amikor – bár a puszta számok
nem mutatnak drasztikus javulást: a 2018-ban bemutatott 27 egész estés fikciós
filmből háromnak volt a rendezője nő, egynek pedig társrendezője – a kiemelkedő
teljesítményeket számba véve igen látványos a nők jelenléte. A helyzet
különlegességére akkor figyeltem fel, amikor a minden év elején a
filmkritikusok által megrendezett díjvitára készültem, ahol az előző évben
bemutatott magyar filmtermést tekintjük át és döntünk a Magyar Filmkritikusok
Díja nyerteseiről.
Különösen szembetűnő volt, hogy milyen mértékben uralják
a női alkotók és a női történetek minden kategóriában (játékfilm, rövidfilm,
dokumentumfilm, animációs film) azokat a filmeket, melyek a díjak
vonatkozásában a legkiemelkedőbb, díjazásra leginkább esélyes 3-4 alkotás közé
kerültek.
Kétségtelen, hogy a tavalyi év termésének fő hangsúlyát
Szilágyi Zsófia lenyűgöző első filmje, az Egy
nap tette ki. A Magyar Nemzeti Filmalap Inkubátor programjának
támogatásával megvalósult filmről hamar kiderült, hogy a filmkritikusok
mondhatni vita nélkül egyetértenek abban, hogy ez a film „az év filmje”. Ez a
mű számos szempontból és a kifejezés legjobb értelmében „női film”. A
forgatókönyv (Szilágyi Zsófia és Mán-Várhegyi Réka munkája) jól érzékelhetően
valós női tapasztalatok sűrítménye, mely olyan fantasztikus arányérzékkel van
összerakva, hogy miközben valami nagyon általánosról beszél, amiben rengetegen
ismernek rá magukra, mégis az egyedi, lüktetően valóságos apró részletek teszik
magávalragadóvá. A filmnek sajátos lélegzése, áramlása és ritmusa van, mely
egyértelműen a rendező tehetségének lenyomata. Lenyűgöző, ahogy a színészeiből,
köztük a gyerekszereplőkből, elővarázsolja azt a keresetlen közvetlenséget,
amivel a jelenetek szinte a bőrünkig hatolnak. Ez a film iskolapéldája annak,
miként teremti a rendezői munka, a rendezői vízió a fantasztikus színészi
alakítást. Szamosi Zsófia tökéletes alkotótársa lett Szilágyinak ebben a
munkában, és megérdemelten kapta meg a legjobb női alakítás díját ezért a
filmért.
Azon, hogy Goda Krisztina bevált receptből (egy
nagysikerű olasz film remake-jeként) a tavalyi évben is készített egy sikeres,
megbízható minőségű szórakoztató filmet (BÚÉK),
nem vagyunk meglepődve. Ennek a szegmensnek Goda fontos pillére a magyar
filmkészítésben, valójában a férfiak közt is kevés rendezőt tudnék mondani, aki
– a közönségsikert és a szakmai minőséget tekintve egyaránt – ilyen
megbízhatóan tud tömegszórakoztatásra szánt produkciót előállítani. Az ő
példája számomra annak igazolása, hogy mennyire természetes dolognak kellene
lennie annak, hogy nők állnak a kamera mögött a nagy költségvetésű, populáris
produkciókban.
A tavalyi év harmadik női rendezésű filmje Nagypál Orsi
saját forgatókönyvéből készített romantikus komédiája, a Nyitva. Kiváló példája annak, hogyan lehet saját és tökéletesen
életszagú alapanyagból színvonalas szórakoztató filmet készíteni. A kisebb
nevek, a kevesebb reklámfelhajtás eleve elzárják az ilyen produkciókat a
határozottan tömegfilmként pozícionált darabok nézőszámaitól, de a Nyitva 55 000 nézője így is magáért
beszél. Ez a valós élethelyzeteket szórakoztatóan, de igényesen feldolgozó
filmtípus az, aminek véleményem szerint az erős derékhadat kellene képviselnie
a magyar filmgyártásban, ami jó eséllyel tarthatná nyitva a közönség
érdeklődését általában a magyar filmekre – a Nyitva tanúsága szerint a női alkotók erre a kihívásra is készen
állnak.
A negyedik film, melyben társalkotóként vett részt nő, a The Rub című, egészestés kísérleti film,
Máté Bori és Lichter Péter alkotása. Amellett, hogy a The Rub rendkívül izgalmas, valóban kísérleti mű, és jelzi, hogy természetesen
a kísérleti filmben is jelen vannak a női alkotók, lehetőséget ad kitérőt tenni
egy érdekes tendenciára. E trend jelentőségének és méreteinek felismerésére is
éppen a 2018-as filmes számvetés irányította rá a figyelmemet. 2018-ban ugyanis
27 egészestés, fikciós film készült, ebből 7 teljességgel a rendszeren kívül: vagyis
a Magyar Nemzeti Filmalap vagy a Média Mecenatúra Program támogatása nélkül –
ezek közé tartozik a The Rub is. Kicsit
utánaszámolva az is kiderült, hogy 2010, a Magyar Mozgókép Közalapítvány
fölszámolása óta, közel 30 egészestés fikciós produkció készült a hivatalos
támogatási szisztémán kívül, vagyis virtigli független filmes kultúra van
(újra)születőben körülöttünk. S hogy ezek a sokszor minimális költségvetéssel,
közösségi finanszírozásban, ingyenmunkával készített produkciók korántsem
feltétlenül jelentenek nézhetetlen amatőrizmust, arra szintén az idei év
szolgáltatott látványos példát. A Magyar Filmkritikusok Díját a legjobb első
film és a legjobb forgatókönyv kategóriában Schwechtje Mihály Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)
című, a hivatalos támogatási rendszeren kívül készült filmje kapta.
A rövid fikciós kategóriában is tehetséges nők és
izgalmasan megformált női történetek jellemezték az idei élmezőnyt. A filmkritikusok
díját Kovács István Ostrom című
munkája nyerte, melyben egy nő nagy drámai erővel bemutatott sorsát követjük a
szerb háború viszontagságainak idején. De emlékezetes darabja a tavalyi év
rövidfilmes mezőnyének Vermes Dorka Anyák
napja című munkája is, mely egy leszbikus pár, és az őket egyikük anyjához
fűző viszonyának érzékeny és vizuálisan is emlékezetesen megformált
feldolgozása.
Az animációs filmek kategóriájában kifejezetten
elmondhatjuk, hogy az utóbbi évek egyértelműen a női alkotók látványos
sikereiről tanúskodnak. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakáról
kikerülő hölgyeknek már egyenesen bérlete van a világ legjelentősebb filmes
seregszemléire. 2014 óta Bucsi Réka valamennyi filmje a Berlini Filmfesztivál
rövidfilmes versenyprogramjában debütált (Symphony
no. 42, Love, Solar Walk), Tóth Luca Superbia
című filmje a Cannes-i Kritikusok Hetén mutatkozhatott be 2016-ban, 2019-ben
pedig két magyar animációs film is szerepelt Berlinben: Tóth Luca Lidérc úr, és Buda Anna Flóra MOMÉ-s
diplomafilmje, az Entrópia. Ezért
aztán az animációs filmek kategóriájának díjvitája lassan felzárkózik
nehézségben a másik jellemzően nehéz kategória, a legjobb operatőr cím
eldöntéséért vívott küzdelem mellé. Ezekben a kategóriákban rendre olyanok csúsznak
le a filmkritikus-díjról, akiknek teljesítménye A-kategóriás világversenyeken
is versenyben van. Idén a filmkritikusok díját az animációs filmek kategóriában
Traub Viktória Sellők és rinocéroszok
című munkája kapta. (Különdíjat kapott Milorad Kristić egész estés, animációs tour de force-a, a Ruben Brandt, a gyűjtő.) De kiemelésre és díjra is érdemes lehetett
volna Láng Orsolya Szezon után, vagy
Varga Tímea Még nem című munkája is.
Teljesen eltérő világok és víziók, magával ragadó hangulatok és izgalmas témák –
fantasztikus színvonalú a kortárs magyar animáció.
A dokumentumfilm-készítés az a műfaj, melyről hosszabb
távon is elmondható, hogy benne mindig komoly súllyal – legalábbis a
játékfilmgyártásénál feltétlen komolyabbal – voltak jelen a női alkotók. Az olcsóbb,
kevesebb pénzügyi rizikóval járó műfajban könnyebben jutottak-jutnak
lehetőséghez a nők világszerte.
A tavalyi év terméséből szeretném kiemelni egyik
személyes kedvencemet, Halász Glória Három
tánc című filmjét, mely a Magyar Táncművészeti Egyetem három, életkorban
egymástól nagyon eltérő fiú növendékének karrierjét követi nyomon hosszabb időn
keresztül. A film szemléletes példája, hogyan lehet szórakoztató
dokumentumfilmet készíteni, amiben ugyanakkor persze komoly tétek vannak,
emberi sorsok bomlanak ki a szemünk előtt. A táncnak köszönhetően óriási a
szórakoztató potenciál ebben a témában. Halász Glória pedig a zenés-táncos
szórakoztató filmműfajok hagyományát is szem előtt tartva bontja ki a karrier-
és felnövés történetben rejlő lehetőségeket, és alkotja meg saját
dokumentumfilmes Flashdance-verzióját.
A filmet a mozik is játszották, de biztos vagyok benne, hogy nem jutott el
annyi nézőhöz, mint amennyit feltétlen megérdemelt volna az ifjú táncosok
izgalmas és szórakoztató története.
A filmkritikusoktól a dokumentumfilmes kategória fődíját
idén Zurbó Dorottya Könnyű leckék
című darabja kapta, mely bizonyos értelemben megkoronázása mindannak, amit
eddig a nők évéről írtam. Zurbó első, társrendezőként jegyzett filmje, a Monostor gyermekei már világosan
jelezte, hogy különös érzékenységű, sajátos látásmódú alkotóval van dolguk,
akitől izgalmas darabokat remélhetünk majd a későbbiekben is. Viszonylag hamar
vissza is igazolta a várakozásokat, hiszen a Könnyű leckék egyáltalán nem könnyű feladatra vállalkozik, amikor a
menekülthisztéria kellős közepén próbál kliséktől, a propaganda leegyszerűsítéseitől
és torzításaitól legyalult szellemi környezetben érzékenyen és részletgazdagon
beszélni egy korántsem mindennapi fiatal migráns lány hétköznapi küzdelmeiről és
nem éppen hétköznapi nehézségeiről. Zurbó filmje több szinten szól arról,
hogyan lehet hangot találni, hangot adni azoknak, akiktől a nyilvános
megszólalás talán leginkább el van zárva, akik láthatatlanul és hangtalanul
szenvedik el mindazt, ami a lehető leghangosabban harsog a propagandában, a
nyilvános hangulatkeltésben. Zurbó lehetőséget ad hősének, hogy megszólaljon,
hogy artikulálja a saját történetét, a saját hangján.
Ekképpen e film egyfajta szimbóluma is mindannak, ami
miatt fontosnak tartom itt kiemelten a női alkotók eredményeire koncentrálva
beszélni a tavalyi év filmterméséről. A leghatározottabban úgy érzem, hogy ezek
a nők által készített munkák sajátos, „női” hangon szólalnak meg, és hogy
sokkal szegényebb lesz a filmkultúránk, szegényebbek leszünk mi nézők attól, ha
a hangoknak ezt a spektrumát csak alig-alig vagy nagyon ritkán hallhatjuk.
Remélem, hogy a 2018-as év nem kivétel lesz a magyar filmben, hanem az új
standard a női hang erejét tekintve.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/04 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14034 |
