Bori Erzsébet
Az egyre ritkábban elhangzó kérdésre – van-e (még) európai film? – évente egyszer érkezik pozitív válasz, az immár hagyományos Európa Filmhéten.
Túl Cannes-on és Velencén, kicsivel a Felix előtt a decemberi bő tucatnyi film reprezentálja az éves európai termelést. Érdemes, sőt ajánlatos megnézni őket, mert egy-két kivételtől eltekintve színüket sem látjuk többé a vásznon. A Svájcban, Finnországban, Portugáliában vagy bárhol Közép-Európában készült filmeknek szinte semmi esélyük arra, hogy bekerüljenek a nemzetközi forgalmazás áramába, amely amerikai (hollywoodi) mozidarabokat keringet zárt rendszerben. Ám ne legyünk méltánytalanok, az amerikai film korántsem csak gazdasági monopolhelyzetének köszönheti a sikert; a java termés szerencsésen egyesíti a tömegszórakoztatást a népműveléssel, mert a hollywoodi mozinak nem derogál magára vállalni az ombudsman, a TIT és a lelki atya szerepét, de mer lenni szakértő a jogi esetekben vagy orvos a családban is. Újabban az európai mozikban is fel felbukkannak az „oktatófilmek”, ilyen volt pár éve a francia Kétségek között, amely a gyermekek ellen családon belül elkövetett nemi erőszakra irányította a nézők figyelmét. Ide sorolhatjuk az angol Angela Pope 1995-ös filmjét is. A Higgy nekem! mindjárt két legyet üt egy csapásra: egyszerre emel szót a gyerekek bántalmazása és a homoszexuálisok jogi diszkriminációja ellen. Ehhez képest talán meglepő, hogy a film nem rossz. A forgatókönyv építménye kiegyensúlyozza a kettős terhelést, a színészek életszerű, természetes játékának-igen jó a melegséget választó apa kényes szerepében a Hartley-filmekből ismert Martin Donovan, és szereposztási telitalálat a kisfiú-pontos megfelelője az operatőri munka. Az alkotók olyannyira kerülni akarták a könnyzacskókat bombázó érzelgősséget, a fekete-fehér jellemeket és az olcsó didaxist, hogy visszafogottságuk már-már a történet ellenében hat. Mert hogyan lehetséges az, hogy a mostohaapa primitív gondolkodása és agresszív késztetései kizárólag akkor jelentkeznek, ha kettesben marad a kisfiúval? Hogyan lehetséges az, hogy a gyerekét szívből szerető, gondos anya előbb nem veszi észre a szaporodó vészjelzéseket, majd pedig hajlandó szemet hunyni élettársa brutalitása felett? De ne legyünk bőszeműek; a filmnek végül is érdeme, hogy nem tör pálcát a hősök felett, hanem a nézőre hagyja az ítélkezést. Feltétlen őszintesége mellett szól az is, ahogy – talán az alkotók szándéka ellenére, figyelmüket is elkerülve – megmutatkozik benne a hagyományos angol családi élet (ma már enyhülő) ridegsége. Az az anya és apa, akinek szenvedélyes, gyöngéd viszonya van a szeretőjével, feltűnően hűvös és tartózkodó a gyerekkel szemben, akit mindketten nagyon szeretnek de szinte egyáltalán nem szeretgetnek. Így áll elő az az abszurd helyzet, hogy a kisfiú a legközelibb, legtestibb kapcsolatban a mostohaapjával áll, aki üti-veri a gyereket. A Higgy nekem! helye, éppen azért, mert jó film, a televízióban lenne. Ez nem csak sokkal több nézőt jelentene, hanem annak az esélyét is, hogy eljut azokhoz, akiknek készült. Sose fogom megérteni, hogy a (közszolgálati) tévét elöntő bornírt baromságok között, a B-szériás mozik és brazil sorozatok tengerében miért nem találnak helyet ezeknek a filmeknek, amelyek mellesleg még sikerre is számíthatnának. A jelek szerint eleve a televíziónak készült Sergio Citti karácsonyi filmje, a Három vándor királyok. A történet hősei egy szélnek eresztett cirkusz tagjai, egy olasz, egy német és egy francia csepűrágó, aki minden cirkuszi „infrastruktúra”, sátor, kellékek és állatok híján sikertelenül házal a tudományával. Taps és kereset helyett ütleg és rohadt paradicsom lesz osztályrészük, mert a produkcióra éhes falusi nép nem éri be a hatvanas évekből visszamaradt újbalos dumával. Végre beütni látszik az üzlet, amikor egy tengerparti falu plébánosa felkínálja nekik a háromkirályok szerepét a karácsonyi élőképben. Csakhogy hőseink vérszemet kapnak, a kialkudott busás javadalom és a hiszékeny néptől szedett sarc mellett belekóstolnak a helyi nőkbe is. A nagy boltnak így miskárolás, felkoncolás lenne a vége, ha Boldizsár időben el nem kiáltaná magát: álljon meg a menet, töke van a menyasszonynak! A jászolban vacak kaucsukbaba fekszik a kisded helyett, mert ebben a faluban hosszú évek óta se szerelem, se gyerek. A háromkirályok – papi áldással – ágyba küldik a jónépet, míg ők az asztali örömöknek áldoznak. A teli has meg a borközi állapot okozhatja, hogy mindhárman nehezet álmodnak: lángos csillag hívja őket az új Megváltó felkeresésére. Az istenkeresők eljutnak egy hótszegény faluba, nem is falu az, inkább egy irdatlan lakótelep tövében felhúzott bádogváros, ahol a rosszarcú lakosságot régi jó ismerősök adják, Ninetto Davoli, Franco Citti meg a többiek. Felbukkanásuk nem véletlen: mindőjüket, a film rendezőjével egyetemben, ugyanaz a személy, Pier Paolo Pasolini költöztette be abba a nagyvároshoz ragasztott Patyomkin-faluba, a Cinecittàba. A Három vándor királyok ismertetője szerint Sergio Citti Pasolini nyelvészeti tanácsadójaként került a pályára, „noha nincs ezirányú végzettsége”. Dehogy nincs. Citti ugyanis a római beszélt dialektusra, kültelki argóra és csibésznyelvre tanította a vidékről jött Pasolinit, ezen a szakterületen pedig bátran nevezhetjük őt professzornak. Utcakölyökként kezdte tanulmányait, a javítóban szerezte meg a középfokot és a Piazza del Popolo meg a Termini pályaudvar környéki meleg szubkultúrában kapta a posztgraduális képzést. Pasolini első önálló filmjében, A csóróban – melyben éppen az ő Franco fivére játszotta a címszerepet-már a dialógusok társírójaként közreműködött, de Fellini, Bertolucci és Ettore Scola is igénybe vette szakirányú képzettségét. Sergio Citti 1969-ben állt először a kamera mögé, a Mesterrel közösen írt forgatókönyvét vitte filmre (Ostia). Olyan pasolinis dolgokat csinál azóta is. „Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ennek különösebb jelentősége nincsen”, de végre egy történet, amelyik valóban Skócia nyugati partjain játszódik. Óceánverte vad sziklák, hatalmas ég, archaikus faluközösség (hogy a hetvenes években járunk, az jószerivel csak a kísérőzenéből, a korszak nagy rockszámaiból derül ki) és egy mesebeli szegény lánynak a haláltól is megváltó nagy szerelme... Az európai film egyik nagy ígéreteként számon tartott Lars von Trier legújabb filmje pán-európai (dán-finn-francia-német-holland-olasz-norvég-svéd) produkcióban készült, és 1996-ban elhozta Cannes-ból a nagydíjat. A Hullámtörők gyönyörűén istentelenül elpuskázott film. Vad északi saga, jámbor megváltástörténet, tréfás népmese az együgyű leányról és ballada a szerelem hatalmáról – ez mind együtt a Hullámtörők. Igazi remekmű halt itt szomorú halált, mert hiába pénz, paripa, fegyver, ha a rendező nem merte vállalni, hogy európai pénzből és történetből, európai stábbal és színészekkel európai filmet csináljon. A Hullámtörők hősnője beszélő viszonyban van Istennel. Bess kérdez, és az úr – belülről, a saját hangján – válaszol neki. De csak addig, amíg az igaz úton jár. Lars von Triernek is észre kellett volna vennie, hogy a film egy pontján elhallgat a belső hang, nem jön többé válasz a kérdéseire. Mert mindent lehet és bármi (el)megy, csak épp az európai elbeszélés ősformái (legenda, hőseposz, mese, ballada) nem akarnak egy ágyba feküdni a (hollywoodi) melodrámával. A több mint két és fél órás opusz első másfél órája tökéletes élvezet; aztán sötét felhők kezdenek gyülekezni a tiszta égen, szaporodnak a vészjósló jelek, és a maradék időben a szemünk láttára hullik szét darabokra az ígéretes műegész. A Férfiak mélyrepülésben után csalódást okoz Jacques Audiard második rendezése, a Csinálj magadból hőst! is. A hagyományos francia sikerműfaj, a háborús komédia egy felújított változatát látjuk. Szellemes a nagy ember (valójában az Ellenálló nimbuszát kihasználó szélhámos) gyermekkorának és életútjának megidézése retrospektív jelenetekben és a szemtanúk visszaemlékezései alapján – nem akarok árulkodni, de ezt speciel Woody Allentől leste el a szerző (Fogd a pénzt, és fuss!). A későbbiekben Audiardnak is meggyűlik a baja a műfajokkal: a film még azután is tart, hogy kimerítette a vígjáték adta lehetőségeket, ahhoz pedig nem volt bátorsága, hogy a szatíra veszélyes, bár nagyobb fogást ígérő vizeire merészkedjék. A Csinálj magadból hőst igazán ügyes, kellemes, nézhető darab, de ennél többet nemigen mondhatunk róla. Az idei Európa Filmhéten két kellemes meglepetés is érte a nézőt. Az egyik a nálunk jószerivel ismeretlen portugál rendező ínyenceknek való mozija, az Isteni komédia, a másik egy abszolút ismeretlen román filmes, Nae Caranfil munkája, az Aszfalttangó. Román-francia vegyes vállalkozás egy buszrakomány friss árut, garantáltan exportképes bukaresti terméket indít útnak a fény városába: táncos lábú, fiatal lányokat. Ismerős téma. Salamon András Zsötemjében egy magyar kisvállalkozó szállított húst a bécsi peep show iparnak. A francia importőr, a szikár üzletasszony követelményei – szép, franciául tudó, független lányok – közül csak az elsőt sikerült maradéktalanul teljesíteni. A hiányos nyelvtudás első lépésben, a szerződés aláírásakor még hasznot is hoz a vállalkozóknak, legfeljebb a turné során okoz majd gondot a „közönségkapcsolatok” ápolásában. Váratlan veszélyt jelent viszont egy csökött agyú férj, aki sehogy sem akarja meghallani az új idők szavát. Csöndes családi boldogsággal, szerelemmel, operaházi balettkarrierrel, Isten és ember előtt tett fogadalommal jön, amikor világra nyíló kiskapu, kitörési lehetőség meg kemény valuta a tét. A filmbeli nagy utazás csak a magyar határig tart – itt szétválnak az utak. Az ócska busz megy tovább a balkáni sofőrrel, a francia üzletasszonnyal és Monsieur Cigivel, a pálmafás bermudában feszítő román alvállalkozóval, na meg – egy híján – a lányokkal Párizs felé, a férjet meg vasba verve vezeti el a demokratikus rendőrség. Helyreállt tehát a dolgok kőkemény és természetes rendje, de addig volt nekünk másfél jó óránk, zene, tánc, móka, izgalom. Caranfil sok mindent tanult Lucian Pintiliétől, de nem ismeri (még?) a nagy rendező keserűségét, sátáni kacagását, a szakadt és gyönyörű haza iránt érzett szeretet-gyűlöletét, amit a német Hassliebének nevez. Az Aszfalttangó a szó jó értelmében vett közönségfilm, remek ritmusra vágott, szépen fotografált, humoros, élvezetes. Nem elhanyagolható szempont, hogy hírt ad egy „egzotikus” országról: akár ünnepeljük, akár keserüljük, tény, hogy a moziból nézvést közelebb van hozzánk Brooklyn és L. A., mint Prága vagy Bukarest.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/02 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1403 |
