Kovács Kata
Tamara
Jenkins „lombikos anyukaként” mutatja meg a meddőség kríziseit.
Ma
nyolcból egy párt érint a népbetegségként is emlegetett meddőség problémája, a
születő gyermekek öt százaléka pedig lombikprogramban fogan. Margaret Atwood
nyolcvanas években írt disztópiájának, A
szolgálólány meséjének meddővé váló emberiség-rémképe egyre elevenebb.
Tamara
Jenkins hiperérzékeny és –intellektuális alkotó, személyes hangvételű és
ihletésű Netflix-dramedy-jét teljes egészében a meddőségkezelés témájának
szenteli. Hősei az East Village-ben élő, bohém művészházaspár, Rachel (Kathryn
Hahn) és Richard (Paul Giamatti), akik maguk is jól ismerik A szolgálólány meséjét, saját, olykor
bohózatba illő lombik- és örökbefogadási kálváriájuk közepén utalnak is a
regényre. Rachel és Richard negyven felettiek, ezért minden a fogantatás
útjában áll: a koruk, a karrierjük, a biológia, a politika, a klímaváltozás, na
meg a szorongás.
Jenkins
előző, Oscar-jelölt filmje, az Apu vad
napjai óta eltelt 11 évben maga is „lombikos” anyuka lett, ám a Private Life-ot nem csak az átható
személyes indíttatás különbözteti meg, hanem az is, hogy a rendező a családi kapcsolatok
korábbi két filmjében megkezdett feltárását jóval árnyaltabban folytatja. Míg az
Apu vad napjaiban egy szintén középkorú,
urbánus értelmiségi testvérpár a haldokló édesapját próbálja méltó körülmények
közé elhelyezni és közben a kapcsolatukat rendezni, a mostani film ugyancsak a
múlandóságot helyezi a középpontba, csak épp nem az öregség, hanem a nemzés
oldaláról. A Beverly Hills csórói
(1998) egy vándoréletet élő, anya nélküli nukleáris család története, ahol
(mint a mostani filmben is), a gazdag nagybácsi és egyszerre sokat látott és
hamvas lánya borzolja a kedélyeket. A legelső film kamasz lánya mostanra jóval
komplexebb figura, akit ugyanúgy elsősorban a szexualitás és az önállósodás
foglalkoztat, de fogadott szüleihez hasonlóan maga is allűrökkel bőségesen
teleaggatott nagyszájú értelmiségi, Rachel és Richard pedig az Apu vad napjai testvérpárának
leszármazottai, maguk is intimitásra kiéhezett útkeresők.
Hogy
a Private Life nem csak a lombikprogramról
szól, ez többek közt a nagycsaládi tematika beépítésének köszönhető, kevés összetettebb,
maibb és helyzetspecifikusabb konfliktus létezik ugyanis, mint hogy egy
petesejt-donort kereső pár választása végül egy fiatal családtagjukra esik, aki
tapasztalatlanságából fakadóan ráadásul nehezen méri fel a puszta sejtadományozásnak
látszó folyamat lelki (és biológiai) vetületeit. A szimbolikus nyitójelenetben
Richard hálószobájuk félhomályában egy hatalmas injekciós tűt döf feleségébe,
exponálva a film központi motívumát, a feje tetejére fordult világot, melyben
már a legegyszerűbb emberi funkciók is a normálistól eltérően működnek. A
gyereknemzés már távolról sem két, szeretetben élő ember legszentebb magánügye,
hanem puszta kémiai folyamat, mely jobb esetben csak közömbös tudósok, rosszabb
esetben egy harmadik fél – donor, bér- vagy örökbeadó anya – jelenlétében
zajlik. A film a harsányul közhelyes indítás – látványra is abszurd meddőségi
klinika a beöltöztetett, Xanax-függő házaspárral, akik a helyzet abnormalitásán
háborognak – után hamar megtalálja a saját hangját, mely a borús tematika és a
vállalt „happy baby end”-ellenesség dacára nagyon is optimista. Jenkins mélyen
hisz az emberi kapcsolatokban, azok megjavíthatóságában, a krízisek
túlélhetőségében, az egymásba vetett hit és szeretet erejében. Rachel és
Richard megszeretik az életükbe belépő lányokat (akik, ironikus módon, inkább
lehetnének saját gyerekeik, mint szülőtársaik), végigélik a lombikosok jól
ismert kríziseit, a cserbenhagyó örökbeadótól a sikertelen beavatkozáson át
egészen az adoptálási folyamat újraindításáig, saját szexuális életük kiégését,
a klasszikus depressziós tüneteket és óriási utcai veszekedéseket. Mi pedig
mindeközben megszeretjük őket.
A
rendező kiváló pszichológiai realizmussal, pergő dialógusokkal, sok humorral és
bár nem túl eredeti, nem túl mély, mégis nagyon érdekes karakterekkel dolgozik,
ezen kívül zseniális színészeket bíz meg (a korábbi filmekben Alan Arkin, Laura
Linney, Philip Seymour Hoffman). Jenkins talán nem az amerikai független mozi
legeredetibb alkotója, de tízévenként elejtett filmjei nagyon is felfelé ívelő
pályaképet rajzolnak, a Private Life
pedig a mindig naprakész Netflix kurrens témákat körüljáró indie darabjai közül
messze kiemelkedik.
Private Life – amerikai, 2018. Rendezte és írta: Tamara
Jenkins. Kép: Christos Voudouris. Szereplők: Cathryn Hahn (Rachel Biegler),
Paul Giamatti (Richard Grimes), Emily Robinson (Charlotte Grimes), Molly Shannon
(Cynthia), John Carroll Lynch (Charlie). Gyártó: Likely Story / Netflix. 123
perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/03 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14017 |
