Csejdy András
Minneapolis tőszomszédságában, a jégkorszaki semmi kellős közepén, az észak-dakotai Bismarck mellett családi emberrablásról forgatott Ethan és Joel Coen.
Az Elvis által halhatatlanná dalolt, Csucsújáról elhíresült Chattanoogában egy maroknyi huszonéves fiatal, aki éppencsak kilábalt a kamaszkorból, de még egyáltalán nem volt hajlandó belépni a felnőttek megfontolt és kísértetiesen homogén társadalmába, hétről hétre összegyűlt egy bérelt házikóban, hogy light sörök és szoft jointok mellett megnézze az északi száműzetésről elnevezett tévésorozatot. Ez a szappanopera Miért éppen Alaszka? címmel jutott el hozzánk nem sokkal az ottani premiert követően és felkészületlenül ért bennünket: még nem keveredtünk ki a Twin Peaks megrázkódtatásából és még nem sejtettük, mi mindenben sántikál Tarantino. Bele-belenéztünk a jeges lehetetlenségben játszódó epizódokba, emberfeletti rejtélyekkel, mágikus jelenségekkel, túlhajtott banalitásokkal találkoztunk keddenként, elrepült egy zongora, lezuhant egy meteorit, a cudar természet rendre szedte áldozatait egy balszerencsés csinibaba pasijai közül, és szőrmentén, bő humorral érintve voltak fontos és divatos témák a rasszizmustól az impotenciáig.
Számomra ez az eklektikus marhaság jelezte először, hogy a választékos bőségzavarban hirtelen kínálkozott egy lehetőség, amivel a piaci logika értelmében azon nyomban élni lehetett, és érdemes volt, tehát kellett: a kulturális kuriózumokat megszállottan kereső érdeklődők látóterébe bekerült Észak, ahol az egyszintes szórványfalusa unalomban hidegen fújnak a szelek, csöndesek a hajnalok, a vidéket mulya, jóravaló, megindítóan egyszerű emberek lakják, akik közelebb állnak a grazlikhez, mint máshol, mint máshoz. Belátható és kiismerhető az a tájék ott fönn, a bárban Lite a sör és country a muzsika, a városkák marcona és gigantikus favágókról nevezetesek, akik otthont teremtettek a civilizálatlan semmiben, vagy mitikus kerecsensólymokról, amelyekben az eredendően honos indiánok őseiket tisztelik, így tehát tollból készítenek szuvenírt hobbituristák idegenvezetett csoportjainak. Ugyanakkor bizonytalan és megfoghatatlan arra sok minden, csudabogarak és fura szerzetek lerakata az a hely, ahol hátsókertek intimitásában titok lappang, a fészerek, padlások és befalazott alkóvok pedig megannyi meglepetést tartogatnak.
Mióta nálunk is jövedelmező iparággá fejlődött a bulvársajtó, tudjuk, a valós életben minden képzeletet felülmúló dolgok esnek meg napról napra: nincs olyan elvetemült fantaszta, aki képes lenne rálicitálni embertársai cselekedeteire. A négyszínnyomott lapok tudósítói szakmányban szállítják a rettenetet, a szerkesztőségek manuszos aberrációkból, perverzitásokból és katasztrófákból kerekítenek kolumnákat, az olvasó borzong, megkönnyebbül, hasonul vagy elítél. A hír szent, a tény tény, a művész pedig, aki igyekszik lépést tartani és szót érteni a korával, előszeretettel meríti témáját a kakofón hétköznapokból. A kritika és közönség által jegyzett és elismert Coen-testvéreket számos elrugaszkodott mese, valamint egy látványos bukás után egy Minneapolisban, szűkebb pátriájukban történt bűnügy ihlette meg legújabb darabjuk, a Fargo elkészítésére.
A történet főhőse, a sodródó, hibát hibára halmozó Jerry Lundegaard (a személyiségi és szerzői jogok miatt a nevek kitaláltak, igaz, az utófőcímben, fricska a közönségnek, az alkotók elhárítják maguktól a valósággal való esetleges egybeesés következményeit) nyaka körül szorul a hurok, domináns és sikeres apósa autókereskedésében menedzseli az eladást, anyagi problémákkal küszködik, átmeneti likviditási gondjait pitiáner trükkökkel igyekszik megoldani, elodáz és szőnyeg alá söpör, tetézi a bajt, aztán egy nap rádöbben, rajta már csak a csoda vagy valami frappáns ötlet segíthet. Meghányja-veti a lehetőségeket, ötöl, hatol, kapcsolatot teremt az alvilággal, és mikor egy ígéretes befektetését lenyúlja az apósa, elszánja magát: ellopatja az asszonyt és a váltságdíjra leveszi a tehetős famíliát. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Csakhogy Jerry egy pechvogel, nem terem se fű, se babér, ahova ez a férfi lép: a bérbűnözők egyike gyakorló pszichopata, a másik alpári balfék. De elvetette a kockát, nincs már választása: számlát nem adnak, a pénztártól való távozás után reklamációnak nincs helye, a következmények pedig beláthatatlanok.
Induljunk ki Lundegaardék teleshoptipikus északi otthonából. Kezdjük a vacsorával, ahol hamburgerből van a hús, a dúsgazdag nagytata szabadidőruhában falatozik, a szabadidejében tangóharmonikázó kissrác engedélyt kér, hogy távozhasson a Mac-be, szobája ajtaján a poszter a chordionkirály fellépését hirdeti, a meggyfakazettába épített tévé a kandalló mellett, a földön áll, abban nézi a mama a helyi Főzőcske, de okosant, horgol és mosolyog a jópofa műsorvezetőkön, a telefonkészülék rózsaszínű, az előszobában kalucsni és fülvédős sapka szárad, a kitalálhatatlanul valószerű díszletben elvágólagos a látszatharmónia. A gügyüre puccenfrau nem is akar hinni a szemének, amikor egy délelőtt a terasz tolóajtajában fekete csuklyás alak jelenik meg és pajszerral nekilát a bejutáshoz. Egy bő óra elmúltával aztán a hidrogénszőke kolosszus flegmatikusan hullákat forgácsol egy kies fafeldolgozóban, a rettenetes hangzavar közepette iszamos cafatdara és csontreszelék permetel a jégre – a Fargo az események ilyetén alakulásának a narratívája.
Arról szól, hogyan lesz a tökéletesre gondolt, erőszakmentes bűntényből, amely során egyetlen hajszál sem görbülhetne, nordikus vérfürdő, hogyan fajulhat ez a varietécsíny ámokfutó öldökléssé.
Ettől azonban nem menne eseményszámba ez a bemutató. Mert gyakorta a könyökünkön jönnek ki a rossz- és nehézfiúk cselekedeteit krimivé kerekítő mainstream és független filmek, a bűntenyészetek mikroszkopikus avagy elstilizált, megemelt, művészi vizsgálatai. De a Fargo egy farce. Társadalmi szatíra. Tragikomikus népszínmű. Matt fekete bohózat. Olyan lassan bontakozó, kevert műfajú mozi, amelyben az atmoszférateremtő hangulati elemek, stiláris fogások és effektek inkább kioltják, mintsem erősítik egymást, és az akadozó cselekményt vonakodva figyelemmel kísérő nézőre szokatlan, erős, zavaró hatást gyakorol.
Ahogy az már Coenéknál lenni szokott.
A történet egynemű tájon játszódik, tejszerű a köd és a hideg, hófehér a kolor lokál, hogy Amerikában vagyunk, egy priuszos indián jelzi, meg a kertitörpére emlékeztető irodadísz, két szerecsen szobrocska. Kócos fogú, szabályzattisztelő parkőrök, csurom mosoly szállodai recepciósok, agyament zsaruk és vaksötét konzumringyók adják a kórust a főbb szereplők magánszámaihoz, mellékes epizódokban hozzák a vastag beszédű, jóravaló, sztereotip karaktereket. Például az emberrablókhoz képest, akik küllemre és a dumájukból ítélve dörzsölt profik, a benga hallgat, a mocskos szájú, mitugrász szexmániákust meg Steve Buscemi alakítja. De a pofonegyszerű mondatokból és helyzetgyakorlatokból elképzelhető északi háttérország még az odavalósi, fúrton fúrt rendőrnő, Marge-hoz képest is torz és komikus: ez a hetedik hónapban lévő asszony csupán annyiban különbözik az övéitől, hogy tudja, mennyi kettő meg kettő. Miközben megállás nélkül táplálja kívánós testét, elintéz néhány telefonhívást, ellenőriztet egy-két rendszámot, és a forgatókönyvíró jóvoltából éppen azt az erdei utat választja a nagyvárosból hazafelé tartva, ahol a banditák rejtekeznek, hogy aztán saját kezűleg szállítsa az őrsre a jégeralsós, usánkás emberdaráló vadállatot. Vezeti Frances McDormand a szolgálati járőrkocsit, mögötte bilincsben a ritka szavú gyilkos, értetlenül pillantgat a visszapillantóba, fürkészi a férfi közömbös arcát, aztán fejét ingatva, dallamos akcentussal felteszi a költői kérdést, érdemes volt-e, azért a kis pénzért, mikor van annál fontosabb dolog is.
Az igazságnak van súlya, a becsület pedig mégis többet ér.
Hogy ezt premier plánban el lehet játszani, én se hinném, ha nem láttam volna.
A Fargót Amerikában tarantinós komédiaként adták el a mozilátogatóknak. A nézők bevették és szerették. Itthon is működik a köztudatban ez a hívósió, de nem úgy és annyira. Ez pedig jót fog tenni a film megítélésének, mert hiába erőszakos és harsány, mint a Ponyvaregény, kiszámítottan díszletezett és érzékletesen hangszerelt, akár a Tiszta románc, irodalmi remeklésbe illően megírt, mint a Kutyaszorítóban és hangulatilag feszesre szerkesztett, akár a Négy szoba közül az utolsó, a Fargo összetéveszthetetlen Coen-termék, túl csendes, hogy kultikus legyen, lassabb, semhogy pólóra nyomják. Egy konzekvens miniműhely remeke, specialitás gourméknak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/02 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1401 |
