Barkóczi Janka
Gaspar Noé filmjeiben az
ösztön mindig elsodorja a kultúrát.
Az elhagyott
iskolaépület ideális hely arra, hogy egy sikerre éhes fiatal tánccsoport a
világtól elvágva kizárólag a munkára fókuszálhasson. Már csak egy próba és
indulhatnak a fellépésre, de előtte még megünneplik, hogy létrejött az észbontó
műsor. Ezen az estén mindenki lazul és mindenkinek jól esik minden, egészen
addig, amíg ki nem derül, hogy valaki LSD-t tett a közösen, ipari mennyiségben
elfogyasztott sangriába. Mikor beüt a drog, elkezdődik a kegyetlen trip, ami Gaspar
Noé igazi specialitása. A táncosok elvesztik a kontrollt önmaguk felett,
egymásnak esnek vagy saját magukban tesznek kárt, átlépnek minden olyan határt,
melytől eddig az óvta meg őket, hogy a táncban egyaránt le tudták vezetni a jó
és rossz energiákat. Ahogy a Hirtelen
üresség drogos víziója és a Visszafordíthatatlan
állatias őrülete, az Eksztázis is arra
kényszerít, hogy a civilizált látszat mögötti mélységbe tekintsünk. Ezzel
együtt viszont azt is megmutatja, milyen könnyen hullik szét egy
kiszámíthatatlan közjáték hatására egyik pillanatról a másikra bármilyen
csodálatos alkotás, amit valamilyen közös, kreatív emberi erő hoz létre.
A film nyitójelenete,
mely egyetlen tízperces snittből álló felvétel az utolsó táncpróbáról és az
utána következő partiról, máris legendássá vált. A lenyűgözően dinamikus
koreográfiát Nina McNeely álmodta meg Cerrone 1977-es „Supernature” című
számának feldolgozására. McNeely, aki korábban olyan előadókkal dolgozott
együtt, mint Rihanna, a Major Lazer vagy Fergie, ezúttal teljesen intuitív
módon hangolta össze a csoportos munkában tapasztalatlan, külön-külön viszont
hatalmas előadói egóval bíró táncosokat. Vizuális referenciaként Bob Fosse
filmjeit és a Tánckart említi, de
egyes pillanatokban Busby Berkeley emberi testrészekből komponált, gyakran
felső gépállásból felvett, geometrikus világa is eszünkbe juthat. Noé, akit
saját bevallása szerint általában is lenyűgöz a tánc mint önkifejezési forma,
egyenként válogatta össze szereplőit klubok mélyéről, YouTube videókból, krumping
versenyeken, személyes ajánlások alapján, többnyire olyan amatőrökből, akik
korábban csak maguk és közvetlen környezetük szórakoztatására táncoltak. A
sajátos tehetségkutatásnak meglett az eredménye, mert sikerült összehozni egy
vad és őszinte társaságot, melynek minden tagja káprázatosan bánik a testével. Az
egyedüli ismert név Sofia Boutella algériai származású hiphop előadó és
színésznő, aki nagy tapasztalatával is képes tökéletesen spontán maradni. Törékeny
alakja ördögi erővel járja be a teret, azokban a pillanatokban is táncol,
amikor teljesen mozdulatlanná dermed.
Bár az alig tizenöt nap
alatt, egy néhány oldalas treatment alapján leforgatott Eksztázisban a koreográfián kívül szinte minden improvizáció, a
rendező mégsem bízott semmit a véletlenre. A prológusban egy régi
tévékészüléket látunk, melyen a csapatba bekerülő táncosok bemutatkozó interjúi
mennek. A televízió mellett jobbra VHS kazetták tokjai tornyosulnak, olyan
címekkel, mint a Suspiria, a Querelle, a Salò, avagy Szodoma
120 napja és az Andalúziai kutya,
balra nagy halomban többek között Stefan Zweig, Nietzsche, Oscar Wilde De Profundis című könyve, valamint
Cioran és Lotte Eisner művei. A koordinátarendszer tehát már az első
pillanatban adott, ehhez képest kell valamilyen irányba elindulni. A tánchorror
a szer hatására önmagukból kivetkőző, vagy még inkább önmagukat felfedő
emberekkel tulajdonképpen egy fokozatosan eszkalálódó katasztrófa anatómiája. Az
ösztönök a tiszta, törzsi szertartásokat idéző ritmusokból táplálkoznak,
azonban ábrázolásuk mégsem leegyszerűsítő. A kamera folyamatos és bravúros
mozgása, valamint a különös humor olyan rétegeket ad a filmnek, amitől az egyszerre
válik brutálissá és kifinomulttá.
Az Eksztázisnak valójában nem az egyes jelenetei riasztók, hanem az,
hogy az egésznek van valóságalapja, hiszen a 90-es években egy francia
tánccsoporttal esett meg nagyon hasonló. Az eseményeket lazán feldolgozó film
története végtelenül egyszerű, miközben viszonylag sok karaktert mozgat. A
figurák egyénítésében nem a szavak, hanem a mozdulatok a legfontosabbak, melyekből
mindennél pontosabban feltérképezhető a személyiségük világos vagy éppen sötét
oldala. A pszichedelikus táncok mellett éppen azok a legizgalmasabb pillanatok,
amik az átmenetet ragadják meg az egyik énből a másikba.
EKSZTÁZIS (Climax, 2018) –
francia, 2018. Rendezte és írta: Gaspar Noé. Kép: Benoît Debie. Szereplők:
Sofia Boutella (Selva), Romain Guillermic (David), Sharleen Temple (Ivana),
Giselle Palmer (Gazelle), Kiddy Smile (Daddy), Taylor Kastle (Taylor), Alaia
Alsafir (Alaya), Adrien Sissoko (Omar). Gyártó: Rectangle Productions / Wild
Bunch. Forgalmazó: Vertigo Media Kft. Feliratos.
96 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/03 53-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14007 |
