Szalkai Réka
Mi a közös a finn
filmekben? Nem könnyű a válasz, de megtudhatjuk, ha rendszeresen járunk a
filmnapjaikra.
A Finn Filmnapokat
immáron nyolcadik alkalommal rendezte meg a Finnagora a Toldi moziban. A
koncerttel, szaunázással és szakmai programokkal színesített programban hét
játékfilm, két doku- és egy rövidfilmes csokor is helyet kapott.
A fesztivál nyitófilmje
a Jukka Vidgren és Juuso Laatio rendezte Heavy
túra (Hevi Reissu) volt, mely egy 12 éve alapított,
de színpadra még soha fel nem lépett metál banda első
fesztiválfellépés-lehetőségéről szól. Noha a koncertet végül a norvég szervezők
lemondják, a zord külsejű, de érzékeny lelkű, sőt a fellépés lehetőségétől
megszeppent nehézfiúk mégis útra kelnek a szomszédos ország felé, és útjuk
során nem mindennapos élményekben lesz részük. A film elején az észak-finn táj
s az ottani kisvárosi élet bemutatása igazi „feel-good” élményt nyújt a nézők
számára, noha az azt követő road movie rész már tragikus elemekkel is bír: az
egyik zenekari tag életét veszti útközben, bár fekete humorban pácolt filmben
ez is inkább tragikomikus, mint drámai felhanggal bír. A „happy end”, a hőn
áhított koncert végül mégis összejön. (Kritikánk az 58. oldalon. – A szerk.)
Szatirikus alkotás a Fejjel előre is. Sötét humora hajazott a
nyitófilmére, azonban a jó érzés helyett inkább kényelmetlen feszengés, olykor
épp undor járta át a nézőt, miközben kitűnően szórakozott a film fanyar
viccein. A Fejjel előre (Päin seinää) női főszereplője, Armi
Toivanen a fesztivál vendége volt. Törékeny alakja acélkeménységgel párosul,
melynek köszönhetően rendkívül hihetően alakította a megzabolázhatatlan lányával-lányáért
folyamatosan küzdő egyedülálló anyát, Essit. Aki szintén apa nélkül nőtt fel, és
csak annyi biztos, hogy a mintegy harminc éves családi autó hátsó ülésén
fogantatott meg. Épp ebből az apró részletből jön rá arra, hogy ki az apja – a
roncstelepen az alkohollal és anyagi problémákkal küszködő szakállas fickó
azzal dicsekszik, hogy pont egy ilyen kocsiban csinált fel egy kis fruskát pár
évtizeddel ezelőtt. Hogy a szálak összeérjenek, az öreg fia, vagyis Essi féltestvére
a lányának az új tornatanára is egyben, aki mindent elkövet azért, hogy a fékezhetetlen
kamaszt nevelőintézetbe küldje. Oka van rá, hiszen a leányzó nemrég ütötte ki a
tornatanár egyik fogát egy nézeteltérés során. Miközben a film következetesen
halad a megbékélés és az egymásra találás felé, gyakran láthatunk gyomorforgató
jeleneteket. Armi Toivanen szerint a rendező, Antti Heikki Pesonen művészetének
épp ez naturalizmus a lényege, az élet sötét oldalát, viszolyogtató részleteit nem
elfedni kell, hanem egy az egyben bemutatni, érezze a publikum akármennyire is
kényelmetlenül magát.
Aki két éve is
ellátogatott a Finn Filmnapokra, emlékezhet A
házsártos kesernyés vígjátékára, mely egy elviselhetetlenségig akaratos és
mogorva nagypapáról szól, aki egy baleset következtében megsérül, és emiatt
kénytelen lesz fia családjához költözni, ahol hamarosan háborús viszonyok
alakulnak ki az idős ember és az ifjabb generációk között. Az idei Filmnapokon A házsártos 2. – Jobb napok (Ilosia aikoja, Mielansäpahoittaja) című
filmben tért vissza a zsémbes nagyapa, bár itt már nem is olyan morcos, sőt a
riasztó felszín mögött hatalmas szív dobog. A második részben nem is annyira ő,
hanem kamasz unokája a főszereplő, akinek életét egy nem kívánatos terhesség
nehezíti meg. A folytatást már nem a finnek sztárdirektorának számító Dome
Karukoski rendezte, hanem a hazájában inkább színésznőként hírnevet szerző
Tiina Lymi. Ennek köszönhetően a női vonal sokkal nagyobb hangsúlyt kapott, és
a házsártos nagyapa is rendre a gyengébb nem mellé áll. A film elején Alzheimer-kóros
felesége halálát gyászolja, majd eleinte ő az egyetlen, aki kiáll terhes
unokája mellett és most már a menyével is jól megérti magát. Nagyapa empatikus
az elesettekkel is, hiszen mindennap kedvesen integetve köszön a farmja melletti
erdőben bujkáló ázsiai menekülteknek, nem tesz feljelentést.
Szintén egy idős ember a
főszereplője az Egy utolsó jó fogásnak
(Tuntematon Mestari), melynek
rendezője az a Klaus Härö, akinek A vívó
című filmjét 2016-ban Golden Globe-díjra is jelölték. (Annak a filmnek a
forgatókönyvét Anna Heinämaa jegyezte, aki a mostani filmnapokon bemutatott Härö-filmet
is írta, s a fesztivál vendégeként Budapesten járt, hogy az érdeklődők számára
mesterkurzust tartson.) Az Egy utolsó jó
fogás főszereplője, Olavi (Heikki Nousiainen) azonban nem bumfordi,
kulturálatlan farmer – Helsinki belvárosában van galériája, festmények adás-vételével
foglalkozik. Mostanában azonban már egyre veszteségesebb az üzlet, Olavi álma
egy utolsó jó fogás. Mely végül meg is adatik neki, csak hát a szomszédos
aukciós ház főnöke gonosz intrikájának köszönhetően, nem egészen úgy, ahogy
remélte. Hiába fedezi fel és veszi meg, a festmény értékéhez képest potom áron
a 19. századi orosz realizmus nagy festőjének, Ilja Repinnek egy elkallódott
művét, azon nem tud túladni. A képbe fektetett szerény ár is elég ahhoz, hogy
rámenjen a galériája. Olavi nem éli túl a kudarcot. A film szépsége, hogy az
idős ember halála nem tragikus, inkább felemelő: a Repin-képet unokájára hagyja.
Ugyanakkor ez a kamasz fiú és a nagyapa kései egymásra találását is jelképezi
(Olavi nemigen kereste korábban lánya és unokája társaságát), viszont a srác
segít neki a kép felkutatásában is, és nagyapjának méltó üzlettársává válik az
utolsó hetekben. Harö filmje a művészet varázslatos hatalmát hirdeti: bár az
igazi jackpot, a tízszeres haszon nem jött be, és Olavi lánya és unokája valószínűleg
továbbra is nehéz anyagi körülmények fognak élni (a nő egyedül neveli a fiút,
akinek apja, mielőtt lelépett volna, csak tartozást hagyott rájuk), de mindez
nem ér fel azzal a szellemi és érzelmi gyönyörrel, amelyet ez az ikonikus kép
nyújthat a számukra. Egy remekmű nemcsak a galéria, múzeum vagy éppen egy
újgazdag műkereskedő falán mutathat jól, hanem egy lakótelepi lakásban is, ha
ott van az a szem, aki meglátja benne az igazi értéket és minden nap újabb
csodát fedez fel benne.
A művészet, a klasszikus
zene világába kalauzolja a nézőt Paavo Westerberg filmje is. A hegedűsben (Viulisti) a fiktív hősnő, a hegedűművész Karin Nordström európai
turnéja végén, ugyanakkor karrierje csúcsán autóbaleset áldozata lesz, s mivel
bal keze részlegesen lebénul, soha többet nem koncertezhet. Karin nehezen
viseli a tragédia következményeit, férjétől elhidegül, már gyermeke sem igen érdekli.
Ekkor váratlanul tanári állást ajánlanak neki a Finn Zeneakadémián. Itt ismeri
meg Anttit, aki nemcsak a diákja, hanem 18 év korkülönbség ellenére a szeretője
is lesz. Kettejük vonzalmának az sem vet véget, hogy a fiú is foglalt, vele
egykorú barátnője osztálytársa a Zeneakadémián, s bizony, Anttinál tehetségesebb
hegedűs. Amikor Karin híres karmester barátja a lányt választja ki a
Koppenhágai Operába egy Mendelssohn-est szólistájának, a nőnek minden
vonzerejét be kell vetnie kollégájánál, hogy végül mégiscsak a fiú utazhasson,
természetesen az ő társaságában. Bár Karin célja a fiatal hegedűs felkészítése
mellett nyilván kettejük romantikus együttléte is, mégis, amikor karmesteri állást
ajánlanak neki az Egyesült Államokban, csúnyán faképnél hagyja a fiút. Hálásnak
kell lennünk a film második órájának, mert attól a ponttól kezdve, amikor a dán
karmester megjelenik, s szólistát keres, a film megtelik valódi feszültséggel.
Nemcsak azért, mert a híres zenészt a dánok egyik legnagyobb sztárja, Kim
Bodnia alakítja, hanem mert innentől lesznek drámaibbak az erőviszonyok, itt
kap hozzá méltó ellenfelet a főhősnő. Westerberg színházi rendező, és az
ilyesfajta kamarajelenetekhez ért a leginkább.
A Fordulópont (Kääntöpiste)
izgalmas kriminek indul – éjszakai vonaton vagyunk, a finn szteroidcsempész és
az angolai illegális bevándorló kupéjába belóg egy valószínűlég drogok hatására
igencsak zavarodott férfi, aki elviselhetetlenül viselkedik. Útitársai csak le
akarják állítani, de balul sül el a dolog: Aleksi szíve leáll. A holttesttől az
egyik állomáson megszabadulnak: egyik férfi se engedheti meg magának, hogy
kihívja a rendőrséget, így akarják lezárni az ügyet. Mégis, az érkezés után
sorsuk állandóan egymásba fonódik, sőt, hamarosan Aleksi volt barátnője is
fontos szerepet kap az életükben. A
hegedűssel ellentétben, a Fordulópontban
a film eleje nagyon erős, leköti a nézőt, s a címnek megfelelően nemcsak egy,
hanem több fordulóponttal tartja ébren a figyelmünket, míg az ugyanazon a
történések különböző szemszögekből való többszörös bemutatása, ki- és visszafejtése
érdekes narratív megoldásokhoz vezet. Az író-rendező Simo Halinen azonban mindezzel
teljesen felhagy a film közepétől, a történet végét ráadásul egy-két dramaturgiai
baki is megzavarja.
A fesztivál zárófilmje
az HBO nézői számára Karácsonyfalva
címmel ismerős Csodaország (Jouluama), Inari Niemi alkotása volt. Két,
ötvenes éveiben járó barátnő és egy ismeretlen férfi érkezik a vidéki
biofarmra, melyet egy látszólag boldog fiatal pár üzemeltet. A hely és idő
különleges karácsonyi hangulatában a férfiak és a nők közötti viszonyok
teljesen átalakulnak, és hiába keresi fel Helenát, az egyik barátnőt férje, aki
nemrég hagyta ott egy fiatalabbért, s hiába gondolja a házigazda Tuure, hogy
egy újabb kisbaba megmentheti a kapcsolatukat Sofiával, az ünnepek alatt
rájönnek, vannak dolgok, amik már sohasem fognak működni. A film igazi kamaradarab,
kevés szereplővel és akcióval, kellemes vasárnap esti szórakozás, a fesztivál
levezetésére tökéletesen alkalmas volt.
*
Ha valaki a Finn
Filmnapok összes alkotását végignézte, és azon kezd el gondolkodni, vajon mi is
a közös ezekben a filmekben, mi az, ami igazán „finn” bennük, nincs könnyű
dolga. Hiszen eltérő mértékben van bennük a humor, a társadalom különböző rétegeiben
játszódnak, még a műfaji háttér is más és más. Egy dolog viszont szembeötlő: az
a mélységes emberség, hogy lehetsz akármilyen nyomorult, elesett, hanyag vagy éppen
bűnös is, valaki mindig ott lesz melletted. Ezekben a filmekben még a
leggonoszabb karakterek sem reménytelenül elvetemültek, hanem olyan emberek,
mint te vagy én.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/03 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14006 |
