Barotányi Zoltán
Az orosz tengeralattjárós
filmeket többnyire amerikaiak forgatták, de azért így is tanulságosak, érdemes
lemerülni értük a moziba.
A tengeralattjáró a
modern haditechnika egyik rettegett, a 20. században kivételes karriert befutó
vívmánya – közben persze ötletét és konstrukcióját tekintve tipikus 19. századi
lelemény –, az óceánok farkasa, amitől egykor rettegett mindenki, aki háború
idején a tengerre szállt. A néző is inkább az ellenségre asszociált róluk. A
filmvászonról sokáig talán ezért is hiányoztak a vérbeli tengeralattjárós
filmek, és persze aligha engedtek kamerát ilyen féltve őrzött csúcstechnológia
közelébe. A 2. világháború után azért már megjelent a tengeralattjárós zsáner,
ritka vendégként a háborús filmek között – megannyi vígjáték és a bosszúfilm
után a német Wolfgang Petersen vitte tökélyre a búvárhajó kínálta kamaradrámát A tengeralattjáróban (Das Boot,1981), ahol a kalandfaktor
maximalizálása mellett még az elemekkel és a túlerővel küszködő nagybetűs
ellenség (azaz a náci hajó legénysége) iránt is képes volt empátiát kelteni.
Ahogy a két világháborúban a német (majd a japán) tengeralattjáró volt az
angolszász szövetségesek számára a rettegett ellenség, úgy a hidegháború idején
már a szovjet (egy idő után mindközönségesen orosz) flotta büszkesége, a
tengeralattjáró fegyvernem lett az. A soraiban megannyi atommeghajtású
búvárhajóval, rajtuk gyilkos torpedókkal és (az alapos gyanú szerint sokszor
nukleáris töltetű) rakétákkal. Nyilvánvaló, hogy a szovjet propaganda semmire
sem volt annyira büszke, mint saját csúcsfegyverzetére - köztünk szólva ezen,
meg az űrsikereken kívül másra nem is nagyon lehettek igazán büszkék a szovjet
belvilágból. Ám sajnos ennél mindig erősebb volt a technológia eltitkolásának
paranoid ösztöne, így azután a brezsnyevi ántivilágban hiába is vártunk volna
egy bensőséges tengeralattjárós filmet a szovjet tengerészek vidám, ámde
kalandokban gazdag életéről. Afféle egzotikumként már a hatvanas évek mozijában
is felbukkannak szovjet tengeralattjárók az amerikai partoknál: Norman Jewison
1966-os Jönnek az oroszok! Jönnek az
oroszok! (eredetileg It’s a Plot!)
című komédiájában inkább csak afféle kedves idegenek az alkatrészt (tudják:
hiánycikk!) zabráló szovjet tengerészek, de később nem maradtak el az ennél
drámaibb tónusok sem. Ha valakinek egy szovjet tengeralattjárós filmet kell
mondania, akkor még mindig a Vadászat a Vörös
Októberre (The Hunt for Red October)
című, már a hidegháború (meglehet, csupán időleges) lecsengése idején, a
nyolcvanas évek végén forgatott és 1990 elején bemutatott kalandfilm fog az
eszébe jutni. És nem is jogtalanul, hiszen itt már szinte minden későbbi téma
és cselekményfordulat készen áll, ami a tengeralattjárós filmeket jellemzi. Innentől
kezdve széthasad a homogén tömbként ábrázolt ellenség képe: lesznek közöttük jó
oroszok és a Nyugat iránt ellenséges, elvakultan gyanakvó vagy éppen sajátjaik
ellen forduló renegátok. Ez utóbbi persze csak akkor rossz, ha nem éppen a
nagyobb jó, a világbéke, stb. érdekében árulják el saját országukat, mint a
Sean Connery által játszott Ramius kapitány, aki ráadásul még a szovjet
impériumon belül elnyomott kisebbségi litván is! A tengeralattjárós kalandfilmek
mitizált, archetipikus orosz figurái (akiket szinte soha nem orosz színészek
játszanak) majd odalenn, a rettenetes, ráadásul néha sugárzó acélmonstrum
belsejében kerülnek szembe egymással, néha öldöklő küzdelem formájában.
Szentek, hősök, balgák és démonok egyszerre lakói a végtelen nagy orosz
léleknek és géniusznak (e bonyolult, ellentmondásoktól feszülő, egyszerre népi
és birodalmi szubsztanciának) – legalábbis a filmekben is gyökeret verő,
korántsem naiv, etnicista sztereotípiák szerint.
*
A tengeralattjárós
filmek általában is, az orosz búvárhajós eposzok pedig konkrétan a helyszín és
a körülmények adta kényszerből nyerik a feszültséget. A tengerészek
alászállnak, bezárul mögöttük a zsilipnyílás, a fémszörny belsejébe zárt
Jónásként lemerülnek a vízbe és onnantól se ki, se be – néhány drámai fordulat
nyomán pedig már tényleg nincs és nem is lehet menekvés. Az óceán mélyén a búvárhajó
nem éppen a kényelmüket szolgáló rideg páncélja veszi körül a legénységet, de
jó esetben legalább elválasztja őket a dermesztően hideg tengervíztől. Bent
pedig sorra megméretnek mindannyian hűségből, kitartásból, emberségből – és mily
meglepetés, a legtöbb esetben kiderül, hogy nem holmi római jellemek, hanem
esendő emberek szálltak a hajóra, s a kihívások némelyeket megedzenek, másokból
pedig csak a karakterhibákat képesek előhozni. Ebből a szempontból mintaszerű
alkotás a 2002-es Atomcsapda (K-19: The
Widowmaker), ami igazi poszt-hidegháborús darab: adva van egy lelkiismeretes
orosz tengeralattjáró-parancsnok (Vosztrikov kapitány – Harrison Ford), akinek
idomtalan mennyiségű atomrakétát raktak a feneke alá, meg persze az energiát
szolgáltató atomreaktort. És mit ad isten, a K-19-es épp az első útja (szép
angol kifejezéssel: maiden voyage)
kellős közepén, az Atlanti-óceánon robban le, ráadásul pont a reaktor hibásodik
meg. Innen pedig kezdődhet a heroikus küzdelem a teljes katasztrófa
elhárításáért és magától értetődik, hogy az amerikaiak által felkínált
segítséget egy büszke szovjet tengerésztiszt nem fogadhatja el, így azután a
legénység nagy része rá is megy az áldozatos dekontaminációra (a sugárzás
gyilkos hatása azonnal és lassan pusztítva is végzi a dolgát). A Kathryn
Bigelow rendezte film nagy előnye, hogy egészen hihető körülmények között
(persze némi történeti pontatlanságokkal és kötelező anakronizmusokkal)
rekonstruálja a tényleg megtörtént esetet: a szovjet K-19 nukleáris
tengeralattjáró ugyanis a valóságban 1961 július 3-án szenvedett balesetet. A
valós történet és a filmes poézis találkozása ez esetben teljes sikerrel zajlott
le: az Atomcsapdát ugyanis bemutatták
az akkor már putyini Oroszországban, sőt, a K-19 eredeti legénységének 52
túlélőjét repülővel vitték a szentpétervári premierre, ahol vastapssal fogadták
a filmet (készítéséhez azért előzőleg kikérték többük véleményét) és különösen
Harrison Ford értő alakítását. Már az akkori filmkritikusoknak (például Roger
Ebert-nek) is feltűnt, hogy egy rendes tengeralattjárós film logikája a
sakkjátszmát idézi, ahol egyre kevesebb a bábu és a meghúzható lépés. A magunk
részéről annyit tehetnénk hozzá, hogy a legtöbb tengeralattjárós film felírható
egy több ismeretlenes egyenletként, ahol rendre az a kérdés, mikor fogy el az
oxigén, meddig bírják a víznyomást a hajó eresztékei és vajon az ellenség vagy
saját társaik veszélyesebbek-e a túlélőkre nézve, amikor a part szakad.
Meglepőnek tűnhet, de végül az orosz filmgyártás is felfedezte magáénak a
tengeralattjárós kalandfilm zsánerét. A 72
méter (rendezte Vlagyimir Hotyinyenko, ahogy később a Putyin-kor számos
történelmi kurzusmoziját is) voltaképpen bátor film, abban a tekintetben, hogy
alig néhány évvel a Kurszk tengeralattjáró tragédiája után merte előszedni e
témát. Ebből azonban már hiányzik mindenféle önkritikus tónus, habár nem
maradnak el a tragikus felhangok: az orosz csúcstengeralattjáró itt is
meghibásodik, pontosabban aknára fut, amiben sokan meghalnak, közöttük Janicsár
kapitány, a parancsnok (nem viccelünk, így hívják), de végül a hajó orvosa
kijut az egyetlen működő búvárfelszerelésben. A film egész tónusát
valószínűtlenné teszik a filmzene megírására felkért, ám csúcsformájától már
messze került Ennio Morricone melodramatikus, de leginkább elviselhetetlenül
negédes melódiái.
A moziban is az
emlékezetpolitikát építő orosz filmkészítők a későbbiekben már nem nagyon
törekedtek arra, hogy a megannyi (tegyük hozzá: minden részletében feltáratlan)
tragédia nyomán hozzányúljanak a tengeralattjárós témákhoz. Sebaj, akadtak bőven
mások, persze az amerikai térfélen, akik időről időre felmelegítették a műfaj
jól ismert fordulatait. Az 2013-as Fantom
(Phantom – rendezte: Todd Robinson) például
ismét a hidegháborúhoz nyúlik vissza, miközben lazán támaszkodik ugyan egy régi
rejtélyre (1968-ban máig felderítetlen körülmények között eltűnt a szovjet K-129-es
tengeralattjáró), de minden más teljesen fiktív benne. A filmben is a hatvanas
évek végén jár az idő, amikor nagy és még nagyobb hatalmak már körkörös és nem
is alaptalan gyanakvással méregették egymást. Márpedig a K-129 fedélzetén a
legénység mellett vendégként feltűnik egy csapat renegát KGB-s ügynök (David
Duchovny ármányos alakításában), akik titkos, korántsem hivatalos katonai
akcióval ugrasztanák egymásnak a Szovjetunió kínai és amerikai ellenségeit,
miközben egy titokzatos eszközzel kínai hajónak álcázzák állig felfegyverzett
vízi járművüket. Nem árulunk el nagy titkot, ha elmondjuk: a cselszövők nem
járnak sikerrel, de ezt leszámítva elmarad az igazi happy end is: akit azok
emléke kísért, akiket halálba küldött (mint az Ed Harris által megformált
kapitányét), az úgysem nyer nyugalmat e világban. A film fontos tudományos
tanulsága, hogy mindenképpen kerüljük el, hogy a sós víz találkozzon az
akkumulátorokban használt kénsavval, mert a klórgáz felszabadulását aligha éli
túl bárki is. Ez a filmes vonulat folytatódott azután 2018-ban A Hunter Killer küldetés (Hunter Killer – rendezte: Donovan Marsh)
című filmben is, csakhogy itt a filmbéli oroszok már csak mellékszereplők –
vagy puccsista renegátok, vagy kiszabadítandó áldozatok. A figyelem középpontjában
már egyértelműen az amerikai tengeralattjáró legénysége áll, akiknek ki kell
szabadítaniuk az elrabolt orosz elnököt és megakadályozni a világháborút. Ennyi
bokros teendő közben igazán senki sem hányhatja a szemükre, hogy mintegy
mellékesen és egymásra hányva, szinte követhetetlen zavarossággal vonultatják fel
a tengeri háborús és pláne a tengeralattjárós filmek minden zsánerelemét – bár
meg kell hagyni, a robbanások és csatajelenetek tényleg szépek. Ehhez képest
sokkal decensebb kivitelű a Kevin Macdonald rendezte kalandfilm, a Fekete-tenger (Black Sea, 2014), amelyben orosz és nem orosz hőseink nem is
katonai, hanem már rég kiszuperált, civil tengeralattjáróval merülnek le a
tenger mélyére és cél sem a világbéke megmentése, hanem egyszerűnek tűnő kincsvadászat.
Innentől kezdve a film egyszerre él a tengeralattjárós filmek logikai elemeivel
és fordulataival, miközben érezhető, hogy a szereplők A félelem bérét illetve a
Mackenna aranyát játsszák el
speciálisan klausztrofób, víz alatti helyszíneken – Jude Law alakítása pedig
elviszi a filmet.
A legfrissebb orosz
tengeralattjárós témájú film, a francia-belga-norvég Kurszk alapvetően különbözik valamennyi elődjétől abban, hogy a
közelmúlt egyik legnagyobb tragédiáját, az Oscar-osztályú (igen ilyen is van…)
Kurszk K-141 atommeghajtású tengeralattjárónak és legénységének 2000 augusztusában
bekövetkezett pusztulását, a végzetes balesetek sorozatát és az elrontott
mentési kísérletek történetét dolgozza fel. Leginkább a rekonstrukció, meg némi
dramatizálás módszerével – csupán annyi fiktív cselekményszállal, amennyit a
zsáner feltétlenül megkövetel. Jellemző, hogy a filmet nemzetközi alkotói stáb
készítette orosz közreműködés, sőt mindenféle segítség nélkül: a helyszínen nem
is filmezhettek (ezt az orosz védelmi minisztérium nem engedélyezte), így
azután Franciaországban, Belgiumban és a Norvégiában forgatták le a mozit.
Kíváncsi is lennék pontosan hol találtak a legszebb szocialista időket idézően
ronda, habár festői környezetbe helyezett lakótelepet, ahol a filmbéli
haditengerész-családok élnek (gyanúm szerint ez utóbbi országban).
Hosszú expozíció után
(házasodik a legénység egyik tagja, közben rögzülhet bennünk, hogy minden
tengerész a parton hagyja szeretteit) a Kurszk elindul utolsó végzetes útjára a
flottakikötőből. Egy tengeri hadgyakorlat kellős közepén, amikor éppen a
Kola-félszigettől északra, a Barents-tengeren haladnak, besül egy torpedó, majd
az ezt követő robbanások megsemmisítik a tengeralattjáró nagy részét és a
maroknyi túlélőt egyre kisebb rekeszekbe kényszerítik. S miközben a mélyben
ragadva, a megállíthatatlanul emelkedő jéghideg tengervízben dideregve sem
vesztik el jó kedélyüket, lélekjelenlétüket, higgadtságukat is csak nagy néha. Hiába
üldözi őket a balszerencse, klasszikus, szinte tankönyvi heroizmussal, bajtársaik
mellett töretlenül kitartva küzdenek szó szerint mindhalálig. A film meggyőzően
mutatja be, miért vallott kudarcot minden orosz mentési kísérlet. Leginkább
persze a sírni valóan gyenge minőségű mentőhajók és a jobb felszerelések elkótyavetyélése
miatt – közben a flotta vezetése merő nagyhatalmi gőgből hagyta, hogy inkább
elpusztuljanak a túlélők, mintsem elfogadják a britek segítségét (pedig Colin
Firth-nél senki sem tudja önzetlenebbül rájuk testálni a világ legjobb mentőhajóját).
A valóságot leginkább a film talán legdrámaibb jelenetében fordították ki
sarkából a filmkészítők (élükön a dán Thomas Vinterberg, egykor a Dogma 95
csoporthoz tartozó rendező). Itt ugyanis a feldühödött és a kétségbeeséstől
szinte eszüket vesztő asszonyok (élükön a tényleg terhesen forgató és remek
alakítást nyújtó Léa Seydoux) a flottaparancsnoknak támadnak neki (Max von
Sydow sokadik kőszívű szerepe), pedig a valóságban jogos indulataik célpontja
Vlagyimir Putyin, az akkor frissen megválasztott orosz elnök volt, akinek
súlyos PR-katasztrófát jelentett a tragédia. Azt a valódi felvételt sohasem
láthatták az orosz tévénézők, de a világháló jóvoltából ma is megtalálható a
videomegosztókon. Az idők változását jelzi, hogy a filmben is felidézett, az
elnök elleni indulatkitörést immár aligha engedhetné magának bármely orosz feleség,
vagy édesanya. És persze az sem elhanyagolható szempont, hogy Putyint nem
véletlenül, vagy éppen művészi okokból vágták ki a filmből, hanem mert féltek
az orosz hackerek bosszújától. Vinterberg filmje szinte elégikusan szép.
miközben tökéletesen fel is mondja a korábbi tengeralattjáró-filmek leckéjét: a
tanulság, hogy sosem szabad hagyni, hogy egyszerre fogyjon el az oxigén,
borítson el a betörő tengervíz és hagyjon cserben saját országod. Ha
belegondolunk, e háromból akár egy-kettő hiánya is végzetes lehet.
KURSZK (Kursk) –
francia-belga-norvég, 2018. Rendezte: Thomas Vinterberg. Írta: Robert Moore
könyve alapján Robert Rodat. Kép: Anthony Dod Mantle. Zene: Alexandre Desplat.
Szereplők: Matthias Schoenaerts (Averin), Léa Seydoux (Tanya), Colin Firth
(Russel), Martin Brambach (Shirokov). Gyártó: Europa Corp / VIA EST.
Forgalmazó: Big Bang Media. Szinkronizált.
117 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/03 30-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13997 |
