Pályi András
Paweł
Pawlikowski filmje nem történelmi
film, hanem izgalmas identitásdráma egy
szerelmi hidegháború titkairól.
A
film nyitó szekvenciája a háború utáni éveket idézi, amit annak idején kellő
pátosszal a felszabadulás utáni új világ lázas építéseként emlegettünk, mi is,
a lengyelek is. Ez a kissé provinciális, történelmileg mégis hiteles pátosz, amely
a maga nemében még szerethető is volt, olyan valódian, már-már
dokumentumszerűen jelenik meg a Hidegháború
első kockáin, mintha legalábbis a lengyel filmiskola valamely ismeretlen, most előkerült
opusát látnánk. Hogy mást ne mondjak, akár Wojciech Has 1958-as Búcsúját, ezt a történelmi love storyt, amely az épp véget ért háború
romjain szövődik, egyszerre vetve keresztet az elsüllyedt régi világra, és
hitet téve az új mellett. Paweł Pawlikowski, jó hét évtized után
visszapillantva e ma már akárhogy is, de mosolyognivaló miliőre, másfajta
szerelmi történetet mesél, bár tavaly májusban Cannes-ban, miután filmjével
elnyerte a legjobb rendezésért járó Arany Pálmát, az őt faggató kritikusoknak
épp Has kevéssé ismert művét emelte ki a lengyel filmiskolából, mint ami a
legnagyobb hatással volt rá.
Wiktor
(Tomasz Kot) és Irena (Agata Kulesza), a két megszállott zenész nekivág a
lepusztult mazóviai tájnak, tehetséges néptáncosokat, énekeseket verbuválnak,
egy új, állami népiegyüttes alapítására van megbízásuk, ez lesz a Mazurek – a
név nyilvánvaló utalás a híres Mazowsze együttesre, a stílus, a repertoár is
ezt sugallja –, amely majd nemzetközi porondon is megállja a helyét. Szól hát a
zene, a legények, lányok járják a táncot, beleadnak apait-anyait, a párttitkár
(Borys Szyc) boldogan trappolja hozzá a ritmust, a tengernyi jelentkezőből
Wiktor szeme megakad a szárnyaló hangú, kacér tekintetű, temperamentumos Zulán
(Joanna Kulig), aki állítólag megölte az apját, amiért felfüggesztettet kapott.
Később kiderül, csak kést emelt rá, „mert összetévesztett az anyámmal”, de ez
mindegy is, a priusz csak érdekesebbé teszi a lányt, aki csupa ambíció, ragyog,
mint a nap, és zeng, mint a harang. Wiktor egyébként is az a zenész, aki
legszívesebben csak saját intuíciójára hallgatna, megpróbál kibújni a feladat
politikai béklyóiból, a Zula és közte szövődő románc már csupán idő kérése. Eleinte
még azon manővereznek, hogy lélegzetvételnyi időre megszabaduljanak a ritmust
mellettük lábával kitrappoló párttitkártól, ami később, mondhatnám, túl jól
sikerül, Wiktor az együttes kelet-berlini vendégjátékát kihasználva, nyugatra
szökik, disszidál, ahogy akkoriban mondtuk, a berlini fal még nem létezik,
Zula, bár megígéri, nem tart vele, így aztán viszonyukból másfél évtizedes
szerelmi odüsszeia kerekedik az ötvenes-hatvanas évek Európájában, Berlinen,
Jugoszlávián át egészen Párizsig.
A
politikatörténet többé-kevésbé ezt az időszakot nevezi a hidegháború éveinek, a
kor természetesen határozott kontúrokkal jelen van a vásznon, a népiegyüttes
működését megszabják a pártdirektívák, Sztálin hetvenedik születésnapján
himnuszt kell zengeniük a népek atyjáról, Irena, Wiktor együttesalapító
társa megpróbál a pártszempontok ellen érvelni,
egyből el is tűnik a süllyesztőben. Pawlikowskit azonban nem izgatja a kisrealista
korfestés, sokkal inkább Wiktor és Zula szerelmi hidegháborúja. Ebből teremt
varázsos, hamisítatlan mozit, sziporkázó képzelettel, szarkasztikus
tömörítésekkel, popkulturális utalásokkal, optikai kontrasztokkal, nem
utolsósorban a korszak jellemző filmtechnikájával, az 1,33-as fekete-fehér
formátummal – ahogy korábbi, Oscar-díjas lengyel filmje, az Ida esetében tette –, amiről Cannes-ban
nem véletlenül jutott a kritikusok eszébe a lengyel filmiskola, sőt David Lean
munkássága. A Hidegháború Párizsa
jellemzően cigarettafüstös bárok, jazztrombitások, zajos vadászbankettek városa,
Kelet-Berlin az üres utcák, áporodott kis hotelek, őrtornyok havas labirintusa,
míg a háború utáni Lengyelország az álmok tűzfészke, a ledöntött szobrok
temetője, amit azonban még a propagandacélokra használt folklórt is átható
vitalitás új életre kelt. Nem túlzás, ha Wiktort és Zulát, noha húsvér alakok,
afféle film noir figuráknak (is) látjuk:
a megmárosodott művész, akinek kicsúszik a talaj a lába alól, és a femme fatale, aki mindent egy lapra tesz
fel.
Az
1957-ben született rendező, aki Paul Pawlikowskiként brit színekben kezdte
filmes pályafutását, 1971-ben, tizennégy esztendősen hagyta el Lengyelországot,
A varsói egyetem angol tanszékén tanító anyja vitte magával, rövid ideig
Németországban, Olaszországban éltek, majd Angliában telepedtek le. Az anyai részről
zsidó származású orvos apa már korábban, az 1968-as
antiszemita-értelmiségellenes kampány idején emigrált. Maga Pawlikowski azonban
csak odakint, felnőttként szerzett tudomást zsidó gyökereiről, többek közt arról
is, hogy a jó nevű orvos nagymama Auschwitzban végezte. Ekkor már irodalmat és
filozófiát tanult Oxfordban, költőnek készült, de feladta, elsajátította a
kamerakezelést, és a kilencvenes évektől a BBC kötelékében kezdett
dokumentumfilmeket készíteni. Első játékfilmjét, Az utolsó menedéket (2000) legjobb elsőfilmes kategóriában mindjárt
díjazta is a Brit Filmakadémia, majd a Szerelmem
nyarával (2004) a legjobb brit filmnek járó díjat is elnyerte. Filmjei
mélyén felfedezhetően mindig erőteljes identitásdráma zajlik, már a BBC-nél
készült dokumentumaiban is. Alakjai, miközben önazonosságukért küzdenek, a
saját bőrükön tapasztalják meg rossz döntéseik következményeit. Az Ida hősnője kislányként egy
apácakolostorban vészelte át a német megszállást, a hatvanas években már a rend
novíciája, de mielőtt örök fogadalmat tesz, meg kell tudnia egyetlen élve
maradt rokonától, a nagynénitől, aki a sztálinista perek véreskezű ügyésze
volt, hogy ő maga is zsidó. Pawlikowskinál minden ábrázolt sors végén ott a
láthatatlan, mégis hangsúlyos kérdőjel, olyan radikálisan és olyan
könyörtelenül fogalmazza meg a kérdéseit, mint aki önmagát faggatja. Igaz, egyik
filmje se megfejthető kulcstörténet, mégsem nehéz Ida sorsából kihallani a rendező
identitásdrámáját. A Hidegháborút
pedig ő maga ajánlja szülei emlékének. Wiktor és Zula szerelmi odüsszeiáját –
szülei keresztnevét a filmben is meghagyta – áttette az ötvenes évekbe, egy
egészen más miliőbe, a mese mégis róluk szól, és általuk magáról
Pawlikowskiról. „Együtt voltak, veszekedtek, elvált az útjuk, mással éltek,
egymásra találtak, újra meg újra, más-más nyugati országban, ismét veszekedtek,
ismét elvált az útjuk, mégis egyszerre haltak meg 1989-ben” – meséli róluk
egyik interjújában.
Magának
a filmnek látszólag nem sok köze van ezekhez az életrajzi kulisszatitkokhoz, mégsem
véletlenül hivatkozom rájuk. Ritka fegyelmezett, az effektusokat mintegy
patikamérlegen kimérő rendezővel van dolgunk, aki nagyon jól tudja, hogy az Idához hasonló monokromikus felvételeket
(Łukasz Żal), az 1,33-as fekete-fehér formátumból fakadó fullasztó atmoszférát,
magyarán azt a világot, amelyből kiveszett az egyéniség, a Mazowsze-repertoár
temperamentumos, csupa vitalitás énekes-táncos számai majd ellensúlyozzák – Żal
kamerája valósággal remekel a zenei betétekből előrobbanó, fergeteges népi életigenlés
megragadásával, ami itt már-már paradoxonként hat –, hanem mindez fordítva is
érvényes, a látványos táncünnepély kavalkádját, a harsogó népzenei refrének
habját a komor hétköznapok fantáziátlansága helyezi el a földön. Ez a rendezői
kettős látás nem állítja könnyű feladat elé a színészeket, aminek úgy tűnik,
igazán csak a Zulát alakító Joanna Kulig tud eleget tenni, ő megejtő
természetességgel és magabiztos virtuózitással képes egyszerre bájos,
temperamentumos, végzetes, pusztító, szerencsétlen és a női bölcsesség avatott
képviselője lenni. Pawlikowski már jó ideje felfigyelt rá, az Idában, sőt a Titkok Párizsban című filmjében is jutott Kulignak egy-egy epizód,
aki Zulaként most a legjobb európai színésznő (ezt a címet már elnyerte
Sevillában az Európai Filmakadémiától, ahogy a rendező is a legjobb film
díját). Tomasz Kot, akitől több ragyogó alakítást láttunk már, Wiktor
szerepében valamivel halványabb a tőle megszokottnál, de sikerül ezt a
rezignáltságot és szürkeséget, különösen párizsi jazz-zongoristaként, a szerep
alkotóelemévé tennie, ez hagyja a legmélyebb nyomot bennünk. Mindenképp
említenünk kell még egy sor karakteres figurát, elsősorban Agata Kulesza
Irenáját, Borys Szyc Kaczmarekjét, Adam Ferency Miniszterét.
Mitől
ejt rabul, mitől nem ereszt el a Hidegháború?
Ahogy a film elindult fesztiválról fesztiválra, és újra meg újra sikert
aratott, több kritikus is feltette magának ezt a kérdést, és felállítottak
egy-két elméletet. Sorolhatnék itt még persze neveket, epizódokat, jó
megoldásokat a filmből. Mert Pawlikowski filmje valóban jól megcsinált film. Csakhogy
több ennél. Noha ő maga nem tartja olyan hivatásos rendezőnek magát, amilyen
mondjuk, Fellini vagy Tarkovszkij volt, akik úgymond azért éltek, hogy filmet
csináljanak. „Nálam ez inkább fordítva van, engem mindig az élet érdekelt, és
azért csináltam filmet, hogy élni tudjak” – állítja. Amivel illő szerénységgel
filmjei személyességére irányítja a figyelmünket. De ne arra gondoljunk, hogy
az élete történeteit meséli, mert nem teszi. Azt mondja el, amit megélt. És ami
a legérdekesebb minden alkotóban, kimondva-kimondatlanul többnyire ezért járunk
moziba, ezért olvasunk könyveket: megtudni, mi az, amit az adott művész megélt,
amit az életről tud. Ez a Pawlikowski-filmek személyessége, ez a Hidegháború titka, a jól megcsináltság
ehhez csupán segédeszköz.
Hidegháború (Zimna wojna) –
lengyel, 2018. Rendezte és írta: Paweł Pawlikowski. Kép: Łukasz Żal. Szereplők:
Tomasz Kot (Wiktor), Joanna Kulig (Zula), Agata Kulesza (Irena), Borys Szyc
(Kaczmarek), Adam Ferency (A miniszter), Cédric Kahn (Michel), Jeanne Balibar
(Juliette). Gyártó: Opus Film / Apocalypso / MK2. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 88 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13974 |
