Zalán Márk
A kortárs lengyel film
legnevesebb rendezõnõje másfél évtizede nem mindennapi hõseivel és merész,
tabudöntögetõ témáival hívja fel magára a figyelmet.
Kevés olyan közép-kelet
európai filmrendezõnõt lehetne említeni, akik sajátos hangvételükkel és markáns
látásmódjukkal már fiatal korukban szakmai tekintélyt szereztek maguknak,
alkotásaikat pedig hazai és nemzetközi fesztiválokon egyaránt elismerik. A
lengyel Ma³gorzata Szumowska ezen nõi direktorok közé tartozik, kinek eddigi
életmûvén átívelõ következetes stílusa és filmjei kapcsán hangoztatott karakán
megnyilatkozásai – melyeket a vele készített interjúk remekül alátámasztanak – a
hasonlóan erõs jellemû kortárs rendezõnõk (Kathryn Bigelow, Andrea Arnold,
Susanne Bier) sorába emelik, nem utolsó sorban pedig méltó örököse, szellemi
folytatója a legidõsebb lengyel rendezõgenerációknak (Agnieszka Holland, Krzysztof
Kie¶lowski). A még mindig csak negyvenöt éves Szumowska ismertsége azonban nem
elsõsorban korának és egyedi hangnemének, hanem témaválasztásának köszönhetõ, filmjeiben
ugyanis rendre bírálja az egyházat, és szkeptikus a természetfeletti
világmagyarázatokkal szemben, valamint nyíltan beszél a homoszexualitásról,
nõiségrõl, magányról és a halálról, mindezt a mélyen vallásos Lengyelországban.
Nõi sorsok
Szumowska meglehetõsen fiatalon
felhívta magára a közönség és a kritika figyelmét. Már huszonöt évesen, a ³ód¿i
Filmfõiskola hallgatójaként – ahonnan nem mellékesen korábban a lengyel film
legnagyobbjai (Andrzej Wajda, Roman Polañski) kerültek ki – leforgatta elsõ,
egy falun élõ család mindennapjait bemutató rövid dokumentumfilm etûdjét, a Csendet (Cisza, 1998), majd nem sokkal késõbb elkészítette debütáló
nagyjátékfilmjét, a Boldog embert (Szczê¶liwy cz³owiek,
2000), melyet Európa filmdíjra jelöltek és filmes körökben azonnali
köztiszteletet vívott ki magának. A pimaszul fiatal rendezõnõ egyik jellegzetes
motívuma, a halál témaköre, mely végigkíséri egész eddigi életmûvét, már elsõ
alkotásaiban megmutatkozik. Szumowska legtöbb alkotásában azt vizsgálja,
miképpen lehet elviselni a veszteséget, hogyan tud valaki együtt élni annak
tudatával, hogy szeretteinek már csak napjai vannak hátra. Már a Boldog emberben ennek kérdését járja
körül, melyben a léhûtõ fõhõs élete gyökeres fordulatot vesz, miután kiderül,
anyjánál az orvosok tüdõrákot állapítanak meg. Noha a film biztosította
Szumowska helyét az európai filmakadémia tagjai között, nem kis megdöbbenést
keltett a szakma és a közönség soraiban: egy fiatal, ereje teljében lévõ
rendezõnõ voltaképpen miért a halálról készít filmet? Szumowska mintha csak
elõre látta volna azt a tragédiát, mely késõbbi alkotásainak egyik alapmotívumává
vált. Éppen második nagyjátékfilmjén (Õ –
A lepkeszárny érintése; Ono,
2004) dolgozott, mikor szüleit egy hónap leforgása alatt elveszítette. E
kivételesen szörnyû sorscsapás hatása – az apja emlékét felidézõ és elõtte
tisztelgõ dokumentum- és rövidfilmje mellett – a rendezõnõ talán
legszemélyesebb, 33 jelenet az életbõl
(33 sceny z zycia, 2008) címû
filmjében érhetõ tetten, melyben a mûvészeti pályán dolgozó hõsnõ szülei rövid
idõn belül életüket veszítik. Szumowska elsõ mûvei nemcsak a hozzánk
legközelebb állók eltávozásának feldolgozását tematizálják, hanem annak tényét,
hogy a szülõ(k) elvesztése végérvényesen a felnõtté válás útjára tereli a
magára maradt gyermeket, aki még korántsem kíván e valósággal szembesülni. Az Õ… fõhõsnõje még csak huszonkét éves, fiatalkora
nem volt, de már felnõtté kell válnia, hiszen gyermeket vár, apja pedig halálos
beteg, a 33 jelenet… fotómûvésze, Julia
(Julia Jentsch) pedig nem kívánja új életét, arra vágyik, hogy minden úgy
legyen, mint régen, amikor szülei még éltek. Utóbbi alkotásában Szumowska
részletesen végigköveti hõsei gyászának és a temetéseknek fájdalmas, zaklatott
pillanatait, ugyanakkor ezeket a drámai szituációkat elõszeretettel
ellenpontozza sajátosan abszurd, gyakran morbiditásba hajló humorával. Julia
családjában a karácsonyi vacsora során egyre nõ a feszültség az édesanya
gyógyíthatatlan betegsége miatt, majd a következõ jelenetben az látható,
ahogyan a kanapén agonizáló anyát idõközben lerészegedõ családi köre (köztük férje
és lánya) kineveti. Az ehhez hasonló, egymással szöges ellentétben álló, a
nézõben vegyes érzelmeket keltõ jelenetek Szumowska legjellegzetesebb kézjegyei
közé tartoznak, filmjeinek gyakorta visszatérõ motívumai. Hozzá kell tenni,
habár a rendezõnõtõl nem állnak távol a naturális pillanatok, eltekint a nyers
erõszak ábrázolásától, célja sosem a botránykeltés, hanem sokkal inkább a
visszafogott, elegáns provokálás, a feszélyezettség kiváltása, valamint a
lengyel társadalom intelligensen kritikus szemlélete. Elsõ nagyjátékfilmjét
leszámítva éveken át olyan nõk hétköznapjait mutatja be, akik egyaránt
igyekeznek megfelelni a társadalmi elvárásoknak és a közvetlen környezetükben
élõknek. Szumowska nõi történeteit azonban sosem emeli közéleti-társadalmi
kontextusba, nem ítélkezik nyíltan a nõkkel szemben támasztott merev
elvárásokról és sztereotípiákról, hanem következetesen hõsei testi-lelki vívódásaira
helyezi a hangsúlyokat. Az Õ… kissé
fiús arcú Ewája (Ma³gorzata Bela) elõször abortuszra készül, de anyai ösztönei
erõsebbnek bizonyulnak, meggondolja magát és elkezd gyermekéhez beszélni,
elhiteti vele, hogy a külvilág csupa szépségbõl áll, miközben megpróbálja
rendbe tenni prostituált barátnõje és drogdíler barátja kizökkent életét. A 33 jelenet… Juliájának hasonlóképpen helyt
kell állnia karrierje felépítésében és szülei naphosszat tartó gondozásában.
Szumowska francia koprodukcióban
készült Szex felsõfokon (Elles, 2011) filmjének társadalmi
vetülete – melyben egy francia és egy lengyel diáklány kényszerül tehetõs, unatkozó francia férfiak különféle perverziót kielégíteni
annak érdekében, hogy lakhatásukat finanszírozzák – másodlagos, a film
elsõsorban a nõi szexualitásról, vágyakról és intimitásról mesél. Anne-t
(Juliette Binoche), az Elle magazin újságírónõjét, Szumowska korábbi hõsnõihez
hasonlóan, a szakmája és családja iránti megfelelés kényszere hajtja, és noha
látszólag elborzadva hallgatja a diáklányok tapasztalatait, valójában
iszonyatosan sóvárog az érintés, a testiség iránt, vágyait azonban rideg férje
mellett nem tudja kielégíteni. Szumowska hõsnõi, habár gyakran kapcsolatban élnek,
lényegében magányosak, javarészt gyenge, érzéketlen férfiak veszik körül õket,
akikre sosem lehet számítani. Az Õ…-ben
nem derül ki a születendõ gyermek apjának kiléte, feltehetõen elhagyta párját, Julia
férje a szakmáját mindennél elõrébb helyezi, Anne-t pedig házastársa jóformán
semmibe veszi. Jóllehet ezekben a filmekben a nõi karakterek sokkal erõsebbek
és kitartóbbak a férfiaknál, Szumowska ugyanolyan érzékenységgel jelenít meg gyarló
és gondoskodó férfiakat is.
A feszület árnyékában
A halál, valamint a nõiség
mellett az egyház témaköre is visszatérõ motívum Szumowska alkotásaiban.
Miképpen elõzõ témáival, ezúttal sem megbotránkoztatásra törekszik, eltekint a
radikális bírálatoktól, a vallásos nevelésben részesült rendezõnõ ugyanis nem
Isten létét, hanem az egyház mûködését és arculatát vonja kérdõre szemtelenül
ironikus modorban, amit már egyik elsõ rövidfilmje, a Crossroad (Útkeresztezõdés)
is megjelenít. A találó angol címmel (cross – feszület; road – út) ellátott ötperces
alkotás „fõhõse” a lengyel puszta közepén, egy útkeresztezõdés szélén
elhelyezett kereszt, melynek a közelében az ott elhaladó emberek imádkoznak,
temetnek, fotóznak, szeretkeznek, míg végül a kereszten lógó kopott,
koromfekete, ám még leromlott állapotában is szép Jézus szobrot egy rózsaszínû,
giccses változatra cserélik. Szûk tíz évvel késõbb Szumowska leforgatja Az Õ nevében (W imiê…, 2013) címû filmjét, mely a rendezõnõ elsõ igazán kiforrott
munkája, és aminek témaválasztása már önmagában provokáció, különösen Lengyelországban,
a történet ugyanis egy homoszexuális pap testi és lelki vívódásait mutatja be. Adam
atya (Andrzej Chyra) azon munkálkodik egy Isten háta mögötti településen, hogy
javítóintézetbõl kikerült fiúkat jobb útra térítsen. Közvetlenségének (együtt
mulat és iszik a fiúkkal) és figyelmességének, ugyanakkor elvei iránti szigorú
elkötelezettségének és a miséken elhangzó hatásos beszédeinek köszönhetõen
hamar kivívja a közösség tiszteletét. Hisz Istenben, az egyházban, illetõleg
abban, hogy az embereket lehetséges jó irányba terelni, ugyanakkor komoly
drámai helyzetben találja magát: képtelen a cölibátus súlyos terhét cipelni,
testi vágyait, ösztöneit háttérbe szorítani, ráadásul a fiúk iránt vonzódik, és
érzései az egyik tanítvány, a jézusi arcvonásokkal rendelkezõ £ukasz (Mateusz Ko¶æiukiewicz) személyében
viszonzásra lelnek. Adam atya igazi tragédiája mindazonáltal nem az, hogy
katolikus pap létére homoszexuális, ami az
egyház szemében különösképp vérlázító (ráadásul tisztázatlan okok miatt
helyezték át a „romlott” fõvárosból a „makulátlan” vidékre), hanem hogy
végtelenül magányos, és csupán ölelésre, testi érintésre áhítozik, kínzó
gyötrelmeit, lelki fájdalmait pedig rendre alkohollal próbálja enyhíteni.
Szumowska emberséges és rendkívül érzékeny ábrázolásmódja filmjének egyik
kiemelkedõ erénye, hõsei pontosan kidolgozott karakterek. A szó legszorosabb
értelmében hétköznapi figurákat látunk álmokkal, vágyakkal, félelmekkel,
kétségekkel és szenvedélyekkel, jóllehet az együtt érzõ megközelítés mellett
Szumowska nem fogta vissza provokatív hangnemét sem: a film talán egyik
legemlékezetesebb jelenetében a vágyait ki nem élhetõ Adam atya annak a XVI.
Benedek pápának a portréjával táncol részegen, aki nem egyszer hangoztatta, hogy
homoszexuálisok nem lehetnek papok, mert az szemben áll Isten akaratával,
erkölcsileg pedig megkérdõjelezhetõ. Az Õ
nevében érett, aprólékosan kidolgozott, vizuálisan lenyûgözõ mû (operatõre
a rendezõnõ állandó munkatársa, Micha³ Englert), mely a testi vágyaikat
elnyomni kénytelen papok témáját egészen sajátos szemszögbõl közelíti meg.
Tündérmesék felnõtteknek
Szumowksa következõ filmjének
nyitójelenete tökéletes összegzése sajátos fekete humorának: helyszínelés
zajlik a Visztula partján, egy férfi felakasztotta magát egy faágra, ahonnan a
rendõrök levágják, leesik, majd néhány pillanat múlva komótosan talpra áll és
elsétál a színhelyrõl. A Test (Cia³o, 2015) Szumowska stílusának, világképének
esszenciája: ismét elõkerül a veszteség feldolgozásának tematikája, melyet,
szokásához híven, nem a megszokott perspektívából, nem mindennapi karakterekkel
szemléltet. Janusz (Janusz Gajos) az idõs, magányos és kiégett, alkoholista
fõügyész becsülettel, ám végtelen cinizmussal végzi munkáját, közönyös
lelkiállapotából a legbrutálisabb gyilkossági esetek sem tudják kizökkenteni. Csak
akkor cselekszik, mikor anorexiás lánya, Olga (Justyna Suwa³a), aki képtelen
megbocsátani apjának anyja évekkel korábbi halálát, öngyilkosságot kísérel meg.
Ekkor találkoznak Annával (Maja Ostaszewska), aki terapeuta és egyben médium
is. Szentül hisz abban, hogy ha az elhunyt hozzátartozókkal felveszi a
kapcsolatot és közvetíti üzenetüket, akkor a veszteség feldolgozása is könnyebb
lesz. Így kívánja Janusz és lánya elhidegült kapcsolatát helyrehozni, de a
férfi cinizmusa ezt csak hátráltatja. A rideg, tárgyilagos stílusban elmesélt
történet motorja a testi és gondolati ellentétek ütköztetése: elhízott test
(Janusz) szemben a nádszál vékonnyal (Olga), a rögrealizmus szemben a
spiritualitással. Janusz és Anna mintha csak Szumowska egyéni dilemmájának
hangadói lennének, nevezetesen hogy szeretne hinni a túlvilági létezésben, és
talán hisz is, de a valóság a maga minden abszurditásával, sokkal meghatározóbb
és kézzelfoghatóbb. Noha a fõügyész és a terapeuta tökéletesen ellentétes
személyiségek, a súlyos lelki terhek, a gyász (Anna nyolchónapos kisfiát
veszítette el), valamint a kommunikációra való törekvés összekötik õket.
Legyünk akár hívõk vagy kételkedõk, a lelki terhek megosztása másokkal, különösen
a hozzánk közel állókkal, sok esetben eredményre vezethet. Néha még a szavak is
feleslegesek, ahogy az a film megrendítõ zárójelenetében látható: Janusz és
Olga nem szólnak, csak nézik egymást, mosolyognak és könnyeznek. Eddigi fagyos
kapcsolatuk felolvadt és bizonyosan helyrejön. A csendes jelenetek, sokatmondó
tekintetek a rendezõnõ legújabb filmjében, az Arcban (Twarz, 2018) is fontos
szerepet játszanak, ellenpontozva az egyház és a vallási türelmetlenség
gunyoros megjelenítésével. Szumowska mûvei alapvetõen realista stílusúak,
formanyelvük hagyományos, ugyanakkor gyakran ékel be stilizált, általában a
fõhõsök vágyait reprezentáló álomszerû jeleneteket. Az Arc valamennyi képsora (középen éles, szélén homályos) egyrészt a
fõhõs szubjektív nézõpontjára, másrészt a történet meseszerûségére reflektál.
Ahogyan a rendezõnõ is hangoztatta, ez tündérmese, felnõtteknek. Noha a film
külalakra valóban álomszerû, történetét valós esemény inspirálta. Szumowska ugyan
soha nem politizál, új filmjének nyitójelenete azonban a rendszerváltozás
szatirikus, a nélkülözésbõl fogyasztói társadalommá átalakuló nemzet
metaforájaként is értelmezhetõ: egy szürke hétköznap reggelén meggyötört
tekintetû emberek várják, hogy a helyi nagyáruház kapui kinyissanak (mintha az
ország nyolcvanas évek eleji élelmiszerhiányos idõszakában járnánk), majd mikor
ez megtörténik, ádáz küzdelmet folytatnak a karácsony miatt leértékelt
termékekért. Az õrjöngõ tömegben található a film fõhõse, Jacek (Mateusz
Ko¶æiukiewicz),
egy kis település romlatlan fenegyereke, aki lengyel-német határ közelében egy
gigantikus Jézus-szobor építésén dolgozik, mely a Rio de Janeiróinál is
hatalmasabb (a tényleges Krisztus király szobor a lengyel ¦wiebodzin városában
található. A világ legnagyobb Jézus-szobrát öt év alatt építették fel és a
helyiek adományaiból finanszírozták). Egy nap azonban Jacek szörnyû balesetet
szenved: túléli, de arca teljesen eltorzul. A kezelések során új arcot kapó fiú
a körülményekhez képest hamar megbarátkozik új fizimiskájával, valóságos
sztárrá válik, akivel közös fotókat lehet készíteni és bõrregeneráló krémeket reklámozni.
A környezetében élõk próbálják annak látszatát kelteni, hogy a fiúval semmi nem
történt, ám hiába minden kertelés, a közösség végérvényesen másképp tekint rá:
felesége elhagyja, anyja pedig magát az ördögöt látja benne, akit ki kell
belõle ûzni. Szumowska legújabb filmjének egyházzal szembeni szarkazmusa minden
eddiginél húsbavágóbb és humorosabb: a Jaceken ördögûzést végzõ papok közül az
egyik megkéri a másikat, hogy telefonjával filmezze le az eseményeket, mire
kiderül, a fiú csak megjátszotta magát. Az elkészült Jézus-szobor feje rossz
irányba néz, a fõpap pedig muszlimoknak hiszi a cigány építõmunkásokat. Mindennél
azonban sokkal erõteljesebb Szumowska az elõítéletes közösséggel szemben
tanúsított bírálata. Ha valakit, tragédia vagy baleset ér, miért nem tudunk
együtt érezni vele? Hová tûnt az emberekbõl a szolidaritás? Mi egyáltalán a
szolidaritás? Szumowska egy 2005-ös rövidfilmjében, melyben a rendezõnõ
gyermekkori énje a Szolidaritás létrejöttének viharos napjait eleveníti fel,
apját idézve így válaszol a kérdésre: „A szolidaritás az, amikor nemcsak saját
magadra, hanem másokra is gondolsz.” Találó összegzése Szumowska változatos,
mégis egységes filmmûvészetének.
ARC (Twarz) – lengyel,
2018. Rendezte: Ma³gorzata Szumowska. Írta: Micha³ Englert, Ma³gorzata
Szumowska. Kép: Micha³ Englert. Zene: Adam Walicki. Szereplõk: Mateusz Ko¶æiukiewicz
(Jacek), Agnieszka Podsiadlik (Jacek nõvére), Ma³gorzata Gorol (Dagmara), Anna
Tomaszewska (Jacek anyja), Roman Gancarczyk (Pap). Gyártó: Nowhere / DI Factory
/ Dreamland. Forgalmazó: Vertigo Média. Feliratos.
91 perc.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 20-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13961 |
