Zalán Márk
A kortárs lengyel film
legnevesebb rendezőnője másfél évtizede nem mindennapi hőseivel és merész,
tabudöntögető témáival hívja fel magára a figyelmet.
Kevés olyan közép-kelet
európai filmrendezőnőt lehetne említeni, akik sajátos hangvételükkel és markáns
látásmódjukkal már fiatal korukban szakmai tekintélyt szereztek maguknak,
alkotásaikat pedig hazai és nemzetközi fesztiválokon egyaránt elismerik. A
lengyel Małgorzata Szumowska ezen női direktorok közé tartozik, kinek eddigi
életművén átívelő következetes stílusa és filmjei kapcsán hangoztatott karakán
megnyilatkozásai – melyeket a vele készített interjúk remekül alátámasztanak – a
hasonlóan erős jellemű kortárs rendezőnők (Kathryn Bigelow, Andrea Arnold,
Susanne Bier) sorába emelik, nem utolsó sorban pedig méltó örököse, szellemi
folytatója a legidősebb lengyel rendezőgenerációknak (Agnieszka Holland, Krzysztof
Kie¶lowski). A még mindig csak negyvenöt éves Szumowska ismertsége azonban nem
elsősorban korának és egyedi hangnemének, hanem témaválasztásának köszönhető, filmjeiben
ugyanis rendre bírálja az egyházat, és szkeptikus a természetfeletti
világmagyarázatokkal szemben, valamint nyíltan beszél a homoszexualitásról,
nőiségről, magányról és a halálról, mindezt a mélyen vallásos Lengyelországban.
Női sorsok
Szumowska meglehetősen fiatalon
felhívta magára a közönség és a kritika figyelmét. Már huszonöt évesen, a łódżi
Filmfőiskola hallgatójaként – ahonnan nem mellékesen korábban a lengyel film
legnagyobbjai (Andrzej Wajda, Roman Polański) kerültek ki – leforgatta első,
egy falun élő család mindennapjait bemutató rövid dokumentumfilm etűdjét, a Csendet (Cisza, 1998), majd nem sokkal később elkészítette debütáló
nagyjátékfilmjét, a Boldog embert (Szczę¶liwy człowiek,
2000), melyet Európa filmdíjra jelöltek és filmes körökben azonnali
köztiszteletet vívott ki magának. A pimaszul fiatal rendezőnő egyik jellegzetes
motívuma, a halál témaköre, mely végigkíséri egész eddigi életművét, már első
alkotásaiban megmutatkozik. Szumowska legtöbb alkotásában azt vizsgálja,
miképpen lehet elviselni a veszteséget, hogyan tud valaki együtt élni annak
tudatával, hogy szeretteinek már csak napjai vannak hátra. Már a Boldog emberben ennek kérdését járja
körül, melyben a léhűtő főhős élete gyökeres fordulatot vesz, miután kiderül,
anyjánál az orvosok tüdőrákot állapítanak meg. Noha a film biztosította
Szumowska helyét az európai filmakadémia tagjai között, nem kis megdöbbenést
keltett a szakma és a közönség soraiban: egy fiatal, ereje teljében lévő
rendezőnő voltaképpen miért a halálról készít filmet? Szumowska mintha csak
előre látta volna azt a tragédiát, mely későbbi alkotásainak egyik alapmotívumává
vált. Éppen második nagyjátékfilmjén (Ő –
A lepkeszárny érintése; Ono,
2004) dolgozott, mikor szüleit egy hónap leforgása alatt elveszítette. E
kivételesen szörnyű sorscsapás hatása – az apja emlékét felidéző és előtte
tisztelgő dokumentum- és rövidfilmje mellett – a rendezőnő talán
legszemélyesebb, 33 jelenet az életből
(33 sceny z zycia, 2008) című
filmjében érhető tetten, melyben a művészeti pályán dolgozó hősnő szülei rövid
időn belül életüket veszítik. Szumowska első művei nemcsak a hozzánk
legközelebb állók eltávozásának feldolgozását tematizálják, hanem annak tényét,
hogy a szülő(k) elvesztése végérvényesen a felnőtté válás útjára tereli a
magára maradt gyermeket, aki még korántsem kíván e valósággal szembesülni. Az Ő… főhősnője még csak huszonkét éves, fiatalkora
nem volt, de már felnőtté kell válnia, hiszen gyermeket vár, apja pedig halálos
beteg, a 33 jelenet… fotóművésze, Julia
(Julia Jentsch) pedig nem kívánja új életét, arra vágyik, hogy minden úgy
legyen, mint régen, amikor szülei még éltek. Utóbbi alkotásában Szumowska
részletesen végigköveti hősei gyászának és a temetéseknek fájdalmas, zaklatott
pillanatait, ugyanakkor ezeket a drámai szituációkat előszeretettel
ellenpontozza sajátosan abszurd, gyakran morbiditásba hajló humorával. Julia
családjában a karácsonyi vacsora során egyre nő a feszültség az édesanya
gyógyíthatatlan betegsége miatt, majd a következő jelenetben az látható,
ahogyan a kanapén agonizáló anyát időközben lerészegedő családi köre (köztük férje
és lánya) kineveti. Az ehhez hasonló, egymással szöges ellentétben álló, a
nézőben vegyes érzelmeket keltő jelenetek Szumowska legjellegzetesebb kézjegyei
közé tartoznak, filmjeinek gyakorta visszatérő motívumai. Hozzá kell tenni,
habár a rendezőnőtől nem állnak távol a naturális pillanatok, eltekint a nyers
erőszak ábrázolásától, célja sosem a botránykeltés, hanem sokkal inkább a
visszafogott, elegáns provokálás, a feszélyezettség kiváltása, valamint a
lengyel társadalom intelligensen kritikus szemlélete. Első nagyjátékfilmjét
leszámítva éveken át olyan nők hétköznapjait mutatja be, akik egyaránt
igyekeznek megfelelni a társadalmi elvárásoknak és a közvetlen környezetükben
élőknek. Szumowska női történeteit azonban sosem emeli közéleti-társadalmi
kontextusba, nem ítélkezik nyíltan a nőkkel szemben támasztott merev
elvárásokról és sztereotípiákról, hanem következetesen hősei testi-lelki vívódásaira
helyezi a hangsúlyokat. Az Ő… kissé
fiús arcú Ewája (Małgorzata Bela) először abortuszra készül, de anyai ösztönei
erősebbnek bizonyulnak, meggondolja magát és elkezd gyermekéhez beszélni,
elhiteti vele, hogy a külvilág csupa szépségből áll, miközben megpróbálja
rendbe tenni prostituált barátnője és drogdíler barátja kizökkent életét. A 33 jelenet… Juliájának hasonlóképpen helyt
kell állnia karrierje felépítésében és szülei naphosszat tartó gondozásában.
Szumowska francia koprodukcióban
készült Szex felsőfokon (Elles, 2011) filmjének társadalmi
vetülete – melyben egy francia és egy lengyel diáklány kényszerül tehetős, unatkozó francia férfiak különféle perverziót kielégíteni
annak érdekében, hogy lakhatásukat finanszírozzák – másodlagos, a film
elsősorban a női szexualitásról, vágyakról és intimitásról mesél. Anne-t
(Juliette Binoche), az Elle magazin újságírónőjét, Szumowska korábbi hősnőihez
hasonlóan, a szakmája és családja iránti megfelelés kényszere hajtja, és noha
látszólag elborzadva hallgatja a diáklányok tapasztalatait, valójában
iszonyatosan sóvárog az érintés, a testiség iránt, vágyait azonban rideg férje
mellett nem tudja kielégíteni. Szumowska hősnői, habár gyakran kapcsolatban élnek,
lényegében magányosak, javarészt gyenge, érzéketlen férfiak veszik körül őket,
akikre sosem lehet számítani. Az Ő…-ben
nem derül ki a születendő gyermek apjának kiléte, feltehetően elhagyta párját, Julia
férje a szakmáját mindennél előrébb helyezi, Anne-t pedig házastársa jóformán
semmibe veszi. Jóllehet ezekben a filmekben a női karakterek sokkal erősebbek
és kitartóbbak a férfiaknál, Szumowska ugyanolyan érzékenységgel jelenít meg gyarló
és gondoskodó férfiakat is.
A feszület árnyékában
A halál, valamint a nőiség
mellett az egyház témaköre is visszatérő motívum Szumowska alkotásaiban.
Miképpen előző témáival, ezúttal sem megbotránkoztatásra törekszik, eltekint a
radikális bírálatoktól, a vallásos nevelésben részesült rendezőnő ugyanis nem
Isten létét, hanem az egyház működését és arculatát vonja kérdőre szemtelenül
ironikus modorban, amit már egyik első rövidfilmje, a Crossroad (Útkereszteződés)
is megjelenít. A találó angol címmel (cross – feszület; road – út) ellátott ötperces
alkotás „főhőse” a lengyel puszta közepén, egy útkereszteződés szélén
elhelyezett kereszt, melynek a közelében az ott elhaladó emberek imádkoznak,
temetnek, fotóznak, szeretkeznek, míg végül a kereszten lógó kopott,
koromfekete, ám még leromlott állapotában is szép Jézus szobrot egy rózsaszínű,
giccses változatra cserélik. Szűk tíz évvel később Szumowska leforgatja Az Ő nevében (W imię…, 2013) című filmjét, mely a rendezőnő első igazán kiforrott
munkája, és aminek témaválasztása már önmagában provokáció, különösen Lengyelországban,
a történet ugyanis egy homoszexuális pap testi és lelki vívódásait mutatja be. Adam
atya (Andrzej Chyra) azon munkálkodik egy Isten háta mögötti településen, hogy
javítóintézetből kikerült fiúkat jobb útra térítsen. Közvetlenségének (együtt
mulat és iszik a fiúkkal) és figyelmességének, ugyanakkor elvei iránti szigorú
elkötelezettségének és a miséken elhangzó hatásos beszédeinek köszönhetően
hamar kivívja a közösség tiszteletét. Hisz Istenben, az egyházban, illetőleg
abban, hogy az embereket lehetséges jó irányba terelni, ugyanakkor komoly
drámai helyzetben találja magát: képtelen a cölibátus súlyos terhét cipelni,
testi vágyait, ösztöneit háttérbe szorítani, ráadásul a fiúk iránt vonzódik, és
érzései az egyik tanítvány, a jézusi arcvonásokkal rendelkező Łukasz (Mateusz Ko¶ćiukiewicz) személyében
viszonzásra lelnek. Adam atya igazi tragédiája mindazonáltal nem az, hogy
katolikus pap létére homoszexuális, ami az
egyház szemében különösképp vérlázító (ráadásul tisztázatlan okok miatt
helyezték át a „romlott” fővárosból a „makulátlan” vidékre), hanem hogy
végtelenül magányos, és csupán ölelésre, testi érintésre áhítozik, kínzó
gyötrelmeit, lelki fájdalmait pedig rendre alkohollal próbálja enyhíteni.
Szumowska emberséges és rendkívül érzékeny ábrázolásmódja filmjének egyik
kiemelkedő erénye, hősei pontosan kidolgozott karakterek. A szó legszorosabb
értelmében hétköznapi figurákat látunk álmokkal, vágyakkal, félelmekkel,
kétségekkel és szenvedélyekkel, jóllehet az együtt érző megközelítés mellett
Szumowska nem fogta vissza provokatív hangnemét sem: a film talán egyik
legemlékezetesebb jelenetében a vágyait ki nem élhető Adam atya annak a XVI.
Benedek pápának a portréjával táncol részegen, aki nem egyszer hangoztatta, hogy
homoszexuálisok nem lehetnek papok, mert az szemben áll Isten akaratával,
erkölcsileg pedig megkérdőjelezhető. Az Ő
nevében érett, aprólékosan kidolgozott, vizuálisan lenyűgöző mű (operatőre
a rendezőnő állandó munkatársa, Michał Englert), mely a testi vágyaikat
elnyomni kénytelen papok témáját egészen sajátos szemszögből közelíti meg.
Tündérmesék felnőtteknek
Szumowksa következő filmjének
nyitójelenete tökéletes összegzése sajátos fekete humorának: helyszínelés
zajlik a Visztula partján, egy férfi felakasztotta magát egy faágra, ahonnan a
rendőrök levágják, leesik, majd néhány pillanat múlva komótosan talpra áll és
elsétál a színhelyről. A Test (Ciało, 2015) Szumowska stílusának, világképének
esszenciája: ismét előkerül a veszteség feldolgozásának tematikája, melyet,
szokásához híven, nem a megszokott perspektívából, nem mindennapi karakterekkel
szemléltet. Janusz (Janusz Gajos) az idős, magányos és kiégett, alkoholista
főügyész becsülettel, ám végtelen cinizmussal végzi munkáját, közönyös
lelkiállapotából a legbrutálisabb gyilkossági esetek sem tudják kizökkenteni. Csak
akkor cselekszik, mikor anorexiás lánya, Olga (Justyna Suwała), aki képtelen
megbocsátani apjának anyja évekkel korábbi halálát, öngyilkosságot kísérel meg.
Ekkor találkoznak Annával (Maja Ostaszewska), aki terapeuta és egyben médium
is. Szentül hisz abban, hogy ha az elhunyt hozzátartozókkal felveszi a
kapcsolatot és közvetíti üzenetüket, akkor a veszteség feldolgozása is könnyebb
lesz. Így kívánja Janusz és lánya elhidegült kapcsolatát helyrehozni, de a
férfi cinizmusa ezt csak hátráltatja. A rideg, tárgyilagos stílusban elmesélt
történet motorja a testi és gondolati ellentétek ütköztetése: elhízott test
(Janusz) szemben a nádszál vékonnyal (Olga), a rögrealizmus szemben a
spiritualitással. Janusz és Anna mintha csak Szumowska egyéni dilemmájának
hangadói lennének, nevezetesen hogy szeretne hinni a túlvilági létezésben, és
talán hisz is, de a valóság a maga minden abszurditásával, sokkal meghatározóbb
és kézzelfoghatóbb. Noha a főügyész és a terapeuta tökéletesen ellentétes
személyiségek, a súlyos lelki terhek, a gyász (Anna nyolchónapos kisfiát
veszítette el), valamint a kommunikációra való törekvés összekötik őket.
Legyünk akár hívők vagy kételkedők, a lelki terhek megosztása másokkal, különösen
a hozzánk közel állókkal, sok esetben eredményre vezethet. Néha még a szavak is
feleslegesek, ahogy az a film megrendítő zárójelenetében látható: Janusz és
Olga nem szólnak, csak nézik egymást, mosolyognak és könnyeznek. Eddigi fagyos
kapcsolatuk felolvadt és bizonyosan helyrejön. A csendes jelenetek, sokatmondó
tekintetek a rendezőnő legújabb filmjében, az Arcban (Twarz, 2018) is fontos
szerepet játszanak, ellenpontozva az egyház és a vallási türelmetlenség
gunyoros megjelenítésével. Szumowska művei alapvetően realista stílusúak,
formanyelvük hagyományos, ugyanakkor gyakran ékel be stilizált, általában a
főhősök vágyait reprezentáló álomszerű jeleneteket. Az Arc valamennyi képsora (középen éles, szélén homályos) egyrészt a
főhős szubjektív nézőpontjára, másrészt a történet meseszerűségére reflektál.
Ahogyan a rendezőnő is hangoztatta, ez tündérmese, felnőtteknek. Noha a film
külalakra valóban álomszerű, történetét valós esemény inspirálta. Szumowska ugyan
soha nem politizál, új filmjének nyitójelenete azonban a rendszerváltozás
szatirikus, a nélkülözésből fogyasztói társadalommá átalakuló nemzet
metaforájaként is értelmezhető: egy szürke hétköznap reggelén meggyötört
tekintetű emberek várják, hogy a helyi nagyáruház kapui kinyissanak (mintha az
ország nyolcvanas évek eleji élelmiszerhiányos időszakában járnánk), majd mikor
ez megtörténik, ádáz küzdelmet folytatnak a karácsony miatt leértékelt
termékekért. Az őrjöngő tömegben található a film főhőse, Jacek (Mateusz
Ko¶ćiukiewicz),
egy kis település romlatlan fenegyereke, aki lengyel-német határ közelében egy
gigantikus Jézus-szobor építésén dolgozik, mely a Rio de Janeiróinál is
hatalmasabb (a tényleges Krisztus király szobor a lengyel ¦wiebodzin városában
található. A világ legnagyobb Jézus-szobrát öt év alatt építették fel és a
helyiek adományaiból finanszírozták). Egy nap azonban Jacek szörnyű balesetet
szenved: túléli, de arca teljesen eltorzul. A kezelések során új arcot kapó fiú
a körülményekhez képest hamar megbarátkozik új fizimiskájával, valóságos
sztárrá válik, akivel közös fotókat lehet készíteni és bőrregeneráló krémeket reklámozni.
A környezetében élők próbálják annak látszatát kelteni, hogy a fiúval semmi nem
történt, ám hiába minden kertelés, a közösség végérvényesen másképp tekint rá:
felesége elhagyja, anyja pedig magát az ördögöt látja benne, akit ki kell
belőle űzni. Szumowska legújabb filmjének egyházzal szembeni szarkazmusa minden
eddiginél húsbavágóbb és humorosabb: a Jaceken ördögűzést végző papok közül az
egyik megkéri a másikat, hogy telefonjával filmezze le az eseményeket, mire
kiderül, a fiú csak megjátszotta magát. Az elkészült Jézus-szobor feje rossz
irányba néz, a főpap pedig muszlimoknak hiszi a cigány építőmunkásokat. Mindennél
azonban sokkal erőteljesebb Szumowska az előítéletes közösséggel szemben
tanúsított bírálata. Ha valakit, tragédia vagy baleset ér, miért nem tudunk
együtt érezni vele? Hová tűnt az emberekből a szolidaritás? Mi egyáltalán a
szolidaritás? Szumowska egy 2005-ös rövidfilmjében, melyben a rendezőnő
gyermekkori énje a Szolidaritás létrejöttének viharos napjait eleveníti fel,
apját idézve így válaszol a kérdésre: „A szolidaritás az, amikor nemcsak saját
magadra, hanem másokra is gondolsz.” Találó összegzése Szumowska változatos,
mégis egységes filmművészetének.
ARC (Twarz) – lengyel,
2018. Rendezte: Małgorzata Szumowska. Írta: Michał Englert, Małgorzata
Szumowska. Kép: Michał Englert. Zene: Adam Walicki. Szereplők: Mateusz Ko¶ćiukiewicz
(Jacek), Agnieszka Podsiadlik (Jacek nővére), Małgorzata Gorol (Dagmara), Anna
Tomaszewska (Jacek anyja), Roman Gancarczyk (Pap). Gyártó: Nowhere / DI Factory
/ Dreamland. Forgalmazó: Vertigo Média. Feliratos.
91 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 20-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13961 |
