Magyar Mûhely

Beszélgetés Kósa Ferenccel

A mécsestõl a filmkameráig

Szekfü András

Egy 1974-es, eddig publikálatlan beszélgetés részletével emlékezünk Kósa Ferenc Kossuth-díjas filmrendezõre, a 60-as évek újhullámának egyik meghatározó mesterére.

1937-ben születtem a nyírségi tanyavilágban, és ott is éltem 10 éves koromig. Ez a tíz év mindenképpen meghatározó az életem alakulására, legfõképpen azért, mert a mi tanyasi életformánk nem volt tipikus. Nincstelenek voltunk, tehát nem volt se pénzünk, se földünk, se házunk. Nagyanyám házában laktunk, egyetlen szobában, s miután nem volt földünk, apám bejárt a városba dolgozni. Vándormunkás volt, nyáron építkezésekhez járt, télen favágásra, ilyesmire, ami adódott téli idõszakban. Elképzelhetetlen szegénységben éltünk. Ha erre visszagondolok, akkor eszembe jut, hogy gond volt egy ceruza megvásárlása is. Vagy például egy új cipõ, hát arról nem is beszélve. Ezt a szegénységet már a háború utániak nem nagyon ismerik. A háborúval egy idõbe esõ gyerekkor és a szegénység igen nagymértékben meghatározott. Azt lehetne mondani, hogy „biológiailag baloldalivá” nevelt. Ami furcsa kifejezés és tudományosan nyilván nem állná meg a helyét, de mégis csak ez rá a szó.

Az elsõ elemibe úgy jártam, hogy ahonnét elindultam, ott németek voltak, aztán beértünk a városba és ott a város határán már szovjet csapatok álltak, tehát lényegében a fronton járkáltunk át. Az úton kilõtt tankok, ágyúk, hullák hevertek mindenütt. Ez 1944 õszén volt. Így jártunk haza is, mentünk az országút mellett, és hogyha éppen lõttek, akkor arrább húzódtunk, és az akácosba elbújtunk, lehasaltunk. Mi már tudtuk, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Ha például tankcsata volt, akkor összeszedtük a lövedékek hüvelyét és vittük az iskolába, csereberéltük. Nagyon fontosnak érzem, hogy egyszerre ismerkedhettem a betûvetéssel és a háborúval, és mindezt a szegénység közegében, tehát a teljes kiszolgáltatottság és a teljes védtelenség állapotában.

Édesapádat elvitték katonának?

Nem a háború elején, hanem 1942-ben sorozták be õt, de lehetõsége volt arra, hogy ha hadigyárba megy el munkásnak, akkor felmentést kap. Felkerült az ún. Horthy-ligetre, Csepel-szigetre egy repülõgyárba. Ott volt két éven át és az elbeszélései szerint szörnyûbb volt mindenféle háborúnál, mert állandóan bombázták õket és a veszteség-százalékok olyan magasak voltak, ami a háború néhány ütközetét leszámítva nem volt általános. Õ is teljesen védtelenül állott szemben ezzel az egész háborúval, meg háborús apparátussal, de volt egy elve, hogy semmiképpen nem fog fegyvert, nem öl embert. És ennek érdekében mindenre hajlandó volt. Még erre az agyonbombáztatásra is inkább hajlandó volt. Emögött nem álltak vallásos meggyõzõdések. Apám nagyon halk szavú, csöndes, akaratos ember és hiányzik belõle teljes mértékben mindaz, amit katonásdinak nevezünk, a gyõzelmi szándék, egyebek. Érdekes módon az a nacionalista, vagy fasiszta demagógia, amely milliókat tévesztett meg, az apámat egyetlen pillanatra sem, még csak meg sem környékezte, meg sem érintette. Egészen kivételesen érintetlen maradt ezektõl. Amikor hallotta, hogy a Nyírséget már elfoglalták a szovjet csapatok, akkor gyalog hazaindult, és keresztüljött mindenféle fronton és mindenféle életveszélyen. Jött az országút közepén. Csodába illõ dolog, hogy a német, a magyar, az orosz fronton, hogyan lehetett háromszáz kilométert keresztülgyalogolni és mégis életben maradni, anélkül, hogy egy pillanatra elbújt volna, vagy egy pillanatra letagadta volna, hogy õ tulajdonképpen hová megy. Szökevény volt, a tisztességébe menekült.

Ezek szerint akkor lényegében két vagy három éven át az édesanyád és nagyanyád gondjaira voltál bízva. Testvéreid vannak?

Igen. Hárman voltunk testvérek, egy bátyám meghalt és egy él. Én voltam a legkisebbik fiú. Különlegessége még az életemnek, hogy mikor aztán a negyvenes évek végén beköltöztünk a városba, Nyíregyházára, akkor két stráfkocsival költözködtünk, és a két stráfkocsi tulajdonképpen könyvvel volt tele. Mert anyám a rettenetes szegénységünkben minden pénzt könyvekre költött, noha mondom, hogy semmink nem volt. Egy szekrény, egy asztal, meg három hokedli volt a bútor, amivel beköltöztünk, de ehhez hozzá kell még számítani két-háromezer kötet könyvet. Oda kell ezt elképzelni a nyírségi tanyavilágba, ahol nem volt villany se, hanem petróleumlámpával, meg gyertyával, mécsessel világítottunk, hogy mit jelentett ottan 3000 könyv, mégpedig értékes irodalom. Ez különleges dolog volt, úgy, hogy mihozzánk, anyámhoz, anyám könyvtárába sokan jártak a környékrõl, még a városból is kijöttek és anyám mindenkinek adott kölcsön. Jöttek oda parasztok, mindenféle mezõgazdasági cselédek, szegény emberek és elkérték anyámtól a könyveket, elvitték, elolvasták és anyám mindig vissza is kérdezte tõlük, hogy tényleg elolvasták-e.

Hogyan lett édesanyád ilyen ember?

Ez egészen különleges dolog, nem is tudom pontosan, de kicsi gyerekkora óta mindig olvasott és bolondja volt a könyveknek. Árva gyerek volt, csak négy elemije volt, de aztán késõbb, épp a háború alatti években rászánt egy évet, és akkor egy év alatt elvégzett négy polgárit, de tulajdonképpen már akkor, amikor bement az elsõ órára, a tanárok már felajánlották neki a negyedik polgárit, és azt mondták, ha akarja, akkor adnak neki érettségit is, mert az irodalmi tájékozottsága olyan hihetetlen volt. Késõbb, amikor Csoóri Sanyival lementünk hozzá, és beszélgettünk görög irodalomról, meg Thomas Mannról, meg Dosztojevszkijrõl, akkor az elképzelhetetlenül izgalmas volt. Nem akarták elhinni a barátaim, hogy ilyen egyáltalán létezik. Miközben anyám dolgozni járt (nagyanyámnak volt egy kicsi földje, másfél hold, hát azt mûvelgette), aközben éjjel mindig fönnmaradt és olvasott. Rendszeresen és tudatosan. A görög mitológiát ugyanolyan pontosan ismerte, mint a zöldségtermesztés hétköznapjait. A moslékkeverést ugyanúgy tudta csinálni, mint ahogy Dosztojevszkij dramaturgiáját ismerte. Kivételes ember volt.

Tehát gyermekkorunktól kezdve állandóan könyvek között éltünk, szegénységben és könyvek között. És ez nem ugyanaz, mint hogyha az ember beleszületik egy jól felszerelt könyvtárba. A könyveknek egy mitikus értékrendje alakult ki nálunk. Innen eredt, hogy késõbb, hatodikos koromtól kezdve mindig vonzódtam az íráshoz. Középiskolában, már másodikos koromban országos irodalmi versenyeken vettem részt, nyertem is, és egyáltalán közel kerültem mindenféleképpen az irodalomhoz. 1952-1956 között jártam középiskolába, olyan idõk voltak, amikor az iskola nem nyújtott objektív tájékozódási lehetõséget a történelmet és más kérdéseket illetõen. Az iskolában a legtöbbet egy magyartanártól kaptam, akivel már elsõ évtõl kezdve nagyon jó barátságba kerültem. És még egy dolgot adott az iskola: rengeteget kirándultunk. Valamilyen különös politikai érzékkel a tanári kar elhatározta, hogy szeptemberben, októberben és aztán késõbb április-májusban mindig volt valamilyen tanulmányi kirándulás, a Bükkbe, a Zemplénbe, a Mátrába, és mindenki jelentkezhetett, aki akart. Így alakult ki a harmadik vonzódásom: a természethez való kötõdésem, és meg is érlelõdött bennem, hogy erdész leszek. Akkoriban úgy képzeltem el az életemet, hogy nappal járom az erdõt, végzem a munkámat, este pedig írok és majd egyszer, amikor idõs ember leszek, akkor ezeket a könyveket megjelentetem, mint valami erdõben rejtõzõ Kafka.

A történelem meghamisításai iránt már harmad-negyedéves koromban igen érzékeny lettem. Többek között mélyen érintett, hogy azt tanultuk: Hitler utolsó csatlósa volt az ország és tulajdonképpen ez egy fasiszta nép, vagy fasiszta nemzet. Emlékszem, hogy az osztályban egy történelem óra után ott maradtunk a srácokkal és megkérdeztem, hogy ki ismer közületek egy igazi fasisztát. Senki nem ismert. Véletlenül igen szegény társaság volt ez az osztály, de én sem ismertem. Valahogyan azok, akikkel gyerekkoromban összekerültem, elkerültek a Donhoz bakának, legtöbbjük talán nem is vitte tovább, mint a fogságig, meg a fagyott lábakig. Igazságtalannak éreztem ezt az általánosító megfogalmazást, de annak éreztük valamennyien. Mint ahogy sok más dolgot is annak éreztünk az idõ tájt. Harmadéves voltam, amikor Ratkó Jóska, a késõbbi költõ, csinált egy irodalmi kört a Kossuth gimnáziumban, nálunk Széchenyiben meg én, így aztán összejártunk. Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sanyi verseit olvasgattuk és elemezgettük. Körülbelül a fordulat évétõl, úgy 1953-tól kezdve figyeltünk oda a kultúra mozgásaira. 1956-ban érettségiztünk, ezért ‘56 õsze ezt az évjáratot nagyon derékba kapta. Akik fölkerültek egyetemre, azok közül sokan meghaltak, vagy elmentek az országból. Azt lehet mondani, hogy ezt az 1956-ban érettségizett korosztályt érintette legélesebben ez a dolog. A nálunk öt évvel idõsebbeknek már jobban benõtt a fejük lágya. Éppen 18-19 évesen beleszakadni ebbe a történelmi tragédiába, ez meghatározó élmény volt számomra és szinte rögeszme bennem, hogy errõl könyvet kell írni, meg filmet kell csinálni, vagy bármit. Ki kell beszélni magamból mindazt, amit akkor megéltem, mert végül is a háborúban még nagyon gyerek voltam, de itt a felnõtté válás kérdéseit és egyáltalán az embernek és a történelemnek a drámáit egyenesben és már látó szemmel megéltük. Azt hiszem, a mi nemzedékünknek errõl kellene beszélni és gondolkozni mindenekelõtt. (Kósa ‘56-os filmje, A másik ember végül 1987-ben készült el. – A szerk.)

Te már Pesten voltál akkor?

Nem, engem nem vettek fel a Bölcsészkarra. Annak ellenére, hogy megnyertem a Rákosi Mátyás tanulmányi versenyt, és felvételi nélkül kellett volna felvenniük az egyetemre. Késõbb is jelentkeztem, második évben is, akkor megmondta nekem egy tanár, hogy azért nem vettek fel, mert a háztömb-bizalmi nem ajánlott. Nagyon szomorú voltam, és mindenféle munkaköröket kipróbáltam, voltam segédmunkástól kezdve sok minden.

Aztán késõbb beiratkoztam a zeneiskolába, a konzervatóriumba és ott egy év alatt elvégeztem a tíz éves anyagot. Mert a zenéhez tulajdonképpen tényleg voltak adottságaim és igen gyorsan haladtam. Tanulgattam összhangzattant, zenetörténetet, de érdekes módon leginkább az ütõhangszerek érdekeltek. A ritmus állt hozzám legközelebb, ahhoz éreztem igazi kötõdést, nem a zenének a dallami oldalához. Gyerekkoromban olyan környezetben éltem, ahol a népdal még élt. Mégpedig szép, régi stílusú népdalok is, hajlításos pentaton dallamok, amelyek közül ma is sok száz úgy van bennem, mint egy-egy szó, amit akkor tanultam. Így a zenével már korábban is foglalkoztam. Tulajdonképpen nyolc éves koromtól, hogyha összeállt valamilyen zenekar, akkor én is elmentem abba muzsikálni, de hát ez azért nem nevezhetõ zenének, ez csak olyan pénzkeresés volt.

Hogyan, miért jelentkeztél végül a Színmûvészeti Fõiskolára?

1958-ban anyám gyújtott be a tûzhelyen egy újságpapírral és abban volt egy apróhirdetés, hogy lehet jelentkezni a fõiskolára filmrendezõ szakra. Anyuka azt mondta: ide kellene neked menni.

Õ vette észre?

Õ vette észre, igen. Egyébként vonzódtam az íráshoz is, éjszakánként mindig írtam és általában reggelenként összetéptem. Jobb ízlésem volt, mint amennyire a tehetségembõl futotta. Írtam mindenféle novellákat meg darabokat, csak verseket nem írtam soha. De azt láttam, hogy ezek még nem igazán jók. Szegény apám gyanakodott is, hogy valami bajom van, mert esténként följártam a padlásra és elvonultam egy lámpával. Próbáltam írogatni. Késõbb mikor a fõiskolára jelentkeztem, akkor éppen napszámos voltam. A zeneiskola mellett elvállaltam egy gyümölcsös telepítését. A gödröket kellett kiásni, vizet hordani, trágyát hordani, elültetni a facsemetét.

A fõiskolára tehát jelentkeztem, bár azt mondtam anyámnak, hogy én soha életemben nem láttam filmezést, tehát nem valószínû, hogy engem oda fölvesznek. Biztos a miniszterek gyerekei mennek oda. Meg aztán nem volt nekem pénzem utazásra és akkor küldtem egy levelezõlapot a fõiskolára, a tanulmányi osztályra, hogy én soha nem láttam filmezést, csak akkor hívjanak be, hogyha annak ellenére van esély arra, hogy fölvesznek. Azt is megírtam, hogy a háztömb-bizalmi engem nemigen fog javasolni. No, aztán kaptam egy táviratot a fõiskolától, hogy „gyere te hülye, csókol anyád, Márta”. Ez Jankovics Márta aláírása volt. Õ volt a tanulmányi osztály vezetõje. Utána elkezdõdtek a felvételi vizsgák, csupa olyan tárgyból, amelyben otthonosan mozogtam: a világirodalom, a zene kérdéseiben. Hegel esztétikáját abban az idõben elevenebben tudtam, mint ma. Ezt csak úgy példaképpen mondom, de sok mást is olvastam. Volt egy könyvtáros barátom, aki filozófia és mûvészettörténeti ismereteimet elég tudatosan gyarapítgatta. Mindig kiadta a kötelezõ irodalmat, hogy mit olvassak el. Én becsületesen el is olvastam, ami abból állt, hogy két vaskos Hegel-kötetet betettem a hátizsákba, elmentem biciklin a Zemplénbe, vagy a Bükkbe kis sátorral és akkor ottan laktam két hétig. Olvasgattam és tervezgettem az életemet.

Nehéz visszaidézni, hogy mennyit értettem én mindebbõl, de az biztos, hogy ez rendkívül fogékony idõszakban volt, és az egésznek a világát, a feszültségét, a hangzását, a nem tudom micsodáját fogtam én föl. Ha mondjuk valahonnan több mondatot fölolvastak, azt én meg tudtam mondani, honnan olvasták fel.

A vizsgán kellett írni egy novella-félét, filmelemzést, meg egyebeket, és így többször is föl kellett utaznom. Mindig azt éreztem, hogy nem sikerült. Vártam, hogy értesítsenek. Akkor úgy döntöttem, hogy hát nyilván nem sikerült nekem ez a felvételi, röstelkedtem is, és elmentem a Bükk-hegységbe, hogy elintézzem õsztõl az én segéderdészi állásomat, de egyszer csak augusztus végén kaptam egy táviratot, hogy fölvettek a fõiskolára.

Így történt, hogy bejöttem a fõiskolára, és ott fürödtem elõször fürdõszobában. Nekem a kollégium olyan elõrelépés volt, akkora váltás, életszínvonalban is, hogy azt csak az érti, aki olyan messzirõl jött, mint én.

Nem akarom visszavetíteni a késõbb érzett keserûségemet arra a korra vonatkozóan. De volt, ami már akkor szíven ütött, különösen, ha elvittek egy-két ismerõs embert, a barátaim édesapját. Egyszerû munkásembereket, mert úgy találták, hogy „az ellenség uszályába kerültek”. 1956 súlyos fordulatot jelentett, mert ezt a gondtalan és szilaj szegénységet, ami egyben nagy szabadságot is jelentett, felváltotta egy másféle lehetõség, az, hogy itt ebbe bele is lehet halni, hogy nem leszünk mindig gyerekek, hanem bizony lõnek is, és ezen el kell gondolkodni, hogy ki hova lõ és miért. Az 1956 utáni két év 1956 jegyében zajlott. Az írásaim is, amiket akkor írogattam, mind e körül, ennek a végiggondolása körül fogantak. Hallottam történeteket, eseményeket, azok foglalkoztattak és többféle változatban próbáltam megfogalmazni, hogy mi is történt itt tulajdonképpen.

Nyíregyházán voltak komolyabb harcok?

Néhány ember meghalt. Egy ízben volt a laktanyánál egy összetûzés, aztán éppen mellettem is meghalt egy ember, a homlokán érte egy golyó, ott Nyíregyházán, a Kossuth téren, de nem valamiféle harc közben, hanem csak ott ácsorgott, vagy tízezer ember, és valahonnét, valami háztetõrõl valaki lõtt. Késõbb, amikor hallottuk, hogy Pesten nincs élelem és éheznek az emberek, élelmet hordtunk föl, teherautón. De akárhogy gondolkozom, semmi félelemre nem emlékszem, még Pesten sem, noha voltak lövöldözések. Nagyon lelkesen, olyan márciusi hangulatban csináltuk, hogy ez abszolút tiszta ügy. Aztán olyan is elõfordult, amit a Forradás címû filmnovellában meg is írtam, hogy amikor levették a kenyereket, meg a libákat, amiket hoztunk, egyszer csak valamilyen lövöldözéses csetepaté támadt és szaladtak össze-vissza az emberek is meg a libák, és aztán a golyó nem nagyon válogatott, hogy kiket ér. De én nem tudom, kik lõttek. Akárhogyan is próbálok rá visszaemlékezni, mert egyszerûen nem láttam azokat, akik lõttek, különféle pincékbõl, háztetõkrõl. Nem tudom, ki kinek vált az ellenségévé. Egyszerre volt képtelen és valóságos. Mindez nagyon mély nyomot hagyott bennem.

Amikor melletted meghalt az az ember?

Az is, meg amikor több ember halálát láttam. Eltemettük egykori iskolatársainkat, a vállunkon vittük õket, amikor hazakerültek halottként. Az viszont már furcsa élmény volt, amikor nálunk a morgósi temetõben eltemettük a Tárnok-testvéreket, akik egyetemre kerültek fel és ott haltak meg, mint egyetemisták. Álltunk ott a sír körül mi egykori iskolatársaik, és a szülõk, ismerõsök. Azonban a megrendítõ gyászt egyszer csak felváltotta valami más. Akkoriban különféle pártok alakultak és mindegyik párt képviselõje elmondta a sírnál az elõre megírt beszédét, olyan vidékiesen, hogy hát az a két ártatlan ember bizony semmi másért nem halt meg, mint a mi pártunk céljaiért. Amikor ezt már a hatodik is elmondta, akkor kezdtünk ezen gondolkozni, hát hogyan is van ez a dolog. Ott kezdett nekem leesni a tantusz, amikor ez a marakodás ilyen nyilvánvalóan, ilyen groteszk módon jelentkezett. Egyébként addig teljesen tisztán és egyértelmûen éltük meg a dolgokat. És én addig nehezen tudtam azt elképzelni, hogy valaki meghal egy ügyért, mondjuk a saját meggyõzõdéséért, vagy hozzásodródik egy mozgalomhoz, és hogy késõbb mindez ilyen bonyolult lehet, és hogy annyi egyetemes történelmi szempont van, ami szerint a dolgokat meg kell ítélni. Akárhogyan is van, énhozzám ez a személyes megéltség áll közelebb. Ennek folyamatait és ennek a tragédiáit máig is jobban szeretem végiggondolni, mint tágabb összefüggéseit. Nyilván ez a foglalkozásomból is ered, történésznek nem lennék objektív. Katonai stratégának pedig kifejezetten tehetségtelen lennék, mert elsõsorban ez az emberi arányú gondolkodás izgat, a belsõ dráma. Mindez nem jelent elszigetelõdést a világtól, de engem leginkább csak ez a vetülete foglalkoztat. Ami a világból beleszorul egy emberbe. És ez már akkor is így volt.

Tulajdonképpen hogyan és mikor alakult ki benned az a magyarság élmény, aminek nagyon sok formája és változata visszatér a filmjeid különbözõ pontjain?

Ha így visszagondolok a családunkra, ezt a kifejezést, hogy „magyarság” vagy „magyar nemzet” én nem is igen hallottam otthon. Másféle felosztások voltak, szegény emberek és gazdag emberek, vagy tisztességesek és tisztességtelenek…

A gyerekkorodban nemzetiségileg is elég sokszínû területen éltél. Ott is így húzódtak az emberek közti határok?

Igen, mindig. Abban a tanyavilágban, az én gyerekkoromban sok verekedést láttam. A verekedésekben az ilyen dûlõ, meg az olyan dûlõ legényei karókkal mentek egymásnak, meg késekkel agyonszurkálták egymást. De bár ottan keveredve vannak a magyarokkal az ún. tirpákok, tehát a szlovák anyanyelvûek, akik kevéssé is tudnak magyarul, soha nem ez volt a verekedésnek a kiváltó oka. Mindig valami más, valami félreértés, butaság, keserûség, vagy italozás. Sõt, most furcsát mondok, én a hatvanas évek közepéig errõl a kérdésrõl soha nem gondolkoztam, annyira nem érdekelt.

A Tízezer nap-ban se gondoltunk olyasmire, hogy „magyarság” vagy „magyar sors” – nem ez volt a szempontunk, és nincs is benne erre még a legkisebb utalás se sehol. Én ezzel a kérdéssel elõször már a Tízezer nap után találkoztam, amikor átmentem Erdélybe.

Akkor jártál ott elõször?

Akkor voltam elõször Erdélyben. Ez a hatvanas évek közepe táján volt. Ahogy végig mentünk Csoóri Sanyival Erdély különféle városain, tájain, egyszer csak nagyon furcsa érzéseink támadtak. Énnekem az volt az érzésem, hogy félre vagyok vezetve. Ez alatt az elmúlt 25-30 év alatt engem minden módon tökéletesen félre tájékoztattak Erdély történelmét, a mai erdélyi helyzetet illetõen és így tovább. Emberi sorsokkal ismerkedtem meg, és ezek közül sok fojtogató volt számomra. Egyszerûen azt értettem meg, hogy anyanyelvi szempontok szerint ér megkülönböztetés ott embercsoportokat, nemcsak magyarokat, hanem szászokat, szerbeket, zsidókat is. Talán leginkább azokat terheli ez a megkülönböztetés, akik magukat zsidó származásúnak, de magyar érzelmûnek tartják, mert aztán azok minden szempontból a legrosszabb helyzetben vannak. Az anyanyelvhez való jog van itt megkérdõjelezve. Holott én ezt természetes emberi járandóságnak tartom. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az anyanyelvének megfelelõen élje le az életét, úgy mûvelõdjön, úgy járjon iskolába, úgy tanítsa a gyerekét, ahogy akarja, mert ez túl van a politikákon, meg a történelmen, ez egy olyan elemi jog, mint az embernek hogy igyék, ha szomjas. Rettenetesen tragikusnak tartom, hogy a XX. században, a szocializmus korszakában, Bartók után, Ady után és József Attila után, ez a jog lehetetlenség.

A Dózsa-filmmel (Ítélet, 1970) is internacionalista, méltóbb megoldást kerestem, tehát nem egy nemzeti marakodást vagy huzakodást, hanem egy nagyon szigorú és a helyzetet messzemenõen figyelembe vevõ taktikus, és maradéktalanul tisztességes megoldást. Belekeveredtem ebbe a koprodukcióba, és azt végig csinálni egyben azt is jelentette, hogy megismerkedtem ennek a ma mûködõ mechanizmusával. Nemcsak arról volt szó, hogy én hallok egy történetet, hanem benne kellett lenni egy torz húsdarálóban és ott hadakozni történelmi tényekért. Tehát röviden azt mondhatnám, hogy én a nacionalizmusoknak az ilyen végleges torzulásait a fasizmus édes testvérének érzékelem. Ezért kialakultak ezek ellen a jelenségek ellen a reflexeim.

A magyar nacionalizmus ellen is?

Mindenféle nacionalizmus ellen, mert ha most mi azt állítanánk például Cloºca-ról, hogy õ egy híres magyar népfelkelõ, aki azért halt meg, hogy…stb. Ez nem volna igaz, mert román ember volt, aki a maga népének érdekeiért szervezett fölkelést.

Elmentem abba a faluba, ahol Dózsa született Háromszékben. Ott a mai napig is alig beszélnek románul. Dózsa nem tudott írni, olvasni, nem valószínû, hogy õ átment a Regátba megtanulni románul, mert ez valahogy nem így volt. De attól, hogy Dózsa magyar ember volt, a felkelésben nem azt nézte, hogy ki honnan jött, hanem azt mondta, aki ezért a célért akar harcolni, meghalni, az jöjjön ide. Ugyanolyan bûn lenne azt mondani, hogy ez már pedig egy magyar ügy volt és ebben nem volt benne senki más, aki itt élt. Ez nem lenne tisztességes, ugyanolyan nacionalizmus lenne. Azonban a kérdés nem itt fejezõdik be, hanem ott, hogy mennyiben bûnös az, aki egy ilyen kisajátítást lát, tudja ennek az internacionalizmus-ellenességét, tudja az egész poklát, amit ez majd kivált és nem csinál semmit. Szóval itt van a bûnrészesség érzete, itt merül fel bennem is.

Gyakran hallottam azt az érvet ebben az ügyben, hogy a kormány próbál közbelépni a színfalak mögött, javítani a helyzeten, de hogyha nyílt lépéseket tennének, az csak még rosszabb helyzetet eredményezne.

Én ezzel nem értek egyet. Azt gondolom, hogy ez az ország éppen elég tragédiával fizetett a megkésettségért. 1943-ban vagy 1944-ben például azt lehetett mondani, hogy ha nyíltan ellenállunk a németeknek, akkor elveszítjük Észak-Erdélyt, meg majd elveszítjük a Dél-Szlovákia magyarlakta területeit. Mindezt elveszítjük, ha mi most a németekkel vitába kezdünk, a zsidókérdést illetõen. Erre ma már azt kell mondani, hogy akár elveszítjük, akár nem, elemi emberi kötelességünk, hogy ahol ezt látjuk, ottan nekünk föl kell lépnünk, mint nemzetnek, vagy államnak, vagy népnek, vagy pártnak, vagy az egyes embereknek. Tehát nincs, nem lehet más meggondolás, mint a természetes emberi meggondolások, hogyha valakiket igazságtalanul ölnek, irtanak, pusztítanak, torzítanak el az életük lehetõségében, akkor ezt a természetes, tisztességes tiltakozást azonnal tegyük meg.

Vajon, akik ezt az ellenkezõ álláspontot képviselik, mivel indokolják magatartásukat?

Ahogy én látom, ez nem egy egységes társaság. Vannak köztünk reálpolitikusok, a reális történelmi megközelítés hívei, akik valóban felelõsségük teljes tudatában próbálják mérlegelni, hogy mi az, ami még használ és mi az, ami már csak árthat az ügynek. Rendkívül fontos, hogy a szocialista országok között egység legyen, azonban egység-e az, ha a létezõ ellentétekrõl nem beszélünk? Vagy pedig az az egység, amelyet a tisztázódásban és egymás kölcsönös tiszteletében küzdünk ki? Szerintem az utóbbi egység politikailag és katonailag is sokkal hatékonyabb és szilárdabb. Ennek ellenére én tisztelem a reálpolitikusok higgadtságát, sok ilyen embert ismerek, és az elsõ idõkben tõlük vártam, hogy engem is lehiggasszanak és megértessék velem ezeket az ügyeket. Azonban akkor, amikor az Ítélet román szinkronjának meghamisításáról volt szó, mégsem védtek meg bennünket. Holott mi azt a filmet a legtisztább internacionalizmus jegyében hoztuk létre, és messzemenõ méltányossággal figyelembevettük a koprodukciós partnerek nemzeti érzékenységét is. A filmbeli seregbe például, ahol ez népviseletekben is elkülönült, bevettünk a 40 % magyar mellé, 40 % románt és 20 % szlovákot. Dózsa nemzetiségének kérdésében viszont nem engedhettünk, mivel történelmi tény, hogy õ magyar volt: Székely Dózsa György. A román szinkronban viszont csak két ember maradt magyar az egész filmbõl: Bakócz és Werbõczy. Dózsából Gheorghe Doja lett, Lõrinc papból Popa Laurențiu, és így tovább a gyalogos katonákat is beleértve. Amikor ezt megtudtam, különbözõ feljegyzéseket gyártottam, elmondva az egész megállapodás történetét, és hogy ez, ami történt, nem internacionalizmus, hanem teljes kisajátítás, amihez nem adhatjuk a nevünket sem magánemberként, sem mint koprodukciós partner, mivel ez bûnrészesség lenne a történelemhamisításban… Végül már az öngyilkosságon gondolkoztam, és fölmerült bennem, hogy elmegyek innen.

A filmünket késõbb politikailag elmarasztalták, ami olyan formákban is megnyilvánult, mint a[z 1970-es] pécsi játékfilmszemle fõdíjának visszavonása. Hivatalosan közölték velem, hogy vegyem át a szemle fõdíját. Hárman közölték: Somogyi József [a zsûri elnöke], Nagy László és Gyurkó László, hogy a 18 tagú zsûribõl 17-en az Ítélet mellett szavaztak, egy tartózkodás volt, a Rényi Péteré. Amikor azonban elmentem a díjkiosztásra, kiderült, hogy mégsem kapja meg a film a díjat, megsemmisítették a zsûri ítéletét, a film állítólagos nacionalizmusára hivatkozva.[1] Holott ennek a filmnek az égvilágon semmi köze nem volt a nacionalizmushoz. Azonban itt jelentkeztek azok az erõk, akik a tények mindenáron való elfödésében gondolkoznak, beletorzulnak, a tisztességes megoldást viszont elkeresztelik nacionalizmusnak, különben be kellene látniuk, hogy 10-20-30 éven át vakok voltak ezekben a kérdésekben.

A cikk közvetlen elérhetõségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 07-12. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13959

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -