Kovács Ilona
Deésy
Alfréd, a magyar némafilm jelentős színész- rendezője száz éve forgatta
Casanova-filmjét. Életművének csak töredéke maradt ránk.
Száz éve,
1918-ban forgatott filmet Casanováról (1725-1798) Deésy Alfréd, aki mindenki
mást megelőzve elsőnek nyúlt filmvásznon a később sokszor feldolgozott témához.
A sokoldalú Deésy Alfréd (1877-1961) neve és működése mára feledésbe merült,
pedig a korszak jelentős alkotója volt. Az sem közömbös, hogy éppen az I.
világháború vége felé kezdte el forgatni Casanova-filmjét, rendkívül nehéz
körülmények között. Az 1910-es évek elején hatalmas lendülettel indult el a
magyar filmgyártás, valóságos virágkor ígéretét hordozva, és ennek vetett véget
a történelmi katasztrófák sorozata. Ha maga a háború nem is tette tönkre,
hiszen 1918-ra már száz fölé ment az évente gyártott filmek száma, a vereség és
a Monarchia és a Magyar Királyság szétesése súlyos válságba sodorta a magyar
filmgyártást is. Egészen a 30-as évekig hullámvölgybe került az addigra ígéretesen
felfutó filmipar, és hiába alkottak az 1910-es években olyan jelentős rendezők, Kertész Mihály és Korda Sándor, Gaál
Béla, Fejős Pál vagy éppen Deésy Alfréd, a legtehetségesebbek az emigrációt
választották, és Németországban, Angliában, Amerikában lettek világhírűek, nem
idehaza. A törés elképesztő. 1920 és 1930 között szinte a semmibe zuhant vissza
a magyar filmipar. 1920-ban még 52 film készült, a következő évben már csak 22,
1926-ban már csak egyetlen egy. Maga Deésy például 1918-ban még 14 filmet
forgatott, köztük a Casanovát, de később – habár ő nem emigrált végleg, mint sokan a
kortársai közül –, azért több évig próbálkozott Bécsben a 1920-as évek elején.
Fénykorában a Star filmvállalat alkalmazottjaként afféle mindenes lett belőle:
pénzt épp úgy szerzett, mint színészeket, akiket időnként az utcáról hívott be,
rendezett, írt, játszott, a filmkészítés technikai és művészi állomásait
egyaránt végigjárta, csak operatőr nem volt. A forgalmazásban is élen járt,
szervezett, plakátokat gyártott, mozit üzemeltett (a debreceni Apolló mozit például
ő igazgatta évekig). 77 rendezés, 28 alakítás és több forgatókönyv, illetve produceri
munka fűződik a nevéhez.
Vajon
hogyan került ennek a termékeny filmesnek a látókörébe a Casanova-téma? A sok
lehetséges válasz közül ezúttal csak néhány valószínű hipotézist vizsgálok meg
közelebbről. Nyilvánvaló, hogy piaci szempontból a Casanova mint márkanév,
afféle „áruvédjegy”, a siker zálogának számított. Emellett azonban mélyebb
rokonságot is fel lehet fedezni a két figura és életút között. Akárcsak a híres
velencei, Deésy is mélyről indult, ahogyan ezt saját emlékiratából tudjuk.
Kämpf Alfréd néven született Désen egy kádármester fiaként, majd a város
nevéből fabrikált magának művésznevet. A család olyan szegény volt, hogy a
fiúnak nem volt esélye tanulni, 13 évesen inasnak adták be egy vegyesboltba,
onnan aztán egy vándorcirkuszhoz csapódott, később színitársulatoknál lett „mindenes”,
például kellékes, ügyelő, sikeres díjbirkózó. Majd hirtelen fordulattal szerző
és színész, egyszóval mindig az, amire szükség volt ahhoz, hogy megélhessen.
Színészként hamar felívelt a pályája, egészen fiatalon már Romeót és más
főszerepeket játszott, előnyös külsejével pedig Casanova-hírbe keveredett.
1913-ban otthagyta a színpadot a filmvászon kedvéért: erről a váltásról és a
továbbiakról részletesen beszámol önéletrajzában (Porondon, deszkán, mozivásznon, 1992. szerk. Kőháti Zsolt).
Autodidakta módon szerzett komoly műveltségét és irodalmi élményeit, sokoldalú
tehetségét jól tudta kamatoztatni filmkészítőként. Klasszikus magyar prózát (Jókai,
Mikszáth, Móricz) és világirodalmi műveket (Daudet, George Sand, Gorkij),
illetve aktuális témákat egyaránt megfilmesített, és különös előszeretettel
választott művészregényeket. Ilyen például az Aphrodité (1918, Pierre Louÿs azonos című, dekadens regénye nyomán).
Sok meglepő filmje közül említésre méltó a kétféle befejezéssel, még a per idején
leforgatott Sacco és Vanzetti, ahol egyaránt
számításba vette a felmentést, másfelől a halálos ítéletet. (Sacco és Vanzetti
amerikai szakszervezeti vezetők voltak, akik ellen illegális szervezkedés miatt
demonstratív per indult. Mindkettőjüket halálra ítélték végül.) Kuriózum, de
megvalósulatlan tervei között találni még egy Lenin-filmtémát is, szintén a
politikai aktualitásokhoz kapcsolódva. Hatalmas életművét egy rövid cikkben még
áttekinteni sem igen lehet. Annyi biztos, sokoldalú és rendkívül tájékozott
filmes lett belőle.
Casanova Életem története című visszaemlékezéseit
feltehetően magyarul olvasta, mert a XX. század elejére az akkoriban csak
átirat formájában kiadott szövegnek már hét különböző fordítása forgott
közkézen, köztük egy „teljesnek” hirdetett, bár szintén átdolgozott változat
(Halasi O. álnéven, 1873-75). Ráadásul Casanova mítosza hamarabb kialakult és
elterjedt a közép-európai irodalmakban, mint másutt, német, cseh és magyar
nyelven egyaránt kiadták memoárját és írtak tetteiről. A jelentős művek szerzői
között volt például Hugo von Hoffmannstahl (1899) vagy Arthur Schnitzler
(1918). Magyar nyelvterületen már hírlapi szinten is keringett egy
legenda-féle, hogy tudni illik Casanova, utazásai során Budára is ellátogatott.
Ezt bizonyos Held Albert zsurnaliszta írta meg 1913-ban. A furfangos álhírt
Kárpáti Aurél novella formájában dolgozta fel, feltételezve, hogy Casanova
Budán sem unatkozással töltötte drága idejét. Nem meglepő, hogy „jeles kutatók”
ráleltek arra a házra, ahol Casanova Budán megszállt (állítólag a Batthyányi
téren). Csakhogy a kalandor soha nem járt Budán. A téma annyira termékenynek
bizonyult nálunk, hogy természetesen Krúdy Szindbádjában
is felfedezhetünk Casanova-motívumokat (1911-től) és minden műfajban, zenés,
prózai és verses formában, különböző regiszterekben sorra keletkeztek az alakja
köré fonódó művek: mítosza akkor és azóta is rendkívül elevenen él a
köztudatban. Deésy témaválasztása tehát egyszerre vall nagy erudícióra,
mélységes rokonszenvre, és jó piaci érzékre. Az elkészült mű egy 75 perces,
részben színezett, virazsírozott, kitűnően fényképezett némafilm (operatőr Vass
Károly), amelyből mára sajnos csak kevesebb mint 10 perc maradt fenn, holott 7
kópiát gyártottak és sikerrel forgalmazták külföldön is.
A
fennmaradt töredékek között van a film eleje, amely a korabeli divatot követve
előre bemutatja egy-egy képpel a film sztárjait, pontosabban a legszebb
színésznőket. A film keletkezése szempontjából érdemes figyelmet szentelni egy
mára már méltán elfelejtett Casanova-operettnek (1902), mert ennek írói és
valószínűleg a zeneszerzője is azonos a film stábjában szereplő alkotókkal. A
rendező és címszereplő Deésy Alfréd mellett a forgatókönyvet három író és
dramaturg hozta össze: Faragó Jenő (ő volt az operett librettistája is) Pakots
József és Békeffi László. A zeneszerző szintén azonos: Barna Izsó. A szereplők
közül sztárnak számíthatott akkoriban Lucy Wett, Tímár Margaretta, Hollay
Kamilla. Kuriózum, hogy ebben a filmben tűnt fel először a filmvásznon Olt
Arisztid művésznéven Lugosi Béla, a későbbi hollywoodi Drakula. A Star
Filmgyár és Filmkereskedelmi Rt. 1918-ban Budapesten kívül bemutatta a filmet
Bécsben (Kosmos-Kino) és Berlinben (Marmor) is.
Elég
bizarr módon mind az operett, mind a film a híres csábító emlékeiből szemezget
ugyan, de erkölcsi tanulsággal megfejelve, mert a történet kifutása az, hogy
Casanova – sorozatos hódítások után – megtalálja az egyetlen igaz szerelmet
(Marie/Lívia). Az elveszett forgatókönyvet hírlapi források alapján többen is
rekonstruálni próbálták, de az eredmény két csak részben egyező (magyar és
német) változat lett, és ez magyarázza a különböző neveket és kisebb
eltéréseket. A történések lényege viszont azonosnak mondható, csak a helyszínek
és a nevek variálódnak. Deésy a morális, melankolikus történetet körkörös
szerkezetben meséli el: a kezdő képsorokon egy, az emlékiratot olvasó szép
hölgy (Suzanne Hilmer) vágyai feltámasztják a kriptájában nyugvó főhőst, aki új
életre kel, és a modern világ több korszakában újabb hódításokra indul. Végül
azonban, bár rátalál az egyetlenre, az idő ítél fölötte, mert a nagy Ő tragikus
módon meghal. Bánatában a csábító önként visszatér sírjába, mert már nincsen
miért folytatnia a XVIII. század végén megszakadt életét.
Az
elveszett forgatókönyv rekonstruálását magam is megkíséreltem, egy új megoldást
keresve, az operettet segítségül híva, mivel az teljes egészében fennmaradt
(librettó és partitúra egyaránt), és mert az alkotógárda is részben azonos. A
kísérlet annál is inkább jogosnak látszik, mert a magyar némafilmstílus
eredeténél – több szakértő (Magyar Bálint, Balogh Gyöngyi, Király Jenő, Kőháti
Zsolt) egybehangzó véleménye szerint – három forrást kell leginkább tekintetbe
venni: a regényekben kialakult narratívákat, a kabaré és a bulvárszínház
mintáit, illetve az operettek világát. Az eredmény megerősíti a korábbi
hipotéziseket: minden változatban színdarabszerű a téma feldolgozása:
prológus-epilógus keretébe foglalt felvonások szerint tagolva. Mindenütt a
kezdethez tér vissza a befejezés: az operettben ez a helyszín a Pokol, a
filmben a temető, a főhős síremlékével. Az is közös vonás, hogy minden felvonás
egy női név és kaland körül bonyolódik. A nevek részben az emlékiratban szereplő
híres epizódokat idézik meg (például Lia, vagy Pompadour márkiné), részben a
modernizált változatba illő újabb neveket használnak (Suzanne és Margit Hilmer,
Ninette, Marie, Lívia).
Érdekes
fordulat, miszerint a zenés darab előjátékának végén a Sátán Casanova szemére
hányja, hogy gátlástalanul letagadja kalandjait, holott ez hiábavaló, mert ő
feltalált egy nagyszerű gépet, a kinematográfot, és minden fontos epizódot
filmszalagra rögzített a kalandor életéből. Ezután filmvászon ereszkedik le a
színpadra, és onnan indul a darab első felvonása, a velencei epizód (Marion).
Mivel 1902 és 1918 nem esik távol egymástól, és Deésy akár láthatta is a
darabot a Vígszínházban, jogos a feltevés, hogy ez adta az ötletet a
témaválasztáshoz. Az író (Faragó Jenő), valamint a zeneszerző személye pedig
biztos kapocs az analógiák mellett. Mindezek alapján feltehető, hogy a film
egyszerre tartozik a zenés vígjáték, az erotikus és melodramatikus, valamint a
kosztümös film műfajába, ahogyan erről a töredékek meggyőzően tanúskodnak.
Emlékiratában
Deésy sok érdekességet elmesél a forgatás és a keletkezés körülményeiről. Az
első világháború utolsó évében vagyunk, s mivel Itáliában nem lehetett forgatni,
az adriai tengerpartnak vágott neki egy kisebb stábbal, hóna alatt tíz forgatókönyvvel.
Így sem volt könnyű a vállalkozás: regényes fordulatok színezték az utat, s
persze sok leleményre volt szükség ahhoz, hogy Raguza (Dubrovnik) környékén,
csodás külső helyszíneken tudjanak felvételeket készíteni. A város régi
temetője lett Casanova síremlékének helye, a mágikus mediterrán hátteret pedig
a város műemlékei, a mulini vízesés (amelyet Csontváry is megörökített) és a
különböző szigetek (Lovrjanac, Lapad) erődjei, kastélyai szolgáltatták. A
képkompozíciókról szólva a korabeli kritikák dicsérően kiemelik a képzőművészet
hatását, amelyet ugyan helyenként anziksz-stílus vált fel. A képsorok a
korabeli (dán és amerikai) némafilmek stílusában, erős mimikával, teátrálisan,
eltúlzott gesztusokkal mutatják be a történetet, de igen látványosan,
szecessziós kertek, műemléki épületek és kastélybelsők hangulatos helyszínein.
Ezt a
világelső magyar Casanova-filmet viszonylag későn, 1927-ben követte csak egy
újabb: Alexandre Volkov francia produkcióban készült filmje, Ivan Moszjukin
címszereplésével. Utána azonban egymást érték az emlékirat megfilmesítései,
köztük olyan nagyszerű színészekkel, mint Vittorio Gassmann (A titokzatos lovag, 1948), Donald
Sutherland (Fellini Casanovája,
1976), Marcello Mastroianni (A postakocsi,
1982), Alain Delon (Casanova hazatérése,
1992). A sort hosszan lehetne folytatni egészen napjainkig, számunkra azonban
jelentős „fegyvertény”, hogy egy magyar film áll a lista élén.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2019/02 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13958 |
