Kovács Patrik
The Seagull – amerikai,
2018. Rendezte: Michael Mayer. Szereplők: Saoirse Ronan, Elizabeth Moss,
Annette Bening. Forgalmazó: Bontonfilm. 98 perc.
Mindig gyanakvásra ad
okot, ha az angolszász kultúrkörből érkező direktorok megkísérlik feldolgozni
az orosz irodalom remekeit, s valóban: a Háború
és béke vagy az Anna Karenina
megannyi amerikai és brit adaptációja közül keveset jegyez a filmtörténeti
emlékezet. Pedig Tolsztoj művei hálás alapanyagok, hiszen közönségbarát
stíluseszközöknek (monumentális díszletezés, felfokozott érzelemábrázolás)
biztosítanak tág teret. A drámaiatlan dráma megteremtőjeként is számon tartott
Csehov már egészen más eset: színműveit valódi kihívás mozgóképesíteni. Jelzésértékű,
hogy kulcsdarabja, a Sirály roppant
kevés adaptációt ért meg a tengerentúlon (pedig fél évszázada a színpadi
feldolgozások egyik legnagyobb mestere, Sidney Lumet is nekiveselkedett a
feladatnak), ezért is figyelmet érdemlő vállalkozás Michael Mayer (Otthon a világ végén, Érettségi) új filmverziója.
Mayer és
forgatókönyvírója, Stephen Karam többnyire hűen követik az eredeti cselekményt,
s ha mégis módosítanak (ennek legékesebb példája az egyetlen dialógusrészlettel
megkurtított, ám ezáltal egészen más súlypontozású zárlat), joggal teszik. Adaptációként
viszont a Sirály meglehetősen
bátortalan, Csehov műremekéhez képest klasszicizáló. Az orosz írófejedelem következetesen
dedramatizál, azaz a konfliktusos helyzetekből kivonja a feszültséget és a
tragikumot (ezt szolgálják a szaggatott párbeszédek, az időbeli ugrások, az
erőteljes kamarajelleg, valamint a rendhagyó hősábrázolás), Mayer azonban ellentétes
késztetések rabja: azáltal, hogy az eredeti dialógusokat kerekebbre, a
karaktereket azonosulásra alkalmassá formálja, intim közelségbe hozza az
élményt, s végeredményben hagyományos melodrámát farag a Sirályból. A jellegzetesen csehovi témák – az eltékozolt életek, a
kisszerű, piócatermészetű jellemek, a fonák művészsors, a vidéki
provincializmus – ekként jobbára közhelyekké egyszerűsödnek; a rendező szinte
kizárólag a szerelmi sokszögből fakadó bonyodalmakra összpontosít.
Alapvetően dicséretes, hogy
az alkotók ragaszkodtak az autentikus tárgyi világhoz – a közegábrázolás
elsőrangú, a kosztümök pompásak –, ámde a Sirály
könnyűszerrel modernizálható lenne, nemcsak díszleteiben, de kiváltképp tematikájában.
Az íróként lánglelkű forradalmár Trepljov (Billy Howle) és a vaskalapos
Arkagyina (Annette Bening) művészetfelfogásának különbsége ugyanis egyszerre
világít rá univerzális, és mégis égetően korszerű kérdésekre. A színészi játék
hullámzó: a Trigorint alakító Jason Statham-klón, Corey Stoll valószínűleg
műfajt tévesztett e filmmel, Bening és a Mását megformáló Elizabeth Moss
viszont tündökölnek. A Sirály Mayer
értelmezésében kissé álmosító, de szórakoztató kamaradarab, mely nyomokban
Csehovot is tartalmaz. Egy rugalmasabb szemléletű rendező bizonyára valóban
feltámasztotta volna papírsírjából e klasszikust, ám ne legyünk igazságtalanok:
nem lehet mindenki Bergman vagy Woody Allen.
Extrák: A Sirály a Tribeca Filmfesztiválon; kérdezz-felelek Annette Bening és
Michael Mayer rendező közreműködésével; mozielőzetes.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 62-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13918 |
