Soós Tamás Dénes
: A Styx a menekültválság legégetőbb kérdéseit szegezi nekünk.
Nyugati filmrendezők, ha
a menekültválságról forgatnak, hajlamosak az európai mitológiához nyúlni, hogy
nagy horderejű metaforákba csomagolják a migránssorsot. Mintha a politikához
hasonlóan a művészet is megpróbálná integrálni a távolról érkezőket, és
elhelyezni őket a számunkra oly ismerős koordinátarendszerben. Az Eldorádónak már a címválasztása is
szimbolikus volt, de a svájci Markus Imhoof személyes hangvételű
dokumentumfilmjében Dante allegóriája is előkerült, mely szerint a bevándorlók
az afrikai pokolból szöktek el, hogy aztán megrekedjenek az őket kitoloncoló
bevándorlási hivatalok purgatóriumában, és sose nyerjenek bebocsátást az
európai paradicsomba. A Hamis szelek
eredeti címválasztása, a Styx pedig
egészen a görög mitológiáig ás vissza, a földi életből az alvilágba vezető
folyóhoz, melyen Kharón, az alvilág révészének megfizetésével lehetett átkelni
– a halott, akinek a nyelvére a rokonai nem helyeztek el egy érmét, nem
léphetett be a holtak birodalmába, és megrekedt a két világ között. Csakúgy, mint
azok az afrikai migránsok, akiknek a Hamis
szelekben léket kap a hajója az Atlanti-óceánon, de segítségükre se az arra
járó szállítóhajók, se az európai parti őrség nem siet. A párhuzam persze végső
soron sántít, hiszen az afrikaiak nem az alvilágba, hanem egy feltételezett
paradicsomba akarnak eljutni, de a metaforának ebben a félrecsúszásában épp a
megértésnek és a segítségnyújtásnak az a kudarca fejeződik ki, amelyről a Hamis szelek szól. Ahogy a
menekültválság eddig nem tapasztalt erkölcsi, gazdasági és politikai kihívás
elé állítja Európát, amelyre egyelőre nem találja a választ a kontinens, úgy az
európai kultúrhagyományba sem lehet hézagmentesen integrálni az egyelőre
felfoghatatlannak tűnő sorstragédiákat, a migránskrízis humanitárius
katasztrófáját.
Erről a tehetetlenségről
beszél nagy drámai erővel Wolfgang Fisher Európai Filmdíjra jelölt alkotása,
amelyben egy német orvosnő (Susanne Wolff) Ascension szigetére, a Darwin teremtette
mesterséges dzsungelbe indul nyaralni egyszemélyes vitorlásán, ám félúton
találkozik egy léket kapott afrikai halászhajóval, amelynek fedélzetén száz
menekült sínylődik. Megmenteni mindegyiküket nem tudná, ahhoz nem elég nagy a
hajója, a lelkiismerete és a hippokratészi esküje viszont arra kötelezné, hogy
megpróbálja a lehetetlent. De a hajó megközelítésével nemcsak a saját életét
veszélyezteti, hanem a menekültekét is, akik a remélt megmentő láttán
elkezdenek beugrálni az óceánba – hogy ott aztán megfulladjanak. Mi az egyén
felelőssége, amíg a rendszerszintű megoldás várat magára? Érhet el változást
egyetlen ember? Nem lehet, hogy épp azzal árt a menekülteknek, amit ő
segítségnek szán? A helyzet egy feloldhatatlan halálcsapda, amelyre Fishernek
nincsenek kész válaszai, de a kérdéseket úgy teszi fel, hogy azok ólomsúlyát a
bőrünk alatt is megérezzük. Helyes megoldást tehát nem kínál, de a hamis
illúziókkal kíméletlenül számol le a film, amely az életeket szakszerűen mentő,
és a vitorlását is hasonló precizitással kezelő orvosnő utazása során a
tömegfilm egyik sarokkövét, a cselekvésbe vetett hitet mozdítja ki a helyéből. Miközben
azt figyeljük, hogy a doktornő magányos küzd a természettel, mint Robert
Redford a Minden odavan-ban, és egy
elsöprő erejű vihart is képes egyedül kezelni a szaktudásával, a műszerek,
csavarok, árbocok és kötelek precíz összehangolásával, a menekültválsággal
szemben már tehetetlen: őrlődik s szétszakad az erkölcsi felelősség súlya
alatt.
A rendező magabiztosan
kormányozza el filmjét a rá leselkedő veszélyek, a didaxis és a művészi unalom
árnyékából. A minimális párbeszédet használó, kamerakezelésében metaforikus
film igazi stílbravúr, amelyet a nyílt tengeren forgatott a nyolcfős stáb egy
alig tízméteres vitorláson. Az eleinte használt, isteni nézőpontot sugalló,
extrém felső gépállások nem Isten hallgatását, hanem az arra cirkáló
szállítóhajók, nemzetközi cégek és az egzisztenciájukat féltő hajóskapitányok,
ha úgy tetszik, Európa közönyét mutatja fel.
HAMIS SZELEK (Styx) – német, 2018. Rendezte. Wolfgang Fischer. Írta: Wolfgang
Fischer és Ika Künzel. Kép: Benedict Neuenfels. Szereplők: Susanne Wolff
(Rieke), Gedion Odour Wekesa (Kingsley), Alexander Beyer (Paul), Inga
Birkenfeld (Marie). Gyártó: Schiwago Films / Twenty13 Productions. Forgalmazó:
magyarhangya. Feliratos. 94 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 53-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13916 |
