Kránicz Bence
Most zárult le az életmű: több
mint negyven évvel a forgatás után bemutatták Orson Welles legendás
befejezetlen filmjét.
Amikor 1970. június 3-án Gary
Graver a Los Angeles-i Schwab’s drogéria parkolójából ismeretlenül felhívta
Orson Wellest azzal, hogy minden vágya a közös munka, még nem sejtette, hogy a
lelkes telefonhívás az egész életének irányt szab majd. Kezdetét vette egy
történet, amely idén novemberben ért véget, de sem Welles, sem Graver, sem a The Other Side of the Wind (A szél túlsó oldalán) stábjának legtöbb
tagja nem érte meg a finálét, vagyis a film bemutatóját. A The Other Side of the Wind több mint negyven éven át egyike volt a
filmtörténet legendás befejezetlen filmjeinek, rangban Stroheim Kelly királynőjének ötórás változata és
Eisenstein ¡Que viva México!-ja
mellett. Welles híres soha el nem készült filmjeiről: az It’s All True, a The Deep
vagy a Don Quijote olyan címek,
amelyekhez nem tartozik kész film. A The
Other Side of the Wind viszont híresebb és elátkozottabb mindegyiknél, mert
alkotói és producerei évtizedeken át okkal reménykedhettek benne, hogy végre
valóban bemutathatják. Úgy tetszett, a kálvária végét jelentő premier mindig
csak karnyújtásnyira van.
Noha Welles soha nem hallott
Graverről, azon a júniusi napon meghívta magához a fiatal operatőrt, és
megbízta, hogy fényképezze ő tervezett filmjét. Elképzelései szerint Welles a The Other Side of the Winddel
diadalmasan tért volna vissza Hollywoodba A
gonosz érintése után tizenkét évvel. A veterán, félve tisztelt rendezőzseni
egy veterán, félve tisztelt rendezőzseniről akart forgatni, aki éppen forgat
valamit, talán éppen egy veterán, félve tisztelt rendezőzseniről. A történet
egyetlen éjszaka leforgása alatt játszódik, a rendező, Jake Hannaford
hetvenedik születésnapján. A forma dokumentumfilmeket idéz: Hannafordról két
stáb is portréfilmet forgat („én könyvet írok róla”, mondja valaki a filmben,
mire azt a választ kapja, „én meg ismerek valakit, aki nem”), miközben
jeleneteket látunk Hannaford készülő filmjéből. Szinte fel sem tűnik, hogy a
35mm-es, 16mm-es és 8mm-es nyersanyagra forgatott snitteket váltogató
szerkezetben van olyan kép, amelyhez nem tartozik fiktív szerző – azok Welles,
illetve Graver képei.
Orson Wellest pályája eleje óta
izgatták a dokumentumfilm formai lehetőségei. Az Aranypolgár bemutatója után a diplomáciai feladatokat is ellátó
rendező Latin-Amerikába utazott, hogy három történeten keresztül ragadja meg
Mexikó és Brazília forró és forrongó hétköznapjait. A dokumentumfelvételeket
megrendezett jelenetekkel vegyítette volna. Már akkor egyértelműen látszott,
hogy Wellestől alkatilag idegen a „tiszta dokumentumfilm” ideája – mivel ilyesmi
nem létezhet, valóság és fikció jelöletlen és szétszálazhatatlan
összefonódásából kell megszületnie a hiteles, és éppen fiktív elemei által
hitelesített formának. Ám Az Ambersonok
tündöklése utómunkálatai során megromlott a rendező és az RKO stúdió viszonya,
így az It’s All True (Minden igaz)
terve is süllyesztőbe került. Szó szerint: a nyersanyag egy részét a hatvanas
évek végén a Csendes-óceánba temették.
A rendezőnek végül két olyan
filmje készült el életében, amelyet legalábbis részben dokumentumfilmnek lehet
tekinteni. Lehet, de nem érdemes. Az Othello
keletkezéstörténetét bemutató Filming
Othello és a hármas művészportrét közlő H
mint hamisítás (F for Fake)
egyaránt olyan esszéfilmek, amelyeket keresztbe-kasul sző a fikció, sőt a
fikció lehetőségeiről szóló elmélkedés. Voltaképpen mindkét film Orson
Wellesről szól, a nagy mágusról, aki mindenkit lenyűgöz, de senkivel nem tud
együtt dolgozni; aki egyszerre áldozata a hollywoodi stúdiók és más befektetők
művészetellenes ideológiájának és saját hatalmas egójának; és akit ugyanaz
hajt, akár komoly költségvetésből, akár aprópénzből dolgozik: hogy új utakat
nyisson a mozgókép formanyelvi lehetőségeiben.
Ez persze Welles saját alkotói
önképe, amellyel nyíltan felruházta a The
Other Side of the Wind Jake Hannafordját is. A filmbeli rendező szerepét
John Hustonra bízta, aki Wellesszel ellentétben mindig tudott alkalmazkodni a
stúdiók elvárásaihoz, és tíz nagyjátékfilmet rendezett, mialatt Welles a The Other Side of the Winddel birkózott.
Hannaford a főhős, de inkább azért, mert mindenki róla beszél, mintsem a
történet alakulásában játszott szerepe vagy a vásznon töltött ideje miatt. Rajta
kívül Brooks Otterlake, Hannaford pártfogoltja kap fontos szerepet, aki azzal
hízeleg magának, hogy senki nem áll nála közelebb a mesterhez, miközben
ödipális irigység is fűti. Otterlake-et, akit Welles nyilvánvalóan
mentoráltjáról, Peter Bogdanovichról mintázott, maga Peter Bogdanovich játssza,
mai szemmel úgy tűnik, példamutató alázattal: a több évig tartó forgatás
részben Bogdanovich házában zajlott, miközben a hetvenes évek elején még
Hollywood egyik legnagyobb reménységének tartott rendező szakmailag és
magánéletében is a csőd szélére jutott. A The
Other Side of the Wind véglegesnek tekinthető változata elsősorban
Hannaford és Otterlake bonyolult kapcsolatát térképezi fel, másrészt a
körülrajongott, mégis folyton a kudarctól rettegő rendező udvartartásának
kaotikus viszonyait ütközteti Hannaford filmjének markánsan stilizált képeivel.
A születésnapi parti
kézikamerával vett, cinema verité
hatású jeleneteivel ellentétben a fiktív The
Other Side of the Wind snittjei hosszúak, álomszerűek, élénk színekben
pompáznak, a minimalista, kiüresített városi enteriőrök pedig meglehetősen
egyértelmű Antonioni-paródiának mutatják a részleteiben látható erotikus
művészfilmet. A főszereplő Oja Kodar, Welles utolsó élettársa, aki jobbára
meztelenül mászkál az artisztikusan bevilágított terekben, és elcsábít egy
szótlan fiút. A férfi szereplő fiktív színész, John Dale (Bob Random játssza),
aki a forgatás befejezése előtt megszakította a kapcsolatot Hannaforddal,
sejhetően azért, mert a rendező beleszeretett. Hannaford homoszexualitása végül
mégsem válik igazán jelentős motívummá a filmben, pedig a Pauline Kaelről
mintázott riporter és a John Milius ihlette macsó író is célozgatnak rá.
A kifejtetlenül hagyott
motívumok és elvarratlan szálak elkerülhetetlenek, sőt szükségszerűek Welles
nagyszabású kísérleti filmjében. Ki tudná megmondani, mi maradt ki a több mint
tizenegy órányi digitalizált nyersanyagból? Azt sem könnyű nyomon követni,
hogyan jutott el számtalan személyes, jogi és anyagi természetű vita lezárása
után odáig a film, hogy a Netflix bemutathasson belőle egy kétórás, „kész”
verziót – a The Other Side of the Wind
hányatott sorsát legalaposabban Josh Karp 2015-ös monográfiája tárgyalja.
Mindez már nem számít. Ahogy Bogdanovich karaktere idézi A vihar Prosperóját a filmben: „már ünnepünknek vége”. A The Other Side of the Wind bemutatott
változata zaklatott tempójú, lázálomszerű, sűrű szövetű, ezernyi izgalmas
részletet tartogató, bonyolult formájú, játékos film. De nem remekmű, mert csak
addig lehetett az, amíg nem készült el. A The
Other Side of the Windben a befejezetlenség, a tökéletes műalkotás ígérete
volt rendkívüli, a „végtelen film” eszménye. Erre tette fel az életét Gary
Graver, aki részben azért kényszerült pornófilmekkel pénzt keresni és vált el
két feleségétől, hogy Orson Wellesszel dolgozhasson. Tizenöt év alatt, 1970-től
haláláig Wellesnek valószínűleg lett volna lehetősége befejezni a filmet, és
soha nem fogjuk megtudni, hogy szándékosan hagyta-e torzóban utolsó fontos
munkáját. Tolakodó a párhuzam a halálos ágyán rózsabimbót rebegő Charles Foster
Kane-nel. A színész-rendező, aki imádta előtérbe tolni saját személyiségét,
éppen a The Other Side of the Windben
nem állt a kamerák elé. De a legvégén azért megszólal.
A Netflix bemutatója.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 38-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13911 |
