Barkóczi Janka
Sacco újságírást tanult,
mégsem külpolitikai tudósítóként, hanem képregényrajzolóként dolgozta fel
tapasztalatait.
Ha van valami, ami az
újságírói munka elengedhetetlen része Palesztinában, az minden bizonnyal a
teázás. Alig ült le a társaság, már érkeznek is egy hatalmas tálcán a gőzölgő,
karcsú poharak, melyekről sosem lehet előre tudni, hogy teából vagy cukorból van-e
bennük több. A melengető ital kötelező elfogyasztása az egyetlen út, ami
megindítja a beszélgetést, ezért különösen nagy szerencse, hogy Sacco, a
képregényrajzoló-újságíró kifejezetten kedveli ezt a típusú vendéglátást. A teázás
nyugodt, otthonosan intim hangulata feloldja a feszültséget és az idegeneket is
közel hozza egymáshoz, egészen addig a pontig, amikor a többség képes elfeledkezni
arról, hogy a jelenlevők egyike éppen a munkáját végzi. Az alkotó ugyanis anyagot
gyűjt, érdeklődik, megpróbálja rábírni interjúalanyait arra, hogy két korty
között meséljenek neki a börtönéveikről, elvesztett családtagjaikról, életükről
és vágyaikról. A barátságosan induló társalgás során sokszor drámai élmények
emléke szakad fel, soha be nem gyógyuló sebek nyílnak meg, valamint súlyos félreértések
és kiirthatatlan előítéletek is megfogalmazódnak. A teázás gesztusa később a
hallottak alapján készülő képregény, a Palestine
egyik kulcsmotívuma lesz, ami mind grafikusan, mind jelképesen meghatározza a
történet ritmusát. Talán azért is tűnik annyira természetesnek ez a megoldás,
mert a tea körül zajló kedves-rettenetes találkozások legalább olyan
ellentmondásosak és lebilincselők, mint a képregény-zsurnalizmus, vagyis a
belőlük merítő kötet különös műfaja.
Joe Sacco 1960-ban
született Máltán, de gyerekkora már az ausztráliai Melbourne-ben, majd az
Egyesült Államokban telt. Az oregoni egyetemen hallgatott újságírást, ahol
masszív tudást szerzett a nyugati sajtó működéséről és a kommunikáció elméletéről.
Ezzel a háttérrel indult a terepre, de végül nem klasszikus külpolitikai
tudósítóként, hanem képregényrajzolóként dolgozta fel a tapasztalatait.
A Közel-Keletre több
ízben is visszatért, 1991-1992-ben két hónapot töltött a palesztin területeken,
és az itteni élményei alapján 1993 és 1995 között sorozatot jelentetett meg.
Ebből a füzérből állította össze nem sokkal később az első intifáda történetét
kilenc részben bemutató Palestine-t,
melyet számos rangos irodalmi elismeréssel tüntettek ki. A kötet mérföldkő lett
a nem fikciós témákat feldolgozó képregények történetében, a szerzőt sokan a médiához
közvetlenül is kapcsolódó irányzat pionírjának tekintik. Sacco ezek után
elnyerte a Guggenheim-ösztöndíjat, melynek segítségével ellátogathatott a
boszniai háború sújtotta Szarajevóba és Gorazsdéba, ami alapján a 2000-es évek
elején elkészült a Safe Area Goraľde: The
War in Eastern Bosnia 1992–1995, a The
Fixer and Other Stories, és a két
történetet feldolgozó War’s End. A
következő nagyobb lélegzetű munkában ismét a palesztin kérdést boncolgatta, de
ezúttal tágabb történeti perspektívába helyezte azt. Inspirációja Noam Chomsky
az USA, Izrael és Palesztina kapcsolatait elemző kötetének egyik félmondata
volt, melynek nyomán elindult, hogy megtudja, mi történt 1956-ban a gázai Rafah
menekülttáborban és Khan Yunis-ban, ahol az alig dokumentált atrocitások során
többszáz palesztint öltek meg az izraeli erők. A 2009-ben megjelent,
monumentális hosszúságban hömpölygő Footnotes
in Gaza már a valódi tényfeltáró újságírás eszközeivel dolgozik, és
eltéríthetetlen makacssággal próbálja összerakni a konfliktus mozaikdarabkáit, amihez
elsősorban ismét a szemtanúk emlékeit hívja segítségül. A rajzoló ezek után
visszatért az Egyesült Államokba, hogy Chris Hedges újságíróval közösen egy
kevésbé nyilvánvaló, de annál súlyosabb problémát, a szegénység okait és
következményeit vizsgálja a Days of
Destruction, Days of Revolt című 2012-es kötetben. Sacco képregényeiben a
sajtó morális dilemmái keverednek a grafika szabad, kritikus, ironikus hangvételével,
miközben kíméletlen közvetlenséggel mutatják be azt, amit talán egyetlen
riporter sem tudna ilyen koncentráltan megjeleníteni.
Rajzolt sajtó
A grafika illusztratív
funkciója már a fénykép elterjedése előtt megteremtette a kapcsolatot a
nyomtatott sajtó híreivel. A 19. század első felében rendszeresen közöltek
olyan anyagokat a lapok, melyek egy-egy eseményről teljes egészében rajzolt formában
tudósítottak. A sűrített üzenetet tartalmazó politikai karikatúrák és a
hosszabb elbeszélésre összpontosító beszámolók előkészítették a terepet a későbbi
formátum megjelenéséhez. A képregény-újságírás valódi népszerűségét valójában
két különböző területen felerősödő irányzat összekapcsolódása hozta meg az
1990-es évek elején. Ezek egyike a sokszor életrajzi ihletésű, nem-fikciós
képregények sikere, melyek legismertebb példája a holokauszttal foglalkozó Art
Spiegelman Maus című munkája, a másik
pedig az 1960-70-es évekre jellemző új-zsurnalizmus, ami az újságírói szakma
követelményeit betartva, de a korábban elvártnál sokkal személyesebb hangvételben,
irodalmi igényességgel dolgozza fel az egyes témákat. A többek között Tom
Wolfe, Truman Capote, Hunter S. Thompson és Norman Mailer neveivel fémjelzett hullám
nem csak a sztorira, de az újságírói munkára is reflektál, hangsúlyozva annak
feltétlen szubjektivitását. Joe Sacco művei ugyanezt a riporter-élményt
villantják fel az izgalmat kereső olvasó előtt, miközben olyan problémákat
vázolnak fel, melyek húsbavágóan aktuálisak.
A Palestine széles körben megismertette és népszerűvé tette a
módszert, így a 2000-es évekre, különösen a szeptember 11-i terrortámadások
után, látványosan megszaporodtak a hasonló vállalkozások. Ilyen például Josh
Neufeld munkája, aki öt túlélő történetén keresztül mutatta be a Katrina
hurrikán 2005-ös pusztítását az A. D.:
New Orleans After the Deluge című kötetben, de rajzolt képregényt
közvetlenül a média működéséről és a különböző médiaelméletekről is The Influencing Machine címmel. Guy
Delisle a Doktorok Határok Nélkül kötelékében dolgozó feleségét kísérve
publikált képregényt burmai élményei alapján 2010-ben, míg ugyanennek a
szervezetnek a tevékenységét követi egy másik ikonikus mű, a The Photographer: Into War-Torn Afghanistan
with Doctors Without Borders. Ez Didier Lefèvre 1986-os afganisztáni útján
készített fényképeiből kiinduló, Emmanuel Guibert és Frédéric Lemercier
közreműködésével alkotott hibrid, fotóesszé és képregény egyszerre.
A képregények az alkotói
folyamat természete miatt lassabban készülnek el, lassabban válnak
publikálhatóvá, mint a hagyományos sajtóanyagok, ezért elsősorban az elmélyült,
több megfigyelést igénylő történetek feldolgozására alkalmasak. Orbán Katalin
egyik, Saccóval is foglalkozó tanulmányában (Mediating Distant Violence) felhívja a figyelmet arra, hogy a
fényképektől túltelített korban a grafikus ábrázolás presztízse ismét megnő, a
képregényhez ráadásul még mindig asszociálható a könyvkultúra komolysága. Orbán
kiemeli, hogy ezek a munkák előszeretettel választanak interkulturális témákat,
melyekbe egy kívülről jött idegen, a két világ közötti összekötő személy vezeti
be az olvasót. Ez a személy a Palestine esetében
Joe Sacco saját figurája, aki szinte minden olyan képen megjelenik, ami nem a
múltból megidézett emlék. A görnyedt, szemüveges, sapkás alak egy személyben látja
el a fotóriporter és az újságíró feladatát, hiszen tapasztalatait vizuális
formában és szövegben is megfogalmazza. A feldolgozás módját talán azért is hasonlítják
gyakran a ma széles körben nagy népszerűségnek örvendő infografikákhoz, mert
azokhoz hasonlóan, kifejezetten hatásosan egyesíti a képeket és az adatokat, a
tájékoztató és szórakoztató funkciót.
Képregény és orientalizmus
A Palestine előszavát a posztkolonializmus gondolatának egyik első
megfogalmazója, Edward Said jegyzi. Egy ízben őt magát is emlegetik a
regényben, amikor a fizikailag és mentálisan kimerült Sacco-karakter kijelenti,
hogy egyszerűbb lenne otthon maradni és nyugalomban olvasni Said lebilincselő
munkáit, mint az írottakat a saját bőrén megtapasztalni. Said szerint a Palestine-hoz hasonló művek megszületése
azért fontos, mert olyan elfelejtett, marginalizált helyeket és embereket mutatnak
be, melyek a hírverseny és egyéb válogatási szempontok miatt, egyébként soha
nem jutnak el a televízió képernyőjére vagy a nyomtatott sajtóba. Ezzel együtt azt
is hangsúlyozza, hogy a történetek mélyebb feldolgozása azért lehetséges, mert
egy olyan kívülről érkező, ifjú nyugati gondolja végig őket, aki szinte
mindenhez hozzáfér, és pontosan tudja, hogyan kell rendszerezni a rengeteg kikutatott
információt és háttéranyagot. A képregény mint publikáció nem független más médiumoktól,
alátámasztja többek között olyan újságíró tanúk beszámolóit, mint Amira Hass,
Sarah Roy vagy Gloria Emerson. Az egymást erősítő narratívák között azonban
mindig többségben vannak a kívülálló, elsősorban nyugati szempontból készített anyagok,
ezeknél pedig különösen óvatosan kell bánni az ítéletek megfogalmazásával.
Sacco, épp ezért, inkább csak pillanatfelvételt ad az általa megtapasztalt
helyzetről, rákérdez az okokra, de kínosan ügyel arra, hogy ne adjon ötleteket
arra nézve, hogy mi lenne a jó megoldás.
A Palestine egy folyamat vége felé született, az 1987 és 1993 között
zajló első intifáda, vagyis az izraeli megszállás ellen indított ciszjordániai
és gázai palesztin felkelés idején. Sacco látogatása arra az időre esik, amikor
a konfliktust lezáró oslói egyezményt előkészítő tárgyalások már zajlottak, és
az érintettek megszámolhatatlanul sok, viszonylag friss traumatikus emléket
őriztek az előző évekből. A töredezett, inkább benyomásokra és heurisztikus
felfedezésekre, mint szisztematikus vizsgálatra épülő elbeszélés során többek
között a Balata és Jabalia menekülttáborokba, Hebronba, Nablusba, Jeninbe,
Tel-Avivba és Jeruzsálembe kísérjük el a szerzőt. Az út egyes állomásain
elsősorban otthonokban, privát terekben zajlanak a beszélgetések, sokszor a
kijárási tilalom által meghatározott időkeretbe illesztve. Gyermekeiket és
korábbi házaikat elvesztő anyák, sebesülésből lábadozó lázadók, kissé zavarosan
fogalmazó kamaszok mesélik el élményeiket, de meghallgatjuk a nőjogi szervezetek
és a konfliktus-zónától szerencsés távolságban élő, decens tel-avivi
építészlányok véleményét is. A kontrasztos, fekete-fehér esztétika inkább
nyomasztó, mint szép, az arcok riadtak, fáradtak, és szinte soha nem kedvesek,
a környezet általában koszos, saras, lehangoló. A szenvedés ábrázolása alapos,
maga is szinte kizsákmányoló, a karakterek sztereotipek, sőt, jól felismerhető
rasszjegyeket hordoznak. Sacco képregénye nem mentes a saidi orientalizmustól,
még akkor sem, ha a munka során a legjobb szándékok vezetik. A tengernyi adat
felsorolása, a bonyolult politikai játszmák leírása kimerítő, de érdekes
olvasmány. A hektikus, elmosódó vagy éppen sokkolóan éles emlékekre, politikai
hitvallásokra és ismeretterjesztő tájékoztatásra épülő dramaturgia a legváratlanabb
pillanatokban megakad egy vicc, vagy egy több oldalon át tartó, magyarázó
szöveg erejéig, hogy aztán ismét a korábbi lendületben áradjon tovább.
Nézőpontok
A Palestine egyik legfontosabb jellemzője a folyamatos szerzői
önreflexió. Sacco, az új-zsurnalizmus szellemében, tudatosan elhatárolja magát
a távolságtartó, nézőpontját objektívnek valló, „légy a falon” típusú megfigyeléstől.
Adatokat és tényeket közöl, de nem győzi hangsúlyozni, hogy ezeket ő maga is
sokszor közvetítők segítségével ismeri meg, ezt követően pedig a saját szubjektív
képi és szöveges megfogalmazásában adja tovább. Minden képregényében erősen
reflektál az újságírói munka fizikai és morális kihívásaira, de a Palestine esetében ugyanezt sokszor a
képregény-alkotó feladatai kapcsán is megteszi. A menekülttáborban poroszkáló
szakadt szamárkordé láttán megjegyzi, hogy milyen jól fog mutatni majd a
készülő kötet egyik teljes oldalán, interjúalanyaitól nem csak valódi
történeteket, hanem „élénk leírásokat, részleteket” vár, hangsúlyozva, hogy a
képregény olyan vizuális médium, ami csak ezekkel működik. Önmagát egy ízben
képregény-kalandornak nevezi, aki a munkája során napokig nem vált ruhát,
döglött patkányokon tapos, olykor remeg a hidegtől, szövegel a srácokkal és
mindentudóan bólogat, amikor a borzasztó történeteket hallgatja. Jelenléte
azért is fontos, mert az olvasó így vele azonosul az erőszakot tevők vagy
elszenvedők helyett, ami egyben azt is jelenti, hogy olykor unja már a hegeket
és az ismétlődő történeteket, és kicsit mindig megkönnyebbül, amikor egy-egy
epizódban vége a feszélyező helyzeteknek.
A szerző mellett
mindenképpen meg kell említeni azokat a közvetítő személyeket is, akik
különböző funkciókban segítik a találkozásokat. Sacco később a The Fixer-ben alaposabban is kidolgozta
ezt a témát, azonban jelenlétük már a Palestine-ban
is meghatározó. Ők a tolmácsok, a spontán adódó és előre egyeztetett
idegenvezetők, akik küldetésüknek tartják, hogy segítsék az érdeklődő és talán
segítő kezet nyújtó idegennel való kommunikációt. Privát történetük gyakran
beszűrődik a többi közé, és egy láthatatlan, de annál fontosabb dimenzióval járulnak
hozzá a végeredményhez. Sacco a mások által elmesélt emlékek feldolgozása során
ugyanis olyan eseményekről készít fotóriporthoz hasonló, de rajzolt tudósítást,
melyeknél ő maga valójában nem volt jelen. Azonban az ezekhez szükséges
impressziókat sem közvetlenül az emlékezőktől, hanem az emlékezőkkel helyette
kommunikáló közvetítőtől kapja, akiknek szavai, hangulata, hozzáállása
alapvetően meghatározhatja a tartalmat. A képregény így a beszélgetések
résztvevőinek bonyolult kommunikációs helyzete nyomán formálódik, az újságírói
sztenderdek ismeretében, de számos szubjektív és fiktív rétegtől alakítva. A felszínre
kerülő narratívák között végső soron minden esetben az alkotó válogat, aki
ebből a szempontból a kapuőr funkcióját tölti be. Azonban míg a sajtó kapuőre
tartalmi megfontolások alapján dönt, Sacco nem csak tartalmi, hanem esztétikai szempontból
is megítéli az elé kerülő témákat, ami szintén erősen befolyásolja a végső
anyag természetét. A kultúrák és műfajok között lebegő képregény így sok
szempontból pengeélen táncol, és nem kevés ízlés és szakmai tudatosság kell
ahhoz, hogy elkerülje a zsánerben rejlő buktatókat.
A Palestine egyik legmegrázóbb és legegységesebb epizódja Ghassan
története, akit egy éjjel biztonsági okokból letartóztatnak, majd heteken át fémrudakhoz
kötözve kínoznak a rendőrök. A részletes alapossággal bemutatott tortúra, a
nevetségesen abszurd bírósági jelenetek, melyek újabb és újabb napokra
hosszabbítják meg a fogságot, egy olyan hermetikusan elzárt közegben zajlanak, aminek
látszólag alig van kapcsolata a megszokott mindennapjai élő társadalommal.
Mikor Ghassam visszatér a családjához, csak a sebek és a nyomasztó emlékek maradnak,
amikről szinte képtelenségnek, szürreálisnak tűnik ezen a másik, normálisnak
tűnő helyen bárkivel beszélni. A részlet bevezetőjében Sacco hangsúlyozza, hogy
párhuzamos univerzumok mindenhol léteznek, nem csak a Marvel-képregényekben, de
akár a valóságos Közel-Keleten is. A Palestine,
ahogy a szerző többi munkája, különböző világok között keresi a kapcsolódási
pontokat és az átjárókat, melyek akár, és meglepően nagy valószínűséggel,
teázás közben is felbukkanhatnak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 34-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13908 |
