Filmvilág

Magyar Műhely

Beszélgetés Papp Károly Kásával

Kézműves film

A Helix rendezője stop motion technikával kelti életre Kelle Antal különleges, mozgatható szobrait.

A Helix című új, magyar gyártású animációs rövidfilm is szerepelt az idei, október 12. és 21. között zajló A kategóriás Varsói Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában. A Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával készült, valamivel több mint ötperces alkotás látvány- és díszlettervezőjével, forgatókönyvírójával és nem utolsósorban rendezőjével, Papp Károly Kásával beszélgettünk a filmről, de néhányszor elkalandoztunk.

A helix görög eredettel csigát, a szanszkrit nyelvben spirált jelent – ezt a nevet kapták Kelle Antal különleges, mozgatható szobrai vagy inkább meditációs játékai, melyek gyökerei a tibeti mandalákban keresendők. A film ötlete már 2011-ben, egy művészeti előadáson megfogalmazódott. Aztán eltelt néhány év, és a Médiatanács Dargay Attila-pályázatán nyert támogatásból vágott bele a rendező. A Hír TV nézői a nyáron már láthatták az – Umbrella Kreatív Műhely gyártásában készült – alkotást, most egy ideig fesztiválokon szerepel majd, de további tervei is vannak vele. Spáh Dávid volt a dramaturg, Vajda Péter az operatőr, a zenét Tornyai Péter szerezte, a filmet Czakó Judit vágta, a produceri feladatokat Kázmér Miklós, Hidvégi Zoltán és Csornay Péter látták el.

Én magam ezt a filmet már meg sem tudom ítélni… Kétéves folyamat volt a készítés aktív része, közben sokszor meg is néztem, de visszajelzésből egyelőre nagyon kevés van, hiszen kevés helyen szerepelt eddig a film. A szomszéd hatéves kisfiú végignevette, egy terapeuta ismerősöm elsírta magát a végén, hogy csak két korosztályt említsek. Ha érzelmeket tudok kiváltani egy filmmel, már boldog vagyok.

A dolog úgy kezdődött, hogy ott voltam az egyik első budapesti TEDx-előadáson, melyen Kelle Antal bemutatott két különös, kúp alakú forgatható szobrocskát. Azonnal megfogott az egyszerűségük, és az, hogy ebből az egyszerűségből szinte végtelenségig bonyolítható formákat lehet kihozni, ahogy mozgatja őket az ember. A szünetben odamentem hozzá, összebarátkoztunk és mondtam, hogy egy másfél, maximum kétperces „filmecskét” csinálnék a szobrokkal, amiket aztán meg is kaptam tőle. Majd telt-múlt az idő, hosszan érlelődött ez a dolog. Néhány év elteltével az Umbrella Kreatív Műhely pályázott a filmötlettel, és el is nyerte a Médiatanács támogatását.

A mandala mint motívum a körforgásra, a lét forgatagára utal, aminek van egy centruma. Ez számomra egyértelműen visszaköszön a film szerkezetében, felépítésében. Mennyire volt ez tudatos?

Szeretem azokat a dolgokat, amelyek nagyon egyszerűek, de sok olvasatuk lehetséges. Én is arra törekedtem, hogy egyszerű struktúrája legyen a filmnek, de több rétege. Nekem benne van az emberi kapcsolatok dinamikája, de van benne egy kis mitológia is Nárciszon, a visszatükröződés motívumán keresztül. Ezt a gondolatot folytatva ugyanúgy benne van az önmagunk keresése, annak kutatása az egyén szemszögéből, hogy „ki vagyok én?” Ezek mind nagy kérdések. Ez a világ – ahogy én látom, és ahogy tapasztaltam – a kettősségek világa. Azt érezni, hogy a létezés valahol kerek egész, de a dualizmus világában ez a kerekség folyamatosan megbomlik, elcsúszik.

Stop motion technikát használtál, azaz képkockánként dolgoztál, pontosabban másodpercenként huszonötször fotóztátok le a szobrot és az egész kompozíciót. Mennyi ideig készült „fizikailag” a film?

Miután az ötlet bekerült a „szülőcsatornába”, maga a forgatás – azt nem mondom, hogy éjjel-nappal, de – közel egy éven át zajlott. Az előkészítő időszak is nagyjából ennyi időt vett igénybe, miközben kialakult a történet és megterveztem a film képi világát.

Bár a filmben végtelennek tűnő, de valójában egy meglehetősen szűk térben történik minden. Ez is a koncepció része volt?

Jól látod. Ebben a térben van egy tükröződő felület, ami az egyik pillanatban teljesen lefagy, tükörként működik, a másikban hullámzik és lélegzik. Bizonyos értelemben a tér is szinte különálló lény. Úgy fogtam fel ezt a teret, mint egy makrokozmoszt, melyben Helix a mikrokozmosz. Mintha minden e műtárgy egy hatalmas változatának belsejében történne. Helix ezért is közlekedik a gravitációnak ellentmondva. Igyekeztem a dombokat, tájrészeket is úgy felépíteni, hogy azok sugallják a szereplő tárgy milyenségét.

A kísérletezés az, ami a filmezésben a leginkább izgat. Tudniillik az, hogy van az emberben valamiféle cél, amit el szeretne elérni, de pontosan nem tudja, hogy mi lesz az eredmény vagy hogy hogyan ér el oda. Ehhez kell egy olyasfajta alázat, hogy hagyja az ember megszólalni azt, amivel dolgozik éppen, az eszköztárat. Nagyon sokszor „visszafeleselt” a tárgy, ami nagyon sok mindenre megtanított. Például arra, hogy nem kell feltétlenül hibának felfogni azt, ami esetleg keresztbe tesz az eredeti elhatározásainknak. Ezzel a tárggyal nagyon nehéz volt dolgozni. Az, hogy a csúcsa lehajoljon a földig – mert tud ilyet is –, nem abból áll, hogy elkezdem lépcsőzetesen hajlítani és fotózgatom fázisonként; hanem az elemeit kell jobbra vagy balra, mértékkel forgatni, hogy ez a mozgás létrejöjjön, különben eltörne. Azt is mondhatnám, hogy ez kettőnk filmje: a tárgyé – amiben benne van persze Kelle Antal gondolkodásmódja – és az enyém.

Ez az első olyan filmed, ami a Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával készült. Milyen benyomásaid vannak a programról?

Én elfogadom ezt a mostani „kütyüvilágot”, kikerülhetetlen, sőt, én magam is élvezője vagyok, de rendkívüli módon szeretem az analóg technikákat. Van ma már kézműves kávé, kézműves sör, a Helix meg egy kézműves film. Külön örülök annak, hogy a Médiatanács ebben a high-tech világban helyet szorít ennek a műfajnak is, a stop motion technikának, a tárgyanimációnak, melynek gyökerei egészen a némafilmig nyúlnak vissza. Amikor találkoztam a mecenatúraprogram munkatársaival, annak az alapos körbejárása, az a „kutakodó” hozzáállás fogott meg a legjobban, hogy ebből milyen érték fog születni. A támogatás nélkül maximum egy költségvetés nélküli, nagyon rövid kis változat készült volna, így viszont arra kaptam lehetőséget, hogy hónapokon át tudtam a filmmel reggeltől estig foglalkozni. Időt kaptam. A szabadon alkotás öröme pedig megfizethetetlen.

Egyelőre a Helix kapcsán töröm még a fejem, hogy jó lenne szervezni pár kisebb vetítést. Esetleg Kelle Antal is elhozná néhány szobrát, a zeneszerző, Tornyai Péter előadna valamit, tehát egy olyan estét kerekíteni ebből a vetítésből, amiről aztán lehetne beszélgetni. Amellett, hogy csöndes magányban, egy lámpastúdióból kialakított műteremben forgattam le ezt a filmet, nagyon hálás vagyok valamennyi közreműködőnek, mindenki nagyon sokat segített. Remek közös munka volt, több szakma képviselőjével, csak így jöhetett létre ez a színvonal, Kelle Antalnak pedig külön köszönöm, hogy „játszhattam” a szobraival.

Most fejlesztek egy sorozatot is, egyelőre abszolút pénz nélkül. Ha minden jól alakul, 108 részes lesz és minden epizód 108 másodperces. Most fejeztünk be egy reklámfilmet egy ismert, nagy joghurtgyártónak stop motion technikával, már látható a televíziós csatornákon. Örülök, hogy egy ilyen cég fel meri vállalni ezt a fajta technikát.

Papp Károly Kása animátor, rendező. 1954-ben született Szekszárdon, díszlet- és jelmeztervező szakra járt, majd bábanimátor lett. Függetlennek tartja magát, a filmezésben leginkább a kísérletezés érdekli. Számos reklámfilmes produkcióban vett részt többek között a Pannónia, az Aladin, a Varga és a Baestart Stúdióban, illetve több európai országban. Egyetlen magyar animátorként 2006-ban részt vett a később Oscar-díjjal jutalmazott, lengyel, norvég és brit koprodukcióban készül Péter és a farkas című bábfilm elkészítésében. Oktat a MOME-n. Idei, forgatókönyvíróként és rendezőként is jegyzett alkotása, a Helix szerepelt a varsói filmfesztivál animációs rövidfilmjeinek hivatalos versenyprogramjában.

Az interjút készítette és a megjelenését támogatta a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 26-29. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13906