Filmvilág

Magyar Műhely

Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral

A személyesség hitele

Dokufilmjeik a történelem borzalmaiban is megőrzött emberi méltóságról szólnak. A bármicvó fiúk a Prix Europa-díjra jelöltek közé is bekerült.

Legutóbbi közös dokumentumfilmetek, A bármicvó fiúk egy egészen elképesztő történetet mesél el. Hogyan bukkantatok a sztorira és miként lett belőle film?

Oláh Kata: A Facebookon olvastam egy bejegyzést, ami arról szólt, hogy egy bácsi a 70 évvel ezelőtt félbemaradt bármicvóját – előtte hurcolták el Auschwitzba –szeretné most befejezni. Nem ismertem se a rabbit, aki a posztot kitette, se a bácsit, de éreztem, hogy ennek utána kell járnom. Azonnal tudtam, hogy ez a történet sokkal többről szólhat, mint egy valamikor elmaradt szertartás bepótlásáról. A filmkészítés eleje meglehetősen küzdelmes időszak volt, nem tudtuk egészen pontosan milyen irányba is induljunk el. Inkább éreztük, minthogy szavakba tudtuk volna önteni, hogy mit is akarunk elmondani ezzel a történettel. El is utasítottak minket mindenhonnan, mondván, mi újat is tudna egy újabb Holokauszt-film mondani. Mindezek ellenére mi mentünk előre, forgattunk, amikor csak tudtunk, amikor csak történt valami, beszippantott bennünket, a történet részeseivé váltunk, és mindent megtettünk annak érdekében, hogy ez a film megszülessen.

A szereplőket láthatóan szereti a vászon. Volt valamiféle színészvezetés, vagy elengedtétek a gyeplőt?

Csukás Sándor: Nem, dehogy, inkább hagytuk, hogy Gyuri bácsi élje az életét, az történt vele, ami egyébként is megesett volna, csak elég gyakran ott volt egy kamera is, ami rögzítette az eseményeket. Részünkről tulajdonképpen csak Gyuri bácsi és Salomke sorsának összekötése volt az a dramaturgiai ötlet, ami végül-is ezt a filmet eredményezte.

O.K.: Nagy szerencsénk volt, hogy a bácsi és a fiú is elfogadta, érezte a kamerát és igy ugyanolyan természetesen viselkedtek, mint a kamera nélküli találkozásainkon. Meggyőződésem, hogy egy dokumentumfilm hatása alapjában azon múlik, hogy természetesek tudnak-e maradni a szereplői, megteremtve azt az érzetet, mintha a néző személyesen találkozna a hősökkel, közel engedi magához és nem kívülről szemléli őket. Hiába adott egy érdekes élethelyzet, vagy történet, ha a szereplő valamilyen okból érdektelen, vagy játszik a kamerának, a film eleve kudarcra van ítélve.

O.K.: A film premierje a miskolci Cinefest Fesztiválon volt. A budapesti bemutatót követően maratoni vetítés sorozatot tartott az Art+Cinema mozi. A következő hetekben közönségtalálkozóval egybekötött vetítéseket szervezünk. A közönség a budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztivál keretében nem csak Budapesten, de Szegeden, Debrecenben is találkozhat a filmmel.

CS.S.: Sajnálatos módon jelen pillanatban az MTVA egy csatornáján sincs egy rendszeres műsorsáv, ahol magyar dokumentumfilmek normális időpontban elérhetőek lennének. Pedig lenne rá igény, van egy réteg, akit érdekelne, de a moziig azért nem menne el érte. Mi amúgy messze elkerüljük a politikát. És szeretnénk, ha ez kölcsönösen így maradna. Minket az emberi sorsok érdekelnek. Természetesen tisztában vagyunk Köves Slomó megosztó személyével, aki a harmadik szereplője a filmnek, de ha történetesen Gyuri bácsi egy másik zsinagógába tér be és egy ottani rabbit kér meg a bármicvójának a befejezésére, akkor mi ott forgattuk volna le ezt a filmet. Persze nagyon örülünk, hogy így alakult, mert Slomó humorérzéke és bizonyos helyzetek könnyed kezelése nagyon fontos volt számunkra, hiszen a súlyos, komor pillanatokat fel kellett oldanunk némi humorral vagy öniróniával, és ezt ő ösztönösen nagyon jól tudja. Azzal persze számoltunk, hogy vannak, akik pont az ő személye miatt nem nézik meg, vagy nem írnak róla, vagy nem vetítik a filmünket. Szomorú, hogy bármilyen alkotás minőségét felülírhatja a politikai hovatartozás, oldaltól függetlenül, de sajnos tudomásul kell vennünk, hogy ilyen világban élünk.

CS.S.: Viszonylag sok dokumentumfilmet fényképeztem az elmúlt években. Legalábbis azt hittem, hogy azokat így hívják. Épp ezért köszönhetek sokat ennek a filmnek, mert ezáltal döbbentem rá arra, hogy igazából ez az a fajta dokumentumfilm az, amit szeretnék csinálni. Ahol fontosak a képek, ahol a film egészével foglalkozhatom, a főcímtől a zenén át az animációig. Persze ezek a filmek majd három évig készülnek, nagyon sok energiával, nagyon sok türelemmel. Közben aztán az idők során Katival tényleg egy igazi alkotói párossá csiszolódtunk.

O.K.: Ez egy olyan kérdés, ami sokat foglalkoztat mostanában. Mert mi is a dokumentumfilm? Elvileg a valóság bemutatása, dokumentálása. De valójában nincs is olyan, hogy objektív valóság, hiszen az elkészült film, a valóságnak azon szeletét mutatja be, ami engem érdekel. Tehát már a téma megközelítésekor, a kérdésfeltevésekor is az alkotó szubjektív kíváncsiságán szűrődik át a történet. És ugyanez zajlik le a nézőben, amikor a filmet nézi. A saját élményein, érzelmi kötődésén, szimpátiáján vagy éppen ellenszenvén keresztül éli meg a látottakat. Mióta erre rájöttem már nem görcsölök azon, hogy olyan filmet akarjak készíteni, ami mindenkinek tetszik. A másik fontos eleme a dokumentumfilmnek, hogy mennyire van joga a dokumentumfilm készítőjének belenyúlnia a valóságba. Hazugság lenne azt állítani, hogy mi csak a valóságot filmezzük le, hiszen már pusztán az a tény, hogy jelen vagyunk befolyásolja az eseményeket. De – és ez számomra nagyon fontos – sosem mondjuk meg a szereplőinknek, hogy hogyan viselkedjenek, mit mondjanak. Mi maximum helyzeteket teremtünk, ha úgy érezzük dramaturgiai szempontból szükség van rá, de aztán hagyjuk őket, hogy abban önmaguk legyenek. Így volt ez ennek a filmnek az esetében is, amikor összehoztuk a kamasz fiút a bácsival.

Mi a különbség egy játék-és egy dokumentumfilm fényképezése között? Azért kérdezem, mert a néző néha úgy érzi magát A bármicvó fiúkkal, mintha egy játékfilmbe csöppent volna.

CS.S.: Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az elmúlt időben sorozatosan fényképezhetek játék- vagy tévéfilmeket, tehát az operatőri énem kiválóan működik. Valóban talán nem szándék nélküli, hogy filmjeinkben jelen van egyfajta játékfilmes dramaturgia. Gondolom, ennél a műfajnál sem baj, ha a nézők valamilyen képet, képeket visznek magukkal, ha véget ér a vetítés. Mondom ezt annak dacára, hogy ennek a filmnek a fényképezése inkább talán a Budapesti Iskola némely darabjára emlékeztet, világítást alig használtam, és az egész filmet kézből forgattam. Külön problémát jelentett kezdetben, hogy a fikciós filmekkel ellentétben, ahol egy komoly kameracsapat áll mögöttem itt mindent magunknak kellett csinálnunk. Tulajdonképpen leszámítva a hangkeverést és a fényelést, a forgatás kettőnk munkája. Az igazi tanulság mégis csak az, hogy elmélyült, figyelmes, érzékeny alkotói munkát ebben a műfajban csak így lehet létrehozni.

O.K.: Mi ugye mindig együtt dolgozunk Sanyival, és pár éve egyszer azt mondtam, légyszi hagy csaljalak meg, szeretném kipróbálni más operatőrrel is a munkát. Kicsit talán azt akartam bizonyítani, hogy tudok én működni nélküle is. Aztán kiderült, hogy nem. Vissza kellett könyörögnöm magam. Nemcsak azért, mert tényleg úgy értjük és ismerjük egymást, hogy ha akarjuk észrevétlenül tudunk jelen lenni helyzetekben, ha arra van szükség, úgy, hogy közben mégis kommunikálunk egymással szavak nélkül, de a lényegesebb része, hogy egyszerűen nem tudom, hogyan csinálja, hogy egyedül, egy kamerával úgy tudja felvenni a helyzeteket, hogy megvan a fontos drámai pillanat közelről, de mégis száz másik irány és képkivágás áll rendelkezésemre a film vágása során. És olyan képeket alkot, amelyek önmagukban is sok mindent elmondanak, és nem kellenek szavak mögéjük.

Szívesen használtok animációt, nem is akármilyet. Ennek mi az oka? Még egy csavar?

CS.S.: Igen úgy gondoljuk, hogy az animáció, és főleg az a fajta izgalmas, rebbenékeny, fekete-fehér világ, amit – Egely Kati kézzel festett meg és képkockánként fotózott be a filmhez – egy új réteget nyit meg az értelmezésben. Dokumentumfilmben ritkán használnak ilyet. Mi megpróbáltuk azokat az elemeket animációként ábrázolni, amelyek fontos pontok Gyuri bácsi életében és nem akartuk, hogy ezek interjúként szólaljanak meg a filmben.

A Bármicvó fiúk „Holocaust-film”, de az élet száz más dolgáról is szól. Éppen a különössége és az, hogy könnyű azonosulni vele, megérintheti a fiatalokat is. Szépen illeszkedne egy rendes, XXI.-ik századi nemzeti tantervbe. Van erre lehetőség?

O.K.: Már dolgozunk azon, hogy hogyan kerülhetne el iskolákba. Mert szerintem egy közös filmnézés után sokkal könnyebb beszélgetést kezdeményezni a fiatalokkal az élet nagy kérdéseiről, mint a szertartások, a közösség fontossága vagy a család és az anyai szeretet hatása életünkre. És persze a történelem is sokkal könnyebben átélhető, ha azt egy konkrét emberi sorson keresztül mutatjuk meg.

Sokat utaznak mostanában a filmjeitek. A Beágyazott emlékeink című valódi „családi filmetek” New Yorkban járt, a Rotschild Klári legendáit a Los Angeles-i Magyar Fesztiválon vetítették. Milyen a fogadtatás?

O.K.: Hálás vagyok ezeknek a meghívásoknak, mert mint mondtam, mi nem nagyon teszünk értük. Nagyon jók és fontosak ezek az élmények, szerintem nem csak nekem, hanem a nézőknek is. Több szempontból is sokkal jobb együtt megnézni egy filmet, és aztán beszélgetni róla, feldolgozni a látottakat, kérdéseket feltenni, tovább gondolkozni, együtt. Főleg a mai elmagányosodott, begubózott életünkben kincs egy-egy ilyen alkalom. Szóval nem is a fogadtatása a lényeg, hanem hogy van!

Nem csak a filmkészítésben, de az életben is társak vagytok. Nyilván hazaviszitek a munkát. Hogy kell ezt elképzelni? A hálószobában is vágtok?

CS.S.: Gyakorlatilag igen. Ugyan kissé furcsa érzés arra ébredni, hogy tőled 2.5 méterre a tegnap forgatott anyagot illesztik be éppen egy filmbe, de meg lehet szokni. Mi valójában a gyerekeink rosszallása dacára 0-24-ben filmekről, tervekről, verziókról, ötletekről beszélgetünk, vagy egy már befejezett projekt utóéletéről vagy plakátterveket nézünk, vagy éppen egy forgatás alatt lévő anyag lehetséges megoldásaival foglalkozunk, esetleg egy trailer 17-ik változatán vitatkozunk.

O.K.: Megvannak az előnyei és a hátrányai is az otthondolgozásnak. Nálam például az a hátránya, hogy szinte nincs eleje és vége a munkanapoknak, de a legjobb az, hogy szinte egész nap azzal foglalkozhatok, amit szeretek. És nem a siker vagy a pénzszerzés hajt. Ha híres és gazdag akarnék lenni, akkor biztos nem a dokumentumfilmezést választanám, mert pont ez a kettő az, ami elkerüli a dokumentumfilmest. Állandó zsonglőrködés, hogy egyáltalán kijöjjünk a támogatási pénzekből és aztán ott van a másik nehézség, hogyan juttassuk el a filmjeinket potenciális nézőinkhez. De nem panaszkodhatom, mert a szenvedélyemnek élhetek és úgy tűnik a sok éves intenzív munka lassan meghozza a gyümölcsét.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 24-26. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13903