Filmvilág

Könyv

Lichter Péter: 52 kultfilm

Övezze kultusz!

A különböző számnevekkel (88 és fél, 100, 303, 1001) és attribútumokkal (híres, legjobb, fontos, látnod kell) ellátott „enciklopédiák” után újabb összegző munka jelent meg: a kötet mögött azonban kivételes módon nem egy kollektíva, hanem egyetlen személy áll, Lichter Péter. Az immár filmrendezőként is munkálkodó Lichter eddig elsősorban a kísérleti filmek iránt volt elkötelezett, ám új könyvével egy szinte teljesen ellentétes megközelítést választ: a beavatottak szűk körének szóló alkotások helyett ezúttal olyan darabokat vizsgál, amelyek általában jóval szélesebb közönséget céloznak meg, és kisebb vagy nagyobb, de mindenképp figyelemreméltó nagyságrendű rajongótáborral bírnak.

A mind terjedelmében (263 oldal), mind kivitelezésében igazán felhasználóbarát kötet saját 52 kultfilmet vizsgál. Első pillantásra már a címbéli szám is kissé kérdésesnek tűnik, nem világos ugyanis, miért éppen ennyit választott ki magának a szerző, a naptári év heteit leszámítva nem találni más indokot a döntésre. Még problémásabbnak tűnik azonban a „kultfilm” kifejezés használata. A szinte közhelyként használt, ám pontosan nem mindig körülhatárolható terminus értelmezése ugyanis fájó módon hiányzik a könyvből; és ez nem csak a bevezetőben nem tisztázódik, de később, az egyes filmeknél sem. Lichter adós marad ugyanis azzal, mi számít egyáltalán kultfilmnek. Van-e bármiféle, akár egyenes, akár fordítottan arányos összefüggés a kult-státusz és a kritikai recepció, a nézői fogadtatás, a bevételi eredmények között? Övezhet-e kultusz egy közönségfilmet, esetleg egy kifejezetten nagy költségvetésű darabot, vagy az elsősorban a kisebb büdzséjű alkotások kiváltsága lehet? Szükséges-e bizonyos, a kultusz megteremtésére szolgáló időnek eltelnie, hogy jogos legyen ennek a címnek az elnyerése, vagy az vajon már közvetlenül a bemutató idején nyilvánvaló-e?

A fogalom tisztázatlansága mellett a névsort összeállításánál is kérdésekbe ütközhetünk: bár egy ilyen lista - a valamiféle kanonizációs szándék ellenére is - nyilvánvalóan mind az alkotók, mind a tőlük választott munkák szempontjából szubjektív, de kissé érthetetlen, miért 1968-os a legelső, ide felvételt nyert cím (Kubrick 2001: Űrodüsszeiája). Ahogy az is, ha a szerző Lynch Radírfeje és az éjféli vetítések kapcsán nevesít több más, mindennél egyértelműbben kultikus jellegűnek tekinthető címet – a Rocky Horror Picture Show-t, a Rózsaszín flamingókat és A vakondot – ezek végül miért maradtak ki a kötetből, méghozzá úgy, hogy sem John Waters, sem Alejandro Jodorowsky neve nem kerül említésre a kötetben.

Ezzel együtt más hiányosság talán nem is róható fel: Lichter munkája egyszerre információgazdag és olvasmányos, ráadásul egyszerre célozza meg a filmértőket és a laikusokat. Miközben szigorúan tartja magát az egy rendező – egy film felosztáshoz, igyekszik az 52 darabot arányosan elosztani a vizsgált 50 évnyi időtartamban is. A rövid, átlagosan három oldalas ismertetőkben a vizsgált darab mellett alkotójának pályaképét is felvázolja, és ha a kontextus úgy kívánja, filmtörténeti, filmipari, társadalmi vonatkozásokkal is hozzájárul a film kivételes pozíciójának megértéséhez. A rövidke terjedelmű ismertetők legfontosabb aspektusa pedig minden esetben annak kiemelése, miben és hogyan jelentett újat, egyedit és különlegeset az ominózus darab bemutatásának idején, és mitől értékálló most is, akár évtizedekkel készítése után.

Külön kiemelendő az egyszerű és közérthető nyelvezet. Ha a szerző mégis elengedhetetlennek érzi egy-egy fogalom beemelését, azt azonnal és röviden meg is magyarázza. Dicséret illeti a merész válogatást is: ahogy az időrend helyett a spektrum szélességét kiemelő alcím (A Szárnyas fejvadásztól a Feltörő színekig) is jelzi, minden szerepelhet itt, ami a szerző szerint bármilyen mértékben kultikusnak minősül. Bár a középpontban az amerikai filmek állnak, bőségesen szerepel európai, ázsiai, sőt, még ausztrál darab is. (Ezzel együtt talán pár magyar alkotásnak is helye lett volna itt.) Teljesen természetesnek tűnik, hogy az elsőként elemzett 2001: Űrodüsszeiát a Bloody Mama követi, az Arany Pálma-díjas Hollywoodi lidércnyomáshoz pedig a Nulladik órán, a Gonosz halott 2.-n és E. Elias Merhige nehezen befogadható debütálásán, a Begottenen keresztül jutunk el. És ahogy az ebből is látszik, Lichter számára nincs nemkívánatos művész: nála az olyan, bizonyos körökben páriaként kezelt alkotóknak is stabil helye van, mint Corman, Tobe Hooper, Luc Besson vagy éppen Joel Schumacher. Ezzel együtt pedig előtűnik a könyv talán ki nem mondott célja is: akár egy új, jóval nyitottabb és befogadóbb nézői metódus megalkotása.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 49-50. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13900