Benke Attila
A
világűr meghódításának amerikai álma a vadnyugat mítoszát leváltó
közösségformáló erő, melyet Hollywood is népszerűsít.
A
moziban az ember már a huszadik század elején a Holdra lépett Georges Méliès
Jules Verne és H. G. Wells sci-fijei (Utazás
a Holdba, Emberek a Holdban)
alapján készült Utazás a Holdba (1902)
című klasszikusában és Fritz Lang Thea von Harbou azonos című regényének
adaptációjában, A Hold asszonyában
(1929). Technológiai áttörésekre (például a sci-fikhez a filmtrükkök és
speciális effektusok, az űrutazáshoz a folyékony hajtóanyagú rakéták és a
kozmikus veszélyek ellen védő űrruhák kifejlesztésére) volt szükség, hogy a
filmes stábok és a NASA űrprogramjainak szakemberei megvalósítsák Verne és
Wells vízióit. Persze a játék- és dokumentumfilmek is ideológiai konstrukciók, ezért
a Holdra-szállás szkeptikusai a nagy eseményt bemutató Lábnyomok a Holdon: az Apollo 11 (1969) felvételeit máig fikcióknak
tartják. Stanley Kubrick Ragyogásának
(1980) rejtett jelentéseiről szól A
237-es szoba (2012), melyben megjelenik a népszerű összeesküvés-elmélet,
miszerint Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Mike Collins nem a Földet kísérő
égitesten jártak, hanem egy Kubrick által berendezett filmstúdió díszletei
között hangzott el Armstrong híres, Amerika számára az űrverseny aranyérmét
jelentő mondata, a „Kis lépés egy embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek”.
*
„Amerika
sem nem álom, sem nem realitás, hanem hiperrealitás. Hiperrealitás, mert
utópia, ami a kezdetektől úgy működött, mintha már megvalósult volna.” – jellemezte
Jean Baudrillard a kozmosz bűvöletében élő „űrhideg Ameriká”-t. Egy felmérés
szerint az amerikai társadalom nagy része bízik a NASA-ban és a világűrt „új
vadnyugat”-ként (new frontier)
definiáló elnökökben, a lakosságnak alig 6%-a kételkedik a Holdra-szállásban. Bár
Frederick Jackson Turner történész már az 1890-es évek végén a nyugati
határvidék (frontier) eltűnéséről
beszélt, a hatvanas évekig többek között a hódítási és szabadságvágyat
szimbolizáló régi vadnyugat mítosza volt az amerikai nemzeti identitás alapja. „Akár
keressük, akár nem, az új határvidék már felbukkant a horizonton. Itt várnak ránk
a tudomány és az űr feltérképzetlen területei, a háború és a béke megoldatlan
problémái, a közöny és az előítélet ismeretlen bugyrai, a szegénység és a
túltermelés kínzó kérdései.” – foglalta össze az új vadnyugat-ideológia
lényegét John F. Kennedy elnök 1960-as beszédében. Ám a hatvanas évek külföldi
és belföldi történései (a dicstelen vietnami háború, merényletek, tüntetések, politikai
hazugságok) a frontier mítoszát, az
erre épülő retorikát, így a nemzeti identitást is meggyengítették. Amerika a
Földön megbukott, ezért szükség volt a társadalmat a földi problémáktól
eltávolító, felfedezésre váró végtelen űrre. Többek között emiatt váltotta le a
hetvenes években a westernt a sci-fi, melynek űrutazós alműfajában az Egyesült
Államok és a Szovjetunió által felfedezett új határvidék rejtélyeit kutatják. Az
űrprogramokkal foglalkozó amerikai játék- és dokumentumfilmek pedig sokszor
alig különböznek a témába vágó sci-fiktől (2001:
Űrodüsszeia, 1968, Űrkaland,
1969, Az Európa-rejtély, 2013, Mentőexpedíció, 2015), mert ugyanúgy az
amerikai nemzet egységét szimbolizáló új vadnyugat megvalósuló utópiáját
mutatják be.
Verne és Wernher
Az
űrsiklókról szóló 1985-ös rövidfilm, a Megvalósult
álom címében hordozza Baudrillard az amerikai és az orosz űrprogramokat
egyaránt jellemző fogalmát. Mint arról Walt Disney híres ismeretterjesztő
tévésorozatának, a Disneyland-nek
több epizódja is tudósít, Robert H. Goddard amerikai, Konsztantyin Ciolkovszkij
orosz és Hermann Oberth német rakétatudósok az ötvenes-hatvanas évek amerikai-szovjet
űrversenyét döntő módon befolyásoló tudományos kutatásait Jules Verne és H. G.
Wells már említett regényei inspirálták. Az 1955-ös Ember az űrben és Az ember és
a Hold című epizódok sztárvendége Oberth tanítványa, az űrprogramok
kulcsfigurája, hadifogolyból a NASA egyik elsőszámú kutatójává előléptetett német
rakétatudós, Wernher von Braun az „űr határvidék” (space frontier) fogalmának bevezetésével és a technika csodáinak
(űrrakéták, űrállomás) bemutatásával igyekszik az embereket a westernfilmek rég
eltűnt prérije helyett a végtelen űrre kondicionálni. Emellett humoros
animációs és élőszereplős filmbetétek elevenítik fel a múlt világűrrel
kapcsolatos babonáit, komikus találmányait, és megálmodják a Holdra-szállást is.
Az ismeretterjesztő részek és a fikciós betétek azt hangsúlyozzák, hogy a múlt
meséi a közeljövőben a tudomány segítségével valósággá válhatnak, és nem
mellesleg Amerika legyőzheti a szovjeteket, ha az új vadnyugat vakmerő szakemberei
a westernek honfoglalóihoz hasonlóan az ellentéteket (például von Braun náci
múltját) félretéve összefognak a közös cél elérése érdekében.
Az
űrversenyben 1969-ig a szovjetek vezettek. Éppen ezért alakult ki az amerikaiak
kollektív félelme, hogy az Egyesült Államok asztronautáit megelőzik a Holdon a
szovjet kozmonauták. Az oroszok már 1957-ben fellőtték az első műholdat
(Szputnyik-1), melyet egy évvel később követett az amerikai Explorer-1.
1961-ben Jurij Gagarin első emberként jutott ki az űrbe, az amerikai Alan
Shepard második lett. German Tyitov ugyanebben az évben 25 óra alatt többször
megkerülte a Földet. John Glenn 1962-ben technikai problémák miatt nem tudta
megdönteni Tyitov rekordját. A személyzet nélküli szovjet Luna-9 1966-ban
landolt a Holdon, az amerikai Apollo-8 1968-ban három fővel már holdkörüli pályára
állt. Az Apollo-11 sikeres misszióját megelőlegező Irány a Hold!-ban (1950), a von Braun életútját feldolgozó Wernher von Braunban (1960) és az űr-Föld
határt, a Kármán-vonalat ostromló tesztpilóták fontos kísérleteit bemutató X-15-ben (1961) is az űrversennyel
kapcsolatos kollektív félelem a legfontosabb felhajtóerő a rakéták üzemanyaga
mellett.
A Wernher von Braun különösen érdekes az
új határvidék-mítosz szempontjából. A német-amerikai koprodukcióban a német
tudós kezdettől szemben áll a nácikkal (valójában a náci párt tagja volt), és
mint arra a film alternatív címe (A
csillagokra célzok) is utal, a politikát megvető fiktív von Braunnak
gyerekkori álma, hogy később megépített rakétáival (a Londonra is kilőtt V-2 és
utóda, az Apollo-11-et meghajtó Saturn V) meghódítsa a világűrt. A tudós
pályafutásában az elrendelt sors (manifest
destiny) amerikai eszménye tükröződik. Miként Amerika sorsa meghódítani a
préri után a végtelent is, úgy Wernher von Braun és peenemündei kutatócsapata
számára az amerikaivá válás egyet jelent a csillagok elérésével. Turner szerint
vadnyugati utazásuk során az európai pioníroknak lassan kialakult amerikai
identitása. A hontalanná vált von Braun is új önazonosságra és hazára lel,
ahogy rakétái egyre közelebb kerülnek az új határvidékhez.
Miután a Sas leszállt
„A Sas
leszállt” – jelentette Neil Armstrong a houstoni központnak 1969. július 20-án,
mikor az Apollo-11 Sas nevű holdkompja sikeresen landolt a Holdon. És bár
Armstrong és Richard Nixon elnök kozmikus telefonbeszélgetésükben az emberiség
nagy ugrásaként értékelték a történelmi pillanatot, mindketten hangsúlyozták,
hogy Amerika számára hatalmas dicsőség a nemzeti zászló Holdba tűzése. Mint azt
a Holdséta egy (1970) című
dokumentumfilm is bemutatja, az Apollo-11 visszatérő legénységét az egész világ
ünnepelte, és az egykori Apollo-asztronauták egy későbbi dokuban, A Hold árnyékában (2007) úgy emlékeznek
vissza küldetéseikre, mint amelyek reményt és új önbizalmat adtak az amerikai
társadalomnak Vietnam, a politikai gyilkosságok és a radikalizálódó polgárjogi
mozgalmak korában. Az Apollo-13
(1995), a nagysikerű HBO-sorozat, A
végtelen szerelmesei – Az
Apolló-program (1998) 1968 című
epizódja és Damien Chazelle legújabb filmje, Az első ember (2018) is párhuzamba állítják a hatvanas évek nemzeti
identitást megrendítő eseményeit az Egyesült Államokat fellelkesítő
űrutazásokkal. Tombol a vietnami háború, zajlanak az utcai tüntetések, a
társadalom egyre elégedetlenebb a NASA-val, ám ezek a földi problémák mind jelentéktelenné
válnak az Apollo-8 holdkörüli útjához, Armstrong történelmi lépéséhez vagy az
űrben balesetet szenvedett Apollo-13 „sikeres kudarc”-ához (a NASA így
értékelte a csapat szerencsés hazatérését) képest. Az Apollo-13-ban a Tom Hanks által eljátszott Jim Lovell kamaszlánya,
Barbara éppen lázadó hippikorszakát éli, így édesapja küldetése sem érdekli. Miközben
Lovell és civakodó társai a katasztrófát követően megtanulnak egy csapatként működni,
az űrhajós lánya az űrközvetítéseket nézve megért valamit szülője a hatvanas
évek „bomlasztó” nézeteinél magasabb rendű küldetéséből. A kezdetben kirívó
ruhákat viselő, duzzogó Barbara a film végén már visszafogott öltözetben,
örömkönnyekkel üdvözli a Földre visszatérő édesapját.
Az
1969-es Holdra-szállás után készült játékfilmekben (Az igazak, 1983, Apollo-13,
Októberi égbolt, 1999, Holdrakéta – Az Apollo 11 repülése, 2009, A
számolás joga, 2016) és dokumentumfilmekben (Holdséta egy, Az űrfilm, 1979, Az
egész emberiségért, 1989, A Hold
árnyékában, Harc az űrért, 2016) a
világűr még erősebb identitásformáló és közösségteremtő erő, mivel az új
határvidéken elért sikerek Amerikát ismét az emberiség úttörőjévé avatták. Az igazakban a cowboyokra emlékeztető tesztpilóta,
Chuck Yaeger a napsütötte, izzó pusztából lovagol be a repülőtérre, ahol az „új
hátas”, a rakétameghajtású X-1 gépmadár várja a férfit, hogy együtt lépjék át a
hangsebességet, és érjék el a new
frontier határát, a Kármán-vonalat. Az Októberi
égboltban a leendő NASA-mérnök, Homer Hickam kamaszkorában egy isten háta
mögötti bányavárosban álmodozik az ég meghódításáról, és a szovjetek riasztó
sikerei sarkallják a fiút az első rakétakísérletekre. A film szimbolikus alapkonfliktusa
az űr felé törekvő fiatal tudósjelölt és a nap mint nap a sötét szénbányába
alászálló édesapja között feszül. Habár a bánya és az űr is sötét és
barátságtalan hely, a haladást már nem a vadnyugat mítosza szerint akár aranyat
is rejtő tárna, hanem a rakétával elérhető, az embernek új hazát ígérő világűr
szimbolizálja.
A
filmek mellett az elnöki beszédek (Kennedy, Nixon, Ronald Reagan, George W.
Bush, Barack Obama és Donald Trump űrretorikája) is bizonyítják, hogy a
tudományos megalapozottság ellenére az űrprogram máig hatalom és identitás
kérdése, ami miatt a NASA vezetősége sok kritikát kap. Az Apollo-1 1967-es, az
Apollo-13 1970-es, a Challenger űrsikló 1986-os és a Columbia űrrepülő 2003-as katasztrófái
miatt a bírálók az űr meghódítását sürgető vezetőket teszik felelőssé. Kevés
amerikai film dolgozza fel ezeket a tragédiákat, és jellemzően azok is inkább
részterületekre koncentrálnak (Houston,
van egy problémánk, 1974, Challenger,
1990, A Challenger, 2013), nem az ideológia
által befolyásolt űrprogram rendszerszintű problémáját elemzik. Ezt jellemzően inkább
a Holdra-szállás valódiságát megkérdőjelező dokumentumfilmek (Csak egy papírhold volt? 1997, Egy furcsa dolog történt a holdút közben,
2001, A 237-es szoba), vagy
társadalomkritikus sci-fik (a technikai hibáktól hemzsegő, embertelen fiktív Holdra-szállást
bemutató Visszaszámlálás, 1969, vagy az
elképzelt marsi küldetés meghamisítását elmesélő Földi űrutazás, 1978) teszik meg. Az igazak a perifériára szorított tehetséges Chuckkal szemben
komikus és inkompetens pilótákként ábrázolja a Mercury-program hét hősét
(köztük Alan Shepardot és John Glennt), akik öntörvényűségük miatt konfliktusba
kerülnek a NASA fejeseivel. Ám ez a krízisektől nem mentes, de sikeres
űrutazások dicsőségét nem kisebbíti. A
számolás joga rámutat az
ötvenes-hatvanas évek szegregációjának abszurditására: az űrprogramban
kulcsszerepet játszó színes bőrű női matematikusok (Katherine Johnson, Dorothy
Vaughan, Mary Jackson) az afro-amerikaiak elkülönítését legitimáló szabályok (például
a feketék számára kialakított, az irodájuktól irreálisan messzire helyezett
mosdók) miatt alacsonyabb rendűnek számítanak az űrközpontban. Azonban Theodore
Melfi történelmi drámájában a végkifejletre a széttagolt csapat
összekovácsolódik a közös cél elérséért, és a fekete tudósokat végül ugyanúgy
nemzeti hősökként ünneplik, mint fehér, férfi társaikat (Shepard, Glenn,
Armstrong). Az első emberben pedig
Neil Armstrongot kislánya halála mellett társai végzetes balesetei és a
hatvanas évek belföldi és külföldi konfliktusai is nyomasztják. Bár Damien
Chazelle az asztronauta családi életének és történelmi küldetésének feszültségére
alapozza az ismert történetet, a higgadt, kiváló pilóta és mérnök Armstrongot
ezek a krízisek csak motiválják, hogy tipikus jég hátán is megélő pionírként
beteljesítse az új amerikai álmot. Akár Az
igazakban a Mercury-pilóták űrutazásait követően, Az első emberben a Holdra-szállás után megidézett archív felvételeken
és fiktív jelenetekben a világ összes népe Amerika új dicsőségét zengi. De a holdséta
gyógyír az űrhajós családi válságára is, hiszen a férfi rákban meghalt
kislányának karkötőjét a túlvilágot szimbolizáló égitest egyik kráterébe dobja.
*
„Az
amerikai karakter lényege, hogy új horizontokat fedezzen fel, és meghódítson új
határvidékeket. […] Ezúttal többet fogunk tenni annál, hogy elhelyezünk egy
zászlót, és lábnyomokat hagyunk hátra. Hosszútávú jelenlét a célunk, így kiterjesztjük
a gazdaságot, és felépítjük a Mars-misszió alapjait” – hirdette meg Barack
Obama után Donald Trump is 2018 nyarán a Hold-kolónia tervét, a Mars-küldetést
és az űrvédelmi programot. Ugyanakkor az elnök mintegy önmagának ellentmondva kritizálta
Az első embert, amiért annak holdi
szekvenciájában az Armstrongék által kitűzött amerikai zászló csupán a
háttérben látható, annak elhelyezése, vagyis a tulajdonképpeni hódítás pillanata
nincs benne a filmben. „Úgy tűnik, mintha szégyellnék Amerikának ezt az
érdemét, ami szerintem borzalmas. Ha Neil Armstrongra és a Holdra-szállásra
gondolunk, akkor az amerikai zászló is eszünkbe jut.” – vélekedett Trump Az első
ember „hibájáról”. Pedig Chazelle történelmi drámája nem Amerika-ellenes,
hanem ugyanolyan patrióta űrhajós film mint a Lábnyomok a Holdon, Az egész
emberiségért, Az igazak vagy az Apollo-13. Bár Az első ember óvatosan utal arra, hogy Armstrong Hold-sétájának
kudarca esetén fiai apa nélkül nőnek fel, nem foglalkozik a Gemini- és
Apollo-küldetések politikai okokból elkövetett hibáival, ezeket elnézi a fontos
közös cél, a szovjetek legyőzése érdekében. Így Donald Trump nyilatkozata is
bizonyítja, hogy az Egyesült Államok vezetői számára Amerika Holdra vagy Marsra
jutása leginkább azért fontos, mert a szimbolikus közös küldetés, a végtelen űr
meghódításának bűvöletében a társadalomnak erős marad a hite az összetartozás
és az amerikai kivételesség eszményében, főleg ha a nemzetiszín zászlót ott
tudhatja az új határvidék valamelyik égitestén.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 30-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13897 |
