Dunai Tamás
A legösszetettebb kortárs képregény, a tízkötetes Sandman első négy könyve magyarul is olvasható.
A Sandmanről nem egyszerű feladat írni. Egyrészt azért, mert képregénytörténeti mérföldkő. Sokan méltatták és boncolgatták az elmúlt évtizedekben: újságírók, írók, tudósok, rajongók, sőt maga a szerző is. Másrészt a Sandman a legtöbb hasonló kultuszt élvező képregényhez képest valódi saga, amelynek a brit szerző, Neil Gaiman által írt részei tíz fő- és négy kiegészítő kötetet tesznek ki. Bár számos más szerző által jegyzett spin-off burjánzott belőle, a gaimani korpusz önmagában is úgy háromezer oldal. Harmadrészt a történetet gazdagon átszövik a mitológiai, irodalmi, kulturális és történelmi utalások, amelyek rendkívül sűrű, ám felejthetetlen felfedezni valóvá teszik a végeredményt. A Sandman átfogó bemutatása terjedelme és intertextuális gazdagsága miatt szinte lehetetlen.
Szintetizált álmok
1987-ben járunk: Neil Gaiman, a rendkívül olvasott huszonéves kulturális újságíró, aki már belekóstolt a képregények írásába, korábbi munkái alapján lehetőséget kap a DC-től egy havi sorozat készítésére. Ír valamit, amivel nem különösebben elégedett, de aztán fokozatosan megtalálja a saját hangját, majd elkezdik díjakkal elhalmozni. Végül egy rendkívül komplex szöveget alkot, amely 1996-ban a 75. füzettel zárul, és ezt tíz gyűjteményes kötetben rendszeresen újra- és újranyomják (magyarul az első négy jelent meg). Gaiman nevéhez azonban további négy album is kapcsolódik. A Sandman-saga már a havi sorozat mellett elkezd hízni (az első Halál-minisorozattal indul útjára 1993-ban a DC Vertigo alkiadója), és lezárulása után is tovább bővül (ezek a plusz történetek a magyarul szintén megjelent Death – Halál, valamint az Endless Nights, The Dream Hunters, illetve a 2015-ös Overture kiadványokban olvashatók).
Ezekben a történetekben Gaiman saját mitológiát teremt (ahogy azt később egyebek mellett az Amerikai istenekben is teszi), amelynek középpontjában a hét Végtelen áll, akik előbb léteztek és tovább élnek, mint bármi más az univerzumban. Ezek egyike Morpheusz, vagyis Sandman, akit Gaiman a sorozat központi alakjának tesz meg. Számos néven illetik: Álom, Álomúr, az Álmok fejedelme, a Történetek hercege. Morpheusz minden nem létező, az álmok, a hiedelmek és a fikció ura. Bár ő a sorozat motorja, időnként testvérei – a bájos Halál, a mindig intrikus kétnemű Vágy, a folyton gyötrődő Kétségbeesés, a vak és komor Végzet, a feladatainak hátat fordító, meghasonult Pusztítás, illetve a teljesen elvarázsolt Delírium (korábbi nevén Öröm) – is reflektorfénybe kerülnek. Gaiman világában azonban nem csak ők aktív szereplők, hiszen minden valaha létező vallás, mitológia, mese, irodalmi alkotás szereplői és lényei együtt élnek a sorozat hétköznapi világát benépesítő emberekkel. Az istenek Álom birodalmában születnek, és oda is térnek vissza meghalni, ha elfelejtik őket. Gaiman koncepciója annyira nagyszabású, és annyira jól átgondolt, hogy szinte bármit megtehet, így számos történetet szintetizál, parafrazál, ír újra, forgat ki vagy alkot szabadon.
A Sandman cselekménye ugyan a megjelenése idején játszódik, ám egyes történetek bepillantást engednek a karakterek múltjába, és ez lehetőséget biztosít Gaimannek, hogy ne csak kitalált, hanem korábban élt valós személyek köré is történeteket kanyarítson, Augustus császártól Robespierre-ig, Harún ar-Rasídtól Marco Polón át Shakespeare-ig rengeteg alak tűnik fel a képregény lapjain. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy végig a DC kiadó univerzumában járunk, ahol John Constantine, Batman vagy a Marsbéli Vadász is bármikor felbukkanhat Lucifer, Éva, Káin és Ábel, netán egy hippogriff, Pukk, Kalliopé, Orpheusz, esetleg Odin, Thor vagy Loki mellett, nem nehéz belátni, micsoda szintetizáló munkát végzett a szerző. A Sandman – éppen sorozatjellege miatt – Gaiman legnagyobb szabású alkotása, amelyben (igaz, nagyobb kihagyásokkal) közel harminc év munkája fekszik. Ennek eredményeként a mű egy olyan léptékű intertextuális olvasztótégely, amihez foghatót nehezen találnánk a kortárs irodalomban. A sorozat egy gazdagon rétegzett posztmodern szöveg, ahol olykor nem is a cselekmény, inkább a történetmesélés kerül a középpontba. Számos történetet olvashatunk a mesemondásról, a történetekről és azok természetéről. Gaiman tökéletesen tisztában van az operatív esztétika működésével, olyan metaszöveget hoz létre, amely esetében amellett, hogy a cselekményt élvezzük, az elbeszélés eszköztárát is megcsodálhatjuk működés közben.
Gaiman sokszorosan összetett narratívát alkot. Egyrészt egy rendkívül komplex történetvilágot teremt, másrészt a cselekmény is összetett, számos szereplőt, mellékkaraktert és cselekményszálat mozgat, amelyek túlnyomó többsége valamilyen módon később újra feltűnik, szerepet játszik a sorozatban. Az összetettség azonban magát a történetmondást is érinti. Gaiman változatos módon mesél, folyvást kísérletezik, számos narratív speciális effektust használ, előre- és visszautalásokkal dolgozik, olykor átlépi a negyedik falat, variálja az elbeszélésmódokat, sokféle történetszerkezetet használ. Gyakran más kerül a sztorik középpontjába, ilyenkor Álom mellékszereplővé vagy deus ex machinává válik, de olykor fel sem tűnik a képregény lapjain. Vannak kötetek, amelyek regényszerűek, összefüggő epikus történeteket mesélnek el, mások inkább novellisztikus rövid elbeszéléseket tartalmaznak, amelyek (még ha ez nem is mindig nyilvánvaló) tovább építik a központi cselekményszálat.
Noha a Sandman képregény, eddig többnyire Gaiman írói tehetségét méltattam, nem sokat törődve a sorozat képregény mivoltával. Ez annak köszönhető, hogy a sorozat kizárólag Gaiman írói munkája, rajzolói viszont gyakran váltották egymást. A rajzolók fluktuációja miatt Gaiman, illetve a borítókat készítő Dave McKean tartotta egyben a vizuálisan szerfelett eklektikus sorozatot. A szemkápráztatótól (Michael Zulli, P. Craig Russell, J. H. Williams III) a funkcionális rajzokig a skála minden pontján találhatunk Sandman-füzeteket. Ha azonban a grafika esztétikai minőségétől eltekintünk, ki kell emelni, hogy a legtöbb rajzoló, aki a sorozaton dolgozott, erős vizuális elbeszélő, így a sorozat mindig is tele volt remek vizuális ötletekkel, izgalmas panelelrendezéssel, és ritka az olyan eset, hogy valaki nem tudta tartani a lépést Gaiman zsenijével.
A végtelenbe...
A Sandman újszerűségével kapcsolatban még egy dolgot ki kell emelni, ez pedig a központi karakter. Morpheusz semmiképpen sem hős, közelebb áll az antihőshöz. A főszereplő pozitív tulajdonságai többnyire homályban maradnak, a negatív tulajdonságait azonban kifejezetten kidomborítja a szerző. Távolságtartó, titokzatos, idegen, rideg, büszke (sőt arrogáns), lekezelő, kicsinyes, sértődékeny, bosszúálló, önelégült, nárcisztikus, aki képtelen elviselni, ha nem körülötte forognak a dolgok, vagy ha nem az ő akarata érvényesül. A történet fő mozgatórugója éppen az, hogy Morpheusz fokozatosan felismeri saját hibáit, egyre emberibbé válik, de ahogy szembesül azzal, hogy változik (miközben képtelennek érzi magát a változásra), bátyjához, Pusztításhoz hasonlóan meg is hasonul. Felismeri, hogy vagy megváltozik, vagy meghal...
A Prelűdök és Noktürnök nyitó kötetének lapjain a legyengült, és közel nyolcvan évig a Földön fogságban senyvedő Álom visszatér a birodalmába, hogy helyreállítsa azt, illetve útra indul, hogy visszaszerezze elveszett ereklyéit. Gaiman itt még erős szálakkal kapcsolódik a DC-univerzumhoz, számos alakot kölcsönöz onnan, és érdekes módon elsősorban a horror eszközeivel dolgozik, ami fokozatosan kikopik majd a sorozatból. A szerző a kötet nyolcadik füzetét, ahol Álom találkozik Halállal (Szárnyainak suhogása), tartja az első olyan történetnek, ahol megtalálta a saját hangját, és innentől kezdve egyre egyenletesebbé válik a történetmesélés. A második kötet, a Babaház már mozgásba hozza a képregény több fontos szereplőjét; továbbra is a horror határmezsgyéjén egyensúlyoz, de a kötet két novellisztikus története (Mesék a homokban, „Egyszer fenn, egyszer lenn”) szintén bemutat két olyan karaktert, akik később fontos szerepet játszanak Morpheusz emberivé válásában (Nadát, egyik régi szerelmét, és Hob Gadlingot, az első embert, akit a barátjának tekint, illetve az utóbbi történetben köt alkut a tehetségtelen Shakespeare-rel: ihletet nyújt neki, amennyiben megír számára két darabot). Az Álomország egy rövid novellagyűjtemény, négy egyfüzetes történetet tartalmaz, amelyek önmagukban is megállják a helyüket, de közülük három később nagy jelentőségre tesz szert. A Kalliopé egy múzsa története, akit csapdába ejtettek és szexrabszolgaként tartanak fogva, míg Morpheusz meg nem menti, mivel ő a gyermeke, Orpheusz anyja. Az Ezer macska álmából megtudjuk, hogy Morpheusz minden lény álmainak ura, így a macskáké is, akik régen uralták a Földet (ehhez a történethez az Overture-ben tér vissza). Az utolsó fontosabb sztori a Szentivánéji álom, amelyben Shakespeare az adóssága első felét törlesztve előadja társulatával Oberonnak, a tündérkirálynak és udvartartásának a róluk írt darabot (ezért a füzetért Gaiman megkapta a World Fantasy-díjat). A Párák évszakában Morpheusz az általa tízezer éve Pokolba száműzött szerelme, Nada kiszabadítására indul, ahol Lucifer a kiürített Pokol kulcsával várja. Itt indul Lucifer útja, aki ezután először Ausztrália tengerpartján napozva, majd Los Angeles-i Lux nevű bárjában zongorázva tölti mindennapjait (ahogy azt Tom Kapinos showrunner Lucifer tévésorozatában láthatjuk). Álomhoz pedig bejelentkeznek szinte valamennyi panteon istenei a kulcsért.
Az ötödik kötet, a Game of You, már nem jelent meg magyarul. A történet több szempontból is egyedi a Sandman-albumok sorában. Egyrészt ez az első olyan hosszabb történet, ami Álmot mellékszereplővé fokozza le. Másrészt ez az első nyílt Alice-parafrázis Gaiman életművében (amit számos regénye – Sosehol, Csillagpor, Coraline – követ). Főhőse, a Babaház oldalain felbukkanó Barbie az évek során egy álomkirályság hercegnőjévé vált, ám már nem álmodik. Az álomvilág lakói azonban kapcsolatba lépnek vele, mert mindannyiuk sorsa tőle függ, és Barbie az álmokba visszatérve kalandos utazásra indul. Harmadrészt ez a rész tematikailag is erősen kilóg a sorozatból: a női fantáziák, szerepek, identitások és sorsok kerülnek a történet középpontjába, ami bátor lépés egy férfi szerzőtől, Gaiman érzékenységének köszönhetően mégis működik a sztori. A férfiak legfeljebb mellékalakok lehetnek a női karakterek mellett, és egyiküknek sem alakul túl jól a sorsa. A leszbikus pár, Foxglove és Hazel útja is itt indul (az ő történetük a Halál kötetben található két minisorozatban teljesedik ki). A hatodik album (Fables and Reflections) egy újabb novelláskötet, amelyben kilenc sztori olvasható, többek között Orpheusz tragikus története is, akit az apja nem hajlandó megölni, így levágott fejként éli évszázadokon keresztül az életét.
A hatodik kötetig többnyire mozaikszerűen alapoz Gaiman, a Brief Lives lapjain azonban felpörgeti a cselekményt. Ez az epizód egy road trip, amelyben Delírium és Álom rég elveszett bátyjuk, Pusztítás keresésére indul. Orpheusz segítségével meg is találják, ám a fiú a segítségnyújtásért cserébe azt kéri apjától, hogy végezzen vele. Hiába találnak rá, Pusztítás végül nem tér vissza a feladataihoz, hiszen az alkotást választotta a pusztítás helyett. Viszont érzékeli, hogy Álom is változik, amit ő ekkor még tagad. Gaiman már korábban is számos utalást tett a konklúzióra, ám itt erősen belengeti a sorozat végét. Ehhez képest picit befékez, ugyanis a következő album, a World’s End egy Dekameron-típusú novellafüzér. Minden dimenzióban és időben egy valóságvihar tombol, ami egymásba csúsztatja az idősíkokat és a párhuzamos valóságokat. Az úton lévők a vihar elől a World’s End fogadóban húzzák meg magukat, ahova nem érhet el a vihar, és annak elültéig történetekkel mulattatják egymást. A grafomán szerző itt érzi igazán elemében magát, ez talán a leginkább szövegközpontú rész. Gaiman néha odáig merészkedik, hogy megjelennek a „történet a történetben a történetben” típusú sztorik is. Az album egy erős cliffhangerrel, Álom temetésével zárul.
A Brief Lives-tól kezdve feltartóztathatatlanul zakatolunk a konklúzió felé (még ha a World’s End ad is egy kis lélegzetvételnyi időt, és áthelyezi a fókuszt a mellékalakokra): a leghosszabb, közel négyszáz oldalas kilencedik kötet, a Kindly Ones Morpheusz bukásának és újjászületésének története, ahol az eddig lehelyezett mozaikdarabkákból végül szépen kirajzolódik az a kép, amit Gaiman elénk szeretett volna tárni. A korábbi képregények játékos csapongása eltűnik, sokkal fókuszáltabb történetmesélést kapunk. Gaiman megmutatja, mennyire tudatos és kiváló mesélő, ahogy az újabb és újabb puzzledarabok a helyükre kerülnek. A kötet fő témája egyébként a női bosszú, ahogy a Kedveseknek nevezett Fúriák Orpheusz meggyilkolása miatt porig rombolják Álom birodalmát, és csaknem őt magát is elpusztítják. Végül azonban a főhős maga dönthet a sorsáról. Rájön, hogy nem léphet Pusztítás útjára (nem fordíthat hátat a birodalmának), mert túl sokakat haragított magára, így a múltja mindenképpen utolérné. A tizedik kötet, The Wake, lényegében epilógus, amely bemutatja, hogyan köszönnek el a sorozat fontosabb szereplői Morpheusztól (és lényegében az olvasótól), illetve tanúi lehetünk annak, miként keresi a helyét az új Álom. Miután érzékeny búcsút veszünk a karakterektől, a 75. számra visszatérünk Shakespeare-hez, aki épp az Álom által rendelt második darabot, a Vihart írja. Ez a darab áttételesen magáról Morpheuszról szól, amivel Gaiman arra utal, hogy főszereplője hosszabb ideje fontolgatta, hogy feladja szerepét.
… és tovább!
Gaiman az 1996-os lezárást követően többször is visszatért az általa teremtett karakterhez. Az első alkalom az Endless Nights volt, amely hét történetet tartalmazott, egyet-egyet a Végtelenek mindegyikével. Ezt követte The Dream Hunters, amely eredetileg illusztrált próza formájában született, és egy róka és egy japán szerzetes történetét mesélte el. Ezt később P. Craig Russell dolgozta át képregénnyé. A tematikusan legerősebben kapcsolódó darab az Overture, amely egyszerre lezárja és elkezdi a Sandman történetét. Érdemes utólag olvasni, hiszen számos elemet újraértelmez, korábban elvarratlannak tűnő szálakat magyaráz meg, egységesebbé téve ezáltal a fősorozatot, ám a cselekmény jelentős része a Sandman első része előtt játszódik, és azt mutatja be, mi az a kozmikus léptékű esemény, amely annyira legyengítette Morpheuszt, hogy egy egyszerű halandó bebörtönözhesse. Az Overture cím nem véletlen: „nyitány”, amely egy darab összes fontosabb témáját tartalmazza, előrevetíti. Így működik ez a hatrészes minisorozat is. Persze legalább annyi kérdést nyitva hagy, mint amennyit megválaszol, ráadásul tovább bővíti a kozmikus entitások körét, megjelennek egyebek mellett a Végtelenek szülei is: Éjszaka és Idő. Hiába nyit azonban új lehetőségeket, a Neil Gaiman-féle Sandman 2015-ben az Overture-rel talán végleg lezárult. Befejeződött és elkezdődött, mint egy saját farkába harapó kígyó. Ilyen a gaimani Végtelen történet. Szóval adott a kérdés: hol is kezdjem?
Sandman – Az álmok fejedelme 1-4, Cartaphilus, 2009-2011. Fordította: Tótth Benedek.
Death – Halál (Teljes gyűjtemény), Fumax, 2018.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/11 38-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13893 |
