Kovács Patrik
Alice Rohrwacher modern meséje rabul ejt éteri tisztaságával és kimagasló formaérzékenységével.
Cannes-ban a legjobb forgatókönyvnek járó elismeréssel tüntették ki A szent és a farkast, Alice Rohrwacher harmadik nagyjátékfilmjét. A fesztiválsiker nem is lehetne indokoltabb. Pedig a film történet- és szüzséépítésével is bőszen lázad a kortárs trendek ellen, teszi mindezt modernista szellemben, olykor nézőit is próbatétel elé állítva. Hősét, az ifjú és jóhiszeműsége miatt mások által bolondnak titulált Lazzarót (Adriano Tardiolo) és társait rabszolgaként dolgoztatják egy közép-olaszországi dohányültetvényen. A rendőrség azonban felfigyel rá, hogy a birtok úrnője (Nicoletta Braschi) feudális módszerekkel zsákmányolja ki a napszámosokat, s véget vet az illegális üzelmeknek. A helybéli parasztok és az uradalmat vezető arisztokraták kirajzanak a nagyvárosok felé, Lazzaro azonban nem tarthat velük, mert balesetet szenved a hegyekben. Mikor csodával határos módon feleszmél, kitágulnak tér és idő határai: néhány napos bolyongása alatt évtizedek peregnek le, s a fiú, aki mindeközben egy percet sem öregedett, végül rálel az egykor mellette robotoló parasztokra, ám természetesen már semmi sem lehet ugyanolyan, mint régen.
Az olasz rendezőnő előző – Cannes-ban szintén díjat elhódító – opusza, a Csodák (2014) alkalmával is az álomszerűség, a folklór és a neorealista indíttatású társadalomrajz vegyítésére törekedett, tehát ennyiben már eddig is a Taviani-fivérek és Ermanno Olmi örökösének számított. A szent és a farkassal viszont emeli a tétet: nemcsak bibliai-mitológiai utalásokkal bástyázza körül a történetet, stílusában nem pusztán a népmesei fantasztikum, a rögrealizmus és a szatirikus humor nő szervesen egybe, de Rohrwacher olyan modern mestereket is citál, mint Vittorio de Sica (Csoda Milánóban), Bresson (Vétlen Balthazár), Fellini (Csalók) vagy Pasolini (Máté evangéliuma, Teoréma). Ugyanakkor a film tematikailag is korszerű, hovatovább provokatív. A főhős, Lazzaro kivételes embertípus, a középkori szentek huszonegyedik századi reinkarnációja, s a direktor azt kutatja, vajon az általa képviselt időtlen tisztaság megnemesítheti-e korunk egyre cinikusabb és érzéketlenebb tömegtársadalmát. Rohrwacher az allegorikus történetnek ezt az általános érvényét nyomatékosítja a tér- és időviszonyok összekuszálásával és az elliptikus szerkesztésmóddal, továbbá az is jelzésértékű, hogy nem világos, pontosan milyen korban is játszódik az első néhány szekvencia (a tárgyi miliő csak később ad erre nézvést támpontokat).
A szent és a farkas első felét még a neorealista közelítésmód uralja (vidéki táj, népi figurák, jellegzetes társadalmi téma), majd középtájon fordul a kocka: az addig is jelentékeny népmesei rétegből kinő Lazzaro, a „szent” példázatszerű históriája, és a cselekmény is áthelyeződik a napfényes Lazio tartományból egy hófödte – földi pokolként tételezhető – északi nagyvárosba. Mindez szerkezetváltással is jár: a második játékrész sokkal epizodikusabb, szinte már mozaikszerű, a ritmus pedig szaggatottá válik, sőt Rohrwacher olykor érezhetően leülteti a filmet. Mindazonáltal a Lazzaro karakterét elmélyítő jelképek ragyogóak: sokrétegűek, közérthető archetípusokban gyökereznek és hézagmentesen illeszkednek a cselekményvilágba. Ilyen szimbólum például a főhős életét végigkísérő farkas, mely nem csupán Assissi Szent Ferenc és a gubbiói farkas legendájának állít emléket, de megágyaz egy sokatmondó párhuzamnak is: Lazzaro oly hontalan embertársai között, mint az űzött vadállat (e nyilvánvaló lelki rokonságot a zárójelenet domborítja ki igazán).
Képi világát tekintve is bátor és izgalmas A szent és a farkas. Az első játékrész szociográfiai látlelet a mélyszegénységbe süppedt vidéki Itáliáról, s e táj arculatát sokoldalúan térképezi fel a kamera: hol körbetáncolja a kiszáradt folyómedreket és kopár sziklaszirteket, hol tárgyilagosan merül el a paraszthősök napi robotjában, s a második félidő nedves-ködös nagyvárosi képei is pazarok. A páratlanul gazdag film- és kultúrtörténeti referenciákon túl Rohrwacher műve azért is a hagyománytisztelet szép példája, mert 16 mm-es nyersanyagra forgott. Lehetséges tehát, hogy A szent és a farkas felforgató formai megoldásaival tüntet a kortárs történetmesélés sztenderdjei ellen, de világnézetében-gondolkodásmódjában konzervatív mozi, méghozzá – és ez szintén komoly fegyvertény manapság – szimpatikusan konzervatív.
A SZENT ÉS A FARKAS (Lazzaro Felice) – olasz-svájci-francia-német, 2018. Rendezte és írta: Alice Rohrwacher. Kép: Hélène Louvart. Zene: Piero Crucitti. Szereplők: Adriano Tardiolo (Lazzaro), Alba Rohrwacher (Antonia), Tomasso Ragno (Tancredi), Sergi López (Ultimo), Natalino Balasso (Nicola), Nicoletta Braschi (Alfonsina De Luna). Gyártó: Tempesta / Amka Films Productions / Ad Vitam Production. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 125 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/11 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13880 |
