Hegedüs Márk Sebestyén
A Marvel sikertörténete a horrorfilmes alkotókat is megihlette.
Az elmúlt évek során
cezúrához érkezett az amerikai horrorfilm műfaja: az előző évtizedet
meghatározó trendek – a neo-slasher, a slasher radikalizálódott változataként
is értelmezhető torture porn, a found footage-filmek, az újra feltámadó
zombifilm – kifulladása, illetve a remake-hullám lassulása után a mainstream
horrort az útkeresés és az óvatos kísérletezés határozta meg. Napjainkra két
egymással szembenálló filmcsoport rajzolja ki a fősodorbeli amerikai horrorfilm
képét: az egyik oldalt a „komolyabb” művészi ambíciókkal rendelkező, a műfaj
határait feszegető presztízsfilmek (Valami
követ, Az örökség), a másikat a vásári
ijesztgetést büszkén felvállaló démonhorrorok (Démonok között, Az)
képviselik.
A kritikai- és
közönségsikerek nyomán ismét beindult a folytatás-gépezet: a démonhorrorok
közül több mozi is sikersorozattá nőtte ki magát (lásd James Wan filmjeit), a
franchise-osodás a presztízshorror filmjeit és alkotóit sem kíméli (a Hang nélkül folytatást kap, a Tűnj el! rendezője, Jordan Peele
rendezheti a Kampókéz-remake-et), és
újabb lendületet kaptak a régi sikereket felfrissítő rebootok is. Nem meglepő hát, hogy az őszi mozibemutatókat
végigböngészve azt tapasztaljuk: a halloweeni horrorszezonban az új
horrorfilmek csaknem mindegyike egy már létező, új (Victor Crowley, Az apáca)
vagy újonnan feltámasztott (A ragadozó,
Halloween) franchise-hoz kapcsolódik.
Franchise-forradalom
Sokat emlegetett közhely,
hogy a stúdiókreatívok a kockázatredukálás érdekében mindig is előszeretettel
zsákmányolták ki a jól bevált filmsikereket, ám a hollywoodi filmiparnak –
tágabb kontextusban véve pedig az egyetemes műfaji filmnek – nemcsak az üzleti
szempontok miatt lételeme az önismétlés: az egyes filmműfajok stiláris és
narratív konvenciói részben a folyamatos ismétléseken keresztül szilárdulhattak
meg a filmtörténet hajnalán. Bár a folytatások már a blockbuster-korszak kezdetétől fogva meghatározó hányadát tették ki
a hollywoodi filmtermésnek, napjainkban mégis paradigmaváltásnak lehetünk
tanúi: az elmúlt évtizedben a folytatások és előzményfilmek, rebootok, remake-ek és spin-offok
korábban sohasem tapasztalt mértékű elburjánzását figyelhettük meg, és – hiába
az értelmiségi fanyalgás – a bevételi mutatók alapján Hollywoodnak tényleg elsődleges
érdeke, hogy a franchise-rendszer jegyében szervezze át üzleti stratégiáit.
A változást a Marvel
Studios hozta el éppen tíz évvel ezelőtt, végérvényesen és eltörölhetetlenül:
2008-tól kezdve film-, de legalábbis filmipar-történetet írtak azzal, hogy
vászonra álmodták, amit korábban a képregények oldalain vittek sikerre. A Marvel-moziuniverzum több mint egy
franchise, sokkal inkább tetszőleges számú franchise-t összefogó brand,
amelyben az újabb és újabb kalandok már nemcsak az éppen soros szuperhős
történetét folytatják, a különböző történetszálak egymást is építik. Minden
film önálló egység, egyben kirakósdarab egy gigantikus, mindent átfogó és
gyakorlatilag a végtelenségig folytatható-bővíthető történetfolyamban. Ennyi
persze még nem lett volna elég a sikerhez: a Marvel-moziuniverzum azzal válhatott korunk legnagyobb márkanevévé,
hogy a kezdetektől homogenizálta a filmek stílusát és hangvételét, a klasszikus
folytatások mintájára előre borítékolható élményeket kínálva ezzel a
rajongóknak, egyben garantálva, hogy a brand adott esetben a legnépszerűbb
szuperhősök elvesztését is túlélje.
Az eredmény inkább
pénzügyi bravúr, mintsem művészi diadal, annak azonban lehengerlő. Túlzás
nélkül kijelenthetjük, hogy a képregényvilágból átemelt üzleti modell néhány év
alatt radikálisan átírta a hollywoodi szabálykönyvet. A stúdiók egymással
versengve próbálnak több-kevesebb sikerrel a Marvel babérjaira törni saját
moziuniverzumaikkal: a Warner a Marvel mintájára kezdte el feldolgozni a
DC-kánont, a Disney felvásárolta George Lucas álmait és futószalagon kezdte
gyártani a Star Wars-kalandokat, a
Universal pedig ismét leporolta azokat a szörnyfilmeket, amelyek az 1930-as
években megalapozták a stúdió sikertörténetét. A „világépítősdiben” azonban
eddig csak a Warner és a New Line Cinema sötét lova, a James Wan-féle Démonok között-moziuniverzum tudott
igazán áttörő sikereket elérni.
Új keletű
szörnylegendáriumok
Nem túlzás kijelenteni,
hogy James Wan filmjei nélkül egészen másképp festene a kortárs amerikai horror
képe, a maláj-ausztrál rendezőnek azonban elsősorban nem művészi érdemei,
sokkal inkább elképesztő üzleti érzéke révén lehet bérelt helye a horrorfilmes
rendezők panteonjában. Az ő nevéhez kötődik az új évezred legsikeresebb
horrorszériái közül rögtön három is: 2004-ben írótársával, Leigh Whannell-lel
közösen ő indította útjára a hírhedt Fűrész-sorozatot,
a 2010-es Insidious időközben
négyrészes franchise-zá terebélyesedett, 2013-tól kezdve pedig a Démonok között című kísértethorror
folytatásaival Wan teremtette meg a horrorműfaj Marvel-moziuniverzumát. Utóbbival ma már bevallottan az a célja,
hogy saját szörnylegendáriumot teremtsen, és egy szép napon képregényfilmes
mintára össze is eressze a különböző spin-offokban
bemutatott rémeket és szellemvadászokat. Eddig úgy tűnik, hogy a sorozat felett
már „csupán” producerként bábáskodó Wan számításai bejöttek – az immár ötrészes
Démonok között-univerzumot csak egy
hajszál választja el attól, hogy minden idők legsikeresebb horrorsorozata
váljon belőle.
Pedig a Démonok között annak idején nem tűnt
többnek egy újabb horrorfilmnél, ami a „megtörtént eset alapján” elkoptatott
jelszavával igyekezte hitelesíteni, s így még félelmetesebbé tenni a vásznon
látott borzalmakat. Wan egy „démonológus” házaspár, Ed és Lorraine Warren egyik
híres esetét dolgozta fel. Warrenék az 1950-es évektől kezdve önjelölt
paranormális nyomozókként járták az Egyesült Államokat, az Amityville-üggyel
kapcsolatos szenzációhajhász beszámolóiknak köszönhetően pedig nemzetközi
ismertségre tettek szert. Az ő történeteik képezik Wan horroruniverzumának
alapját: a filmekben látható – egyébiránt a való életben is látogatható –
okkult múzeumban minden egyes elátkozott tárgy egy paranormális nyomozás
emléke, ergo a démoni tárlat papíron kiapadhatatlan forrását nyújthatja a
folytatásoknak.
2013-ban persze még szó
sem volt közös univerzumról, a Warner és a New Line fejesei azonban már az első
folytatással (pontosabban szólva: előzményfilmmel) fontos lépést tettek az
világépítés irányába. Szinte látnoki módon, mondhatnánk, pedig valószínűleg
csak türelmetlenségből. Történt ugyanis, hogy az első film elsöprő sikere után
a vérszemet kapott pénzemberek nem voltak képesek kivárni a „hagyományos”
folytatás – vagyis a Démonok között 2.
– elkészültét, így a „holtidőben” hat és fél millió dolláros
mikroköltségvetésből leforgatták az első filmben csupán mellékfiguraként
feltűnő démoni baba, Annabelle eredettörténetét.
A 2014-es Annabelle szoros kapcsolatban áll a
sorozat nyitódarabjával – arról szól, hogyan vált megszállottá a hátborzongató
gyerekjáték – ugyanakkor szakít is annak hőseivel: nem a Warren-házaspár és
Annabelle találkozását fejti ki, ők csak epizódszereplőkként tűnnek fel a film
prológusában. A szellemvadászok marginalizálásával az alkotók még semmi
formabontót nem tettek, elvégre a horrorfolytatásokra éppen az a jellemző, hogy
a természetfelettivel szembeszálló hősök helyett a kollektív szorongásokat
megtestesítő monstrumok történetét szövik tovább, az Annabelle azonban több is, kevesebb is, mint hagyományos
horrorfolytatás. Több, mert egy új, önálló franchise kiindulópontjaként
szolgál, és kevesebb, mert Warrenék történetéhez nem tesz hozzá semmit, csupán párhuzamosan,
kitérőként létezik. Két évvel később a Démonok
között 2. a rejtélyes Apáca és a Görbe ember képében már azzal a
leplezetlen szándékkal szabadította az ördögűző házaspárra az újabb
ikonikus(nak szánt) szörnyalakokat, hogy az ő eredettörténetüket is külön spin-off franchise-okban tárhassák majd
fel az alkotók.
Az Annabelle- és a Démonok
között-filmeket ugyanakkor nemcsak a cselekményvilág egysége kötötte össze,
hanem formai-tematikai fixációik is. Az egyes filmek a családi egység és a
démonok szembenállását dolgozzák fel újra és újra: visszatérő motívum, hogy az
alvilági erők a legkisebbeket veszik célkeresztbe, így a szülőkre vár a
feladat, hogy szkepticizmusukat legyőzve, a hit vagy egyenesen az Egyház
segítségével vegyék fel a harcot a rémekkel. Világképüket tekintve a filmek
már-már beérnek keresztény propagandatermékeknek is, és nem véletlenül –
William Friedkin klasszikusa, Az ördögűző
ugyanis több szempontból fontos előképnek bizonyult. Többek között stílusában
is: a sorozat leplezetlenül másolja az 1970-es évek horrorklasszikusait, azok –
mai szemmel nézve – visszafogottnak tűnő tempóját, így a kortárs horrortól „elvárt”
primitív hatáskeltést, a jump scare-ek
eluralkodását az utóbbi évtizedek horrorfilmjeitől merőben szokatlan hosszú
beállítások, lassú kameramozgások és zoomok ellenpontozzák. Ezeket a stiláris
és narratív fogásokat James Wan még a Blumhouse-nál készített Insidious kapcsán kovácsolta össze (így
ez a film a franchise nulla kilométerköveként is tételezhető), de a Démonok között megasikerével épített
brandet belőlük.
A sorozat legújabb
darabja, Az apáca idén folytatja ezt
a brandet, egyúttal kísérletet is tesz annak kibővítésére: időben, térben és
stílusában is messzebb merészkedik a kiindulóponttól, mint a sorozat többi
darabja. Az időpont 1952, a helyszín Románia, pontosabban a „mesebeli” Erdély,
de a látottak alapján ugyanúgy járhatnánk a késő XIX. században, Drakula
kastélyában is. Corin Hardy filmje a korábbi epizódok számára mintaként
szolgáló filmek (a már említett Az
ördögűző, A rettegés háza, vagy a
Poltergeist) helyett az 1970-es évek
európai neogótikájához fordul inspirációért. Az erdélyi lankákon, ködös
sírkertekben, az apácazárda folyosóin mintha Terence Fisher és Lucio Fulci
szelleme kísértene (Fulcit, pontosabban a Zombik
városának legendás élve
eltemetését konkrétan is megidézték az alkotók). A Hammer-horrorhoz a
cselekmény közege és a mesei hangvétel köti a filmet, az italohorrorhoz pedig
bizonyos narratív megoldások, a minimálisra redukált történet, valamint az
óvatos álomszerűség, a látomásjelenetek eluralkodása, ami itt sajnos az
agresszív beijesztések, olcsó ijesztgetések elburjánzását is jelenti.
A túlvilági démonok az
amerikai nukleáris család helyett ezúttal egy tágabb értelemben vett „család”,
az apácák rendjét támadják, az előző filmekben még mellék- és epizódszerepre
kárhoztatott egyházi személyek – persze lényegében véve szintén szellemvadászok
– pedig protagonistává lépnek elő. Egy ördögűzésekre specializálódott pap,
Burke atya és egy látomások által gyötört novícia, Irene nővér szállnak szembe
az egyházat megcsúfoló fityulás démonnal. Még hangsúlyosabbá válik tehát az
előző filmeket is meghatározó konzervatív-katolikus értékrend és ikonográfia: a
démoni apácát először buzgó imádkozással, majd egyenesen Jézus vérével(!)
próbálják meg ártalmatlaná tenni. Az
apáca több szempontból is tudatosan elrugaszkodik tehát az előző filmekben
látottaktól, de sohasem annyira, hogy azzal sértse a brandet, a franchise
alaptételeivel ugyanis a változtatások is harmonizálnak. A film egyúttal új
hősöket is bevezet a történetfolyamba. Biztosan visszatér még például az itt
még nagyon vázlatosan felskiccelt novícia, hogy kiderüljön, pontosan milyen
kapcsolatban áll Lorraine Warrennel, a nyitott befejezés – mely ismét a Démonok közötthöz köti a filmet – pedig
arra enged következtetni, hogy a címszereplőt sem most láttuk utoljára.
A Démonok között-franchise lépésről lépésre lekövette a Marvel
sikerreceptjét. Behozhatatlan előnye azonban James Wan csapatának, hogy
horrorfilmesekként nagyságrendekkel alacsonyabb költségvetésből gazdálkodnak,
mint a szuperhősfilmek alkotói. Ennek köszönhetően nemcsak a pénzügyi kockázat
alacsonyabb: legalább ilyen fontos, hogy sokkal gyorsabban tudnak reagálni a
közönség igényeire, mint az évekre, évtizedekre előre tervező
képregényfilmesek. Bevételi mutatóik alapján még a sorozat leggyengébb darabjai
– az első Annabelle, vagy a most
bemutatott Az apáca – is sikerfilmek, egyértelműen ott a helyük „legnagyobbak”,
a blockbusterek és látványfilmek között, hiszen olyan emblematikus
szörnyalakokra épültek, amelyek jobb filmekben már bizonyították életképességüket.
A franchise megállíthatatlan gépezetté nőtte ki magát: a következő években
trilógiává bővül a Démonok között és
az Annabelle is, illetve önálló
filmet kap a Démonok között 2.-ben vendégszereplő
Görbe ember. S jóllehet a kritikusok szépen lassan elpártoltak a filmektől, a
megbízható középszert függőként fogyasztó közönség még jó ideig kitart majd James
Wan szörnyetegei mellett.
AZ APÁCA (The Nun) –
amerikai, 2018. Rendezte: Corin Hardy. Írta: Gary Dauberman. Kép: Maxime
Alexandre. Zene: Abel Korzeniowski. Szereplők: Taissa Farmiga (Irene), Demian
Bichir (Burke), Charlotte Hope (Victoria), Ingrd Bisu (Oana), Bonnie Aarons
(Valak). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 96 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/10 34-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13857 |
