Pápai Zsolt
The Rider – amerikai,
2017. Rendezte: Chloé Zhao. Szereplők: Brady Jandreau, Tim Jandreau, Lane
Scott. Forgalmazó: Gamma Home Entertainment. 102 perc.
Még valamikor a
nyolcvanas évek derekán, a semmiből született és gyorsan elvirágzott – ám
hatásában máig élő – filmműhely, a „kínai ötödik generáció” egyik jelese, Tian
Zhuangzhuang leforgatta szolid mesterművét, A
lótolvajt, minimalizálva cselekményt, akciót és dialógust, főszerepbe a
tibeti táj nagytotáljait helyezve. A Pekingben született, az Egyesült
Államokban tanult Chloé Zhao direktornő ugyan csupán négyéves volt A lótolvaj bemutatásakor, de biztosan
ismeri azt, tavaly készült második nagyjátékfilmje erre utal: A rodeós a megmunkálását tekintve az „ötödik
generációhoz” húz, miközben természetesen a hetvenes években felfutó amerikai „rodeófilmek”
örököse is (Junior Bonner, J.W. Coop,
Amikor a legendák meghalnak).
Utóbbiakkal nem csak a
rodeótéma rokonítja, hanem az is, hogy a magány a főszólama. A szinkronidejű
történet hőse a rodeó szerelmese, az apjával és Aspergeres húgával élő ifjú
Brady (őt az egykori rodeós, a filmen itt debütáló Brady Jandreau alakítja,
kiválóan, míg a rokonait a valódi rokonai játsszák), aki csaknem halálosan
megsérül egy versenyen, és ez derékba töri bontakozó karrierjét. Jóllehet az
újrakezdésnek már a gondolata is életveszélyes számára, visszavonulását
átmenetinek tekinti csupán, és szívében váltig őrzi reményének maradékát. Hiszen,
ha feladná a reményt, akkor saját magáról is lemondana, a rodeó ugyanis az
önazonosság garanciája a számára.
Chloé Zhao filmje nem a
rodeóról, hanem a tervek és álmok elveszéséről szól. Jellemzően a
rodeóversenyek csak ritkán és szőrmentén, kép-a-képben – mobilon vagy tévén,
azaz tágabb vizuális kontextusba belehelyezve – idéződnek meg, nem az akciók a
fontosak ugyanis, hanem a hősökre tett hatásuk. Brady lesérülésének jelenetét
is kép-a-képben látjuk, csakúgy, mint legjobb barátjának még ennél is súlyosabb
balesetét. (Az egykor tündöklő tehetségűnek tartott, de kerekesszékbe
nyomorodott Lane Scott számos más szereplőhöz hasonlóan önmaga alteregóját játssza
a filmben: valóban rodeós volt és valóban megrokkant, igaz, nem rodeó-, hanem
autóbalesetben.)
A rodeós még a független
szcénában is kitűnik puritanizmusával, szikárságával. Talán egyetlen eleme van
csupán – az identitáskrízis középpontba állítása –, amely egybevág a kurrens
amerikai mozitrendekkel, minden másban viszont makacsul ellenáll azoknak. Nem a
harsány akciók, hanem a beszédes csendek filmje, vizuális építkezését illetően
már-már ortodox, és a dramaturgiájában is szembe megy a divatokkal, nem sokkoló
fordulatokkal operál ugyanis, hanem búvópatakszerű folyamatokat, leheletfinom
lelki változásokat mutat meg. Chloé Zhao mintha a génjeiben hordozná az „ötödik
generáció” hagyatékát, és talán ezért is mer, vagy ami még fontosabb: tud
banális lenni. A film végi monológ lóról és lovasról kellemetlenül
didaktikusnak és túlcsordulónak hatna minden más kontextusban, itt viszont
egyáltalán nem kínos, ellenkezőleg: megrázó, megrendítő. Nem csak a dialógusok,
a jelenetek is sokértelműen és – furcsa ezt leírni – mélyen banálisak sokszor,
mint például az, amelyikben a megnyomorodott, mozogni is alig képes Lane
Scottot játékosan rodeóztatja Brady, vagy amelyben az apró lépésekben betört
csodalovat, Apollót lovagolja meg totálképeken a naplementében. Chloé Zhao
verbális, dramaturgiai és vizuális közhelyekből teremt mozimágiát, filmjének alig
van olyan jelenete, amely önmagában nem tűnne végtelenül triviálisnak. És épp
emiatt érdekfeszítő ez a film. A magány sohasem izgalmas, Chloé Zhao mégis azzá
képes tenni.
Extrák: Kérdezz–felelek a
főszereplő, Brady Jandreau közreműködésével és kimaradt jelenetek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/10 61-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13837 |
