Soós Tamás Dénes
A két új realista
fantasy az európai mondavilágba ágyazza a női testképzavarok borzalmait megidéző
történetét.
Ősszel egy svéd és egy svájci
film is besorol a magyar mozikba, amely visszacsorgatja a természetfelettit a
hétköznapokba, és a valóság vállvonásra sem érdemes tényének tekinti a
különböző mitológiai fajok betagozódását az emberi társadalomba. Közös
nevezőjük, hogy a természetfeletti létezésében és az azzal járó horrorban és
személyiségzavarban a nővé válás, a nőiség megélésének és a szépség
esztétikumának különböző metaforáit látják, és ezen a hol a fantasy, hol a
testhorror felé hajló vonalon keresztül beszélnek a nők testtapasztalatáról.
Habár valahol minden női testhorror a Carrie
szalagavatós vérzivatarából bújt elő, a Határeset
és a Kékről álmodom azzal is
megkülönbözteti magát, hogy az amerikai zsánerpéldák helyett az európai
mondavilágba ágyazza a történetét. Hőseik magukat Frankenstein teremtményének
érző, a testi deformitásaikat kitaszíttatásként megélő, de ártalmatlan különcök.
Míg a Határeset a skandináv mitológia
egyik, még a szörnytörténetben is mostohán kezelt lényéről mesél, a Kékről álmodom a Hans Christian
Andersenig visszavezethető, és már a mesemondónál is öncsonkítással terhelt
sellőmítoszt fűzi be a manapság a szürreális kannibálhorror (Nyers) és a pszichológiailag
megalapozott fantasy (Thelma) felé
nyitó kamaszfilmes viszontagságok közé.
A Cannes-ban debütált Határeset egy skandináv krimi kulisszái
mögé rejti az önelfogadás iszonyáról és csodájáról szóló fantasymeséjét. Szokatlan
főhőse a svéd határon dolgozó vámos, aki képes kiszagolni az emberek érzelmeit,
bűntudatát és szégyenét, így biztos kézzel buktatja le az alkoholt csempésző
fiatalokat, vagy az illegális pornóképeket rejtegető öltönyösöket. Munkájában
megbecsülik, de Tina különös arca, kiugró homloka, szétlapított orra és csorba
fogai miatt mégis kirekesztve érzi magát. A kortalan nő, akinek arca, mint egy
farkasemberé, amely véletlenül megszilárdult átváltozás közben, kisebbrendűségi
komplexussal kel és fekszik, és azért tűri el, hogy átnézzenek rajta, és
megalázzák, mert gyerekkorától selejtnek, kromoszómahibásnak hitte magát. Amíg
egy külföldről érkező fajtársa rá nem döbbenti, hogy bár embernek csúnya,
szörnynek gyönyörű, és amit addig deformitásnak látott, az az ő sajátos
identitást szavatoló megkülönböztető jegye.
Az iráni származású, de Skandináviában
dolgozó Ali Abbasi ebből a felállásból szerencsére nem a másság elfogadásának
szimpla toleranciameséjét bontja ki. Az Engedj
be! írójának, John Ajvide Lindqvistnek a novellájából (és forgatókönyvéből)
adaptált film gazdag motívumhálót terít ki, és mint a borzongatóan szép
gyerekvámpír-románcban, a Határesetben
is a személyiségtorzító kispolgári élettel szegezi szembe az emberek
erkölcsről, szépségről és nemi szerepekről vallott felfogását félresöprő
monstrumlétet. Mint egy valamirevaló gótikus mese, az embert taszító ocsmányon
keresztül mutatja fel a természetben a harmóniát (sörözni itt visszataszító,
lárvát enni romantikus), és a szerelmet is egy gyomorforgatóan bizarr, mégis
felszabadítóan katartikus erdőszexben hálják el, amely úgy borogatja fel a
hagyományos nemi szerepeket, hogy attól egy tisztes kereszténydemokrata
elborzadva rohan ki a világból – vagy legalábbis a moziból. Nehéz nem
aktuálpolitikai felhangokat kiszűrni a határon dolgozó vámos történetéből,
akinek portréjába Abbasi egyáltalán nem tolakodó módon festi bele a mindenkori
Másik taszítva vonzó csáberejét. Lindqvist viszont az Engedj be! után tíz évvel, az Oscar-nevezett Határesetben már nem ítéli el az erkölcsileg korrupt, a gyerekekből
sorozatgyilkost faragó társadalom egészét, és a középutat keresteti főhősével,
hogy ne kelljen végletekben gondolkodó, ideológiavezérelt radikálisok között
élnie. S eközben érdekes felvetést fogalmaz meg azzal is, hogy szörnynek lenni
itt már nem születési adottság vagy társadalmi determináció, hanem egyéni
döntés következménye: mind kívül (csatlakozik-e a faj-gyűlölő terrorista
akcióhoz), mind belül (addig látja magát visszataszítónak, amíg embernek hiszi
magát).
*
Nincs ilyen kivételezett
helyzetben a Kékről álmodom hősnője,
a 15 éves Mia (a svájci Chloë Grace Moretz, azaz Luna Wedler), akinek nem elég,
hogy egy újabb költözés után egy újabb iskolában kéne beilleszkednie, de első
menstruációja után arra ébred, hogy elkezdett sellővé változni.
Megmagyarázhatatlanul kívánja a halakat, a lábujjai összenőnek, derekán kopoltyú
tágul. Hiába hadakozik ellene, a folyamat megállíthatatlan: teste végképp a
változás útjára lépett. Az elsőfilmes Lisa Brühlmann a nővé érés potens
metaforáját fedezi fel a sellőkben, hiszen azok is átmeneti lények, félig
emberek, félig halak, akik két világ, a tenger és a szárazföld közt megrekedve keresik
a helyüket, csakúgy, mint a testileg felnőtt, de lelkileg még éretlen kamaszok.
A Kékről álmodom ebben az
énkeresésben nem a Disney-féle, felhabosított A kis hableányt, és nem is a szirénmítoszt sosemvolt szocialista
disztópiába (valamint musicalbe) oltó, lengyel The Lure, hanem a testhorrortól, öncsonkítástól sem óvakodó
Andersen-mesét tekinti sorvezetőnek, csak annak idealizált szerelmét és a megváltást
hozó herceg helyét kimondatlan leszbikus szerelemnek adja át, amit talán azért
is fojtanak le a mélybe, mert nem szexuális, hanem lelki igényt tölt be.
Miának ugyanis muszáj
belekapaszkodnia valakibe, mert ahogy sellővé érik, úgy idegenedik el
fokozatosan a testétől: metamorfózisában a kamaszlányok testüknek való
kiszolgáltatottsága, és a változás felett érzett zavarodottsága és szégyene
tükröződik vissza. Frappáns, eredeti olvasata ez a hableány-mítosznak, mert az
utat, amit a különleges szépségnek tekintett sellő kifejlődéséig, vagyis a
felnőtt, érett nővé válásig tart, horrorral kövezi ki. Ez pedig egyenesen Julia
Ducournau lelki társává avatja Brühlmannt, aki a felnövéstörténetek ismerős
tájai (első berúgás a grundon, első szex a koszos ágyon, első drogozás a
vidámparkban) fölé szintén a testhorror felé kacsintgató stílusával húz
viharfelhőket. A Kékről álmodom a Nyers konszolidált kistestvére, amely
sokkal inkább ragaszkodik a kipróbált kamaszfilmes toposzokhoz, és a horrort is
inkább a fürdőszobában tartja, mert az ambíciója is szerényebb. Míg a Nyers az emberhúsra rákapó egyetemista
lány kannibalizmusában az először csak nyiladozó, majd magát kitomboló női
szexualitást csomagolta igéző horrormetaforába, és az egymás személyiségét
bekebelező, szimbiotikus lánytestvéri (v)iszonyról, meg az egyetemi kampuszok
állatias ösztönvilágáról is érdekfeszítően beszélt, a Kékről álmodom fókusza sokkal szűkebb, és csupán a testétől, a
családjától, ha úgy tetszik, a komplett életétől elidegenedő kamasz
tapasztalatát szeretné egy coming-of-age
testhorrorba átfogalmazni. Merthogy Mia az átváltozás közben klasszikus
testképzavaros tüneteket produkál: nemcsak szörnynek látja magát, foszló
bőrréteggel, testi deformitással, de az osztály vagány és szabados szexualitású
lányai közé próbál beilleszkedni, akik minden erejükkel azon iparkodnak, hogy a
vágy buja tárgyaivá stilizálják a testüket. Miára a kimondatlan csoportnyomás
helyezi azt a kényszert, hogy elveszítse szüzességét, kiüsse magát valamilyen
hallucinogén droggal, és az öntudatlanságig igya magát a bulikban, amik egy
viszolyogtató, csoportos erőszakban érik el a negatív csúcspontjukat. Brühlmann
a felnövéstörténetek ártalmatlannak tűnő fordulópontjai (első csók, szex,
berúgás, satöbbi) mögött azt a folyamatot villantja fel, ahogy Mia elveszti a
kontrollját előbb a teste, majd a személyisége felett, és féktelen
önpusztításba menekül, kábarészegen imbolyog át a kamaszhónapjain. Hogy a
határok feszegetése mennyire nem felszabadítja, hanem kétségbe taszítja a
lányt, azt jól jelzi, hogy a magukat éheztető, a súlyukat folyamatosan mérő
barátnői drog nélkül csak úgy jutnak el valamiféle eksztázisig, hogy ájulásba
fojtják egymást – a boldogság náluk totális öntudatvesztéssel jár.
Brühlmannt dicséri, hogy
bár az irányt, amerre az életet szülői felügyelet nélkül habzsoló tinédzserek
tartanak, felráncolt szemöldökkel figyeli, az őszinte, tartalmas barátságot nem
tagadja meg tőlük, és Mia, valamint az osztály menője, Gianna között még egy
barátságnál mélyebb, talán testi, talán lelki vonzódást is meglebegtet. Így
aztán csak azt lehet felróni a filmjét stílusosan (és meglepően változatosan)
kékké stilizáló rendezőnek, hogy a kamaszfilmet és a sellőfantasyt nem képes
varratmentesen egymáshoz horgolni. Az átalakulás és a kontrollvesztés szinte
egymástól szeparálva zajlik, a változó test horrorja nem gyakorol olyan
számottevő hatást a történetre, mint a Nyersben,
ahol az eszkalálódó húsevés a kamaszhősnő baráti és testvéri kapcsolatát is
próbára teszi. Így pedig a jelentős fordulatot nélkülöző lezárás, szimbolikusan
a megváltozott test elfogadása sem képes katarzisban feloldani az izgalmas
áthallásokban és újraértelmezésekben egyébként gazdag történetet.
HATÁRESET (Grans) – svéd, 2018.
Rendezte: Ali Abbas. Írta: John Ajvide Lindqvist novellája alapján Isabella
Eldörf és Ali Abbas. Kép: Nadim Carlsen. Zene: Christoffer Berg, Martin Dirkov.
Szereplők: Eva Melander (Tina), Eero Milonoff (Vore), Viktor Akerblom (Ulf),
Matti Boustedt (Tomas). Gyártó: Meta Spark & Karnfilm. Forgalmazó: Cirko
Film Kft. Feliratos. 101 perc.
KÉKRŐL ÁLMODOM (Blue My Mind) –
svájci, 2017. Rendezte és írta: Lisa Brühlmann. Kép: Gabriel Lobos. Zene:
Thomas Kuratli. Szereplők: Luna Wedler (Mia), Zoe Pastelle Holthuizen (Gianna),
Regula Grauwiller (Gabriela), Georg Scharegg (Michael), Yael Meyer (Vivi).
Gyártó: Tellfilm. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos.
97 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/10 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13835 |
