Filmvilág

Új raj

Erik Poppe

A halál másfél órája

Erik Poppe filmjei társadalmi krízishelyzetekkel szembesítenek. Az Utoya, július 22. egyetlen hosszú beállításban, az áldozatok szemszögéből eleveníti fel a 2011-es norvég terrormerényletet.

A skandináv, így a norvég drámák és zsánerfilmek ereje az északi, hűvös minimalizmusban rejlik. Az epizodikus cselekményvezetés, a hosszú beállítások, a szemmagassági kameraszögek, a visszafogott színészi játék és a depresszív, magukba forduló, önmarcangoló antihősök egyaránt jellemzői Hans Peter Moland (Abszolút nulla fok, 1995, Palackposta, 2016) Joachim Trier (Oslo, augusztus, 2011, Thelma, 2017), Erik Skjoldbjærg (Álmatlanság, 1997, Pyromaniac, 2016) vagy Erik Poppe (Zavaros víz, 2008, A király választása, 2016) filmjeinek. Erik Poppe eddigi életműve különösen érdekes, mivel a fiatalon fotóriporterként dolgozó filmrendező aktuális társadalmi-politikai témákon keresztül az erkölcsi felelősségvállalás kérdéseivel foglalkozott, és általában következetesen egy-egy szereplő nézőpontjára korlátozta a befogadó tudását (kivételt képez az egyszerre több sorsot bemutató Hawaii, Oslo, 2004). Ezeknek a szerzői törekvéseknek a betetőzése a 2011-es norvég tragédiát feldolgozó Utoya, július 22 (2018).

Erik Poppe a norvég társadalmi mentalitást vizsgálta Oslo-trilógiájában (Ötök bandája, 1998, Hawaii, Oslo, Zavaros víz), melynek első darabja, az Ötök bandája a fiatalkori bűnözés témájára fókuszál, és az olasz neorealista klasszikust, a Biciklitolvajokat (1948) nagyra tartó Poppe Vittorio De Sicához hasonlóan két hátrányos helyzetű főszereplőjén, Jonas és Emir személyes történetén keresztül fest hiteles képet az oslói alvilágról. A szerző bevallása szerint annyi izgalmas témával találkozott oslói kutatásai során, hogy még két, kapcsolódó filmet el kellett készítenie. A Hawaii, Osló a Paul Haggis-féle Ütközésekhez (2004) hasonlóan társadalmi tabló, melyben átlagemberek privát poklának variációi jelennek meg, míg a Zavaros vízben a morális bűn helyett ismét egy valódi bűncselekmény (gondatlanságból elkövetett emberölés) a cselekmény alapkonfliktusa, melyből kiindulva a rendező a megbocsátás és a bosszú dinamikáját a bűnös és az áldozat édesanyjának perspektívájából vizsgálja meg. Erik Poppe a lokális és globális problémákat szintetizáló Utoyáig Poppe fotóriporteri karrierje által ihletett, a közel-keleti terrorizmust érintő Ezerszer is jóéjttel, és az európai demokráciák válságáról, a kortárs neofasizmus riasztó erősödéséről történelmi allegóriával, Norvégia 1940-es náci megszállásának történetével figyelmeztető A király választásával jutott el.

Az Utoya direktebb minden korábbi Poppe-filmnél. A rendező bár társadalmi-politikai szempontból tipikus hősökkel dolgozott (oslói utcagyerekek, norvég alsó-középosztálybeli hősök, értelmiségiek, liberális államférfi), azonban a hangsúlyt inkább a pszichológiai drámára helyezte. Az Oslóhoz nagyon szorosan kötődő Ötök bandáját és A király választását kivéve a szerző bármelyik filmje játszódhatna más közegben, mert Poppét az érdekelte, hogy mint ő maga a frontvonalon élesben vagy nézői-olvasói Erik Poppe fotóit látva, úgy hősei hogyan reagálnak a krízishelyzetekre, a borzalommal szembesülve. Ugyanez természetesen fontos az Utoyában is, ám ebben a filmben ennél sokkal fontosabb magának a tragédiának a felelevenítése. Ezért is készült a legújabb mű a rendezőre eddig jellemző klasszikus realista filmforma helyett hitelesítő funkcióval bíró dokumentarista-minimalista stílusban. Az amúgy fiktív szereplőkkel dolgozó, és kegyeleti okokból nem is az eredeti helyszínen forgatott Utoya háttértörténetét a 2011. július 22-én Oslóban és fővároshoz közeli Utøya szigetén elkövetett terrormerényletek adják. Aznap délután Oslóban a kormányzati negyedben (Regjeringskvartalet) robbant egy bomba, mely nyolc ember életét követelte. Nem sokkal később pedig egy önmagát rendőrnek kiadó férfi kezdett el lövöldözni Utøyán, a Norvég Munkáspárt ifjúsági táborában (Arbeidernes ungdomsfylking), ahol több száz fiatal tartózkodott. A felkészületlen rendőrség lassú reagálása miatt a merénylő sok áldozatot szedett, 69-en a helyszínen, míg többen súlyos sérüléseik következtében a kórházban vesztették életüket. A terrormerényleteket a szélsőjobboldali nézeteket valló Anders Breivik követte el. A férfi a tárgyaláson beismerte tettét, megbánást nem tanúsított, és állítása szerint ha lehetősége volna rá, újra gyilkolna, mivel szerinte a multikulturalizmus mellett kiálló balliberális honfitársai a bevándorlókhoz hasonlóan veszélyesek Norvégiára és egész Európára. A fanatikus gyilkos kegyetlenségét bizonyítja, hogy a lőtt sebet szétroncsoló töltényekkel tüzelt áldozataira. Breiviket 2012-ben a Norvégiában legsúlyosabb, 21 éves börtönbüntetésre ítélték, és a középkorú férfi a közelmúltban is a figyelem centrumába került botrányos akciói miatt (például beperelte az államot, mert a börtönben nem tudott hozzájutni kedvenc játékkonzoljához).

A sebek még frissek, hiszen idén volt az oslói és utøyai tragédia hetedik évfordulója, éppen ezért sokan kétellyel fogadták a megfilmesítés hírét, még az Utoya főszereplőjét, Kaját játszó Andrea Berntzen is szkeptikus volt. Berntzen is csak akkor nyugodott meg, mikor kiderült, hogy Erik Poppe Breivikkel egyáltalán nem szeretne foglalkozni, a rendezőt az áldozatok érdeklik. Paul Greengrass Norway (2018) címmel készített filmet ugyanerről az esetről, de Greengrass műve a merénylő és az érintett politikusok történetét is részletesen ábrázolja. Azonban Poppe szerint Breivikkel amúgy is a kelleténél többet törődik a sajtó és a média, a tömeggyilkos személye pedig a filmben is csak elterelné a figyelmet azokról, akikre valóban emlékeznünk kell: az áldozatokra és a túlélőkre. Ezért a rendező szinte dokumentumfilmként vágott neki az eset megfilmesítésének, és riporteri múltját felelevenítve több túlélővel beszélgetett, mielőtt bármilyen alkotói folyamatot elindított volna. Az Utoya különlegessége, radikális dokumentarista minimalizmusa is ebből fakad, és a néző teljes érzelmi azonosulását, az áldozatok iránti empátiát biztosítja.

Poppe szinte semmit nem mutat a gyilkosból, egy nyomasztó távoli képet leszámítva nagyrészt a folyamatos fegyverropogásból és robbanásokból értesül a néző az arctalan, fegyverarzenálja és kiszolgáltatott, fegyvertelen áldozatai miatt emberfelettinek és mindenütt jelenlevőnek tűnő rém hollétéről. A befogadó az első képkockától az utolsó jelenetig kizárólag Kaját látja, a 18 éves lány nézőpontjával azonosul valós időben (tehát a játékidő és a cselekmény ideje is 90 perc). Így az Utoyának nincs klasszikus értelemben vett története. Jóllehet, akár Fliegauf Benedek Csak a szélje (2012) vagy Nemes Lászlótól a Saul fia (2015), a szerkesztésmód, illetve a nézők és a hős tudásának szélsőséges lekorlátozása miatt Poppe műve is befogadható szerzői thrillerként. Mint hajdanán fényképezőgéppel a kezében a frontvonalon, Poppe az Utoyában is objektíven megfigyel, és a nagyszerű operatőr, Martin Otterbeck haditudósítóként követi Kaját, aki próbálja feldolgozni, mi történik vele és társaival. A testvérét kereső lány mintegy klasszikus hollywoodi filmekbe illő hősként mindenkin próbál segíteni. Azonban a rendhagyó filmnyelv eleve nem engedi meg, hogy Kaja felülkerekedjen a borzalmon, hiszen ahogy a néző, úgy a főhősnő sem ismerheti meg a merénylőt, így a lány nem tudja legyőzni, vagy legalább elkerülni a gyilkost.

„Minden, amit korábban [fotóriporterként] tettem, azért csináltam, hogy azonnal ráirányítsam a figyelmet a háború borzalmaira. Azt akartam, hogy a képeim a torkánál ragadják meg a nézőt, miközben elkölti szombati reggelijét.” – nyilatkozta Erik Poppe egy interjúban. Az Utoya radikális folytonosságával, hosszúbeállításos stílusával torkon ragadja a nézőt, Kaja mint a társai iránt empatikus áldozat perspektívája, a közvetlenség és a jelenidejűség érzete miatt a halálos sebeiktől pánikba esett vagy halálra rémült, bujkáló és menekülő tinédzserek képei valóban úgy hatnak, mintha nem egy fiktív történetet, hanem a hét évvel ezelőtti tragédia talált felvételeit néznénk. Poppe filmnyelvi koncepciója így nem öncélú hatásvadászat, sőt kizárólag ebben a formában, a többi túlélő beszámolója alapján megalkotott, a kétségbeesett táborlakókat reprezentáló Kaja szemszögén keresztül lehetséges átélni azt a borzalmat, amit az áldozatok és a merénylet más elszenvedői megtapasztaltak 2011. július 22-én. Erik Poppe elkötelezettségét jól szemlélteti, hogy a rendező hosszú előkészítési folyamat után öt napot szentelt a forgatásra, ám a megszakítatlan cselekmény miatt az Utoya öt verzióját kellett elkészítenie. Az elkészült változatok közül a negyedik került a közönség elé.

Erik Poppe bevallása szerint a megemlékezés és a gyászmunka mellett azért is készítette el filmjét, amiért annak idején háborús fotóit, hogy felhívja a figyelmet a világban tomboló erőszakra és szociális katasztrófákra. Mint azt Poppe egy interjúban megvallotta, tudósítóként belebetegedett abba, hogy miközben a világ lángokban áll, Nyugaton sokan a biztonság illúziójában, közönnyel szemlélik a háborúkat és a vérontást. A rendező betegsége után pártolt át a film médiumához, mellyel többek között stockholmi tanulmányai során több kísérletet folytatott. Milyen eszközökkel lehet elérni a néző lehető legteljesebb azonosulását? Ez volt Erik Poppe legfőbb kérdése, és úgy látta, hogy az erős központi hős perspektívája, ezzel együtt a befogadó tudásának lekorlátozása a megoldás, a módszert pedig „szubjektív objektív”-nek nevezte az alkotó. Hitvallását így fogalmazta meg Poppe: „őszintének kell lenned, mert így lesz képes a közönség azonosulni a témával és a hőssel. Nekem mint művésznek az a szerepem, hogy egy-egy szöveget nyitott kérdésekkel töltsek fel, és ne mellékeljek ezekhez megoldókulcsot. A kérdések arra késztetik a nézőt, hogy megvitassa a filmet, és új perspektívába helyezkedjen. A film rámutat a különbségekre, és talán egyfajta terápiaként is funkcionál”.

A terápiajelleg és a hős perspektívájára korlátozott nézői tudás pedig már Poppe legelső filmjében, az oslói gettóban tengődő, bűn útjára sodródó tinédzserekkel foglalkozó Ötök bandájában is megjelent, és a rendező morális felelősségvállalása, illetve az ebből fakadó konfliktusok az Utoyáig bezárólag szinte minden művében visszatérnek. Az Ötök bandájában a morális felelősségérzet még csak ébredezik az utcákon vadállatként élő tinédzserekben. A Zavaros vízben (mely témáját tekintve az Ötök bandája közvetlen folytatása) az orgonaművész Jan viszont már túl van az erkölcsi megigazuláson, mivel fiatalkori ballépése miatt meghalt egy kisfiú, és miután a férfit kiengedik a börtönből, a lelkiismeretfurdalás emészti, szinte várja a pillanatot, mikor egy másik gyermek megmentésével jóvá teheti bűnét. A másik főszereplő, a halott kisfiú édesanyja, Agnes is nehéz döntés előtt áll, hiszen az említett másik gyermek Jan közelébe kerül, és a nőnek így megadatik a lehetőség arra, hogy bosszút álljon a férfin, egyúttal szimbolikusan feltámassza kisfiát, ezzel tönkre téve a jó útra tért Jan és párja új életét. A Hawaii, Oslóban a cselekményt a pszichiátrián dolgozó Vidar fogja össze, aki több ember életéért is felel, az egyik főszereplő házaspár pedig újszülött gyermekük gyógyíthatatlan születési rendellenességével szembesül. Így ebben a filmben többek között felmerül, hogy egyfelől meddig mehet el a szülő gyermeke megmentése érdekében, másfelől hogy mit tehet az orvos, ha a beteg menthetetlen, de elkeseredett és dühös hozzátartozói mégis annak megmentését követelik. A király választásában a nép által megválasztott és kedvelt VII. Hakoon tudja jól, hogy vagy a demokratikus Norvégia pusztul el, vagy a nácik visszautasíthatatlan ajánlatának visszautasítása miatt hal meg rengeteg ártatlan norvég. Jó döntést tehát nem hozhat az államférfi, bármely lépésének történelmi tragédia lesz az eredménye, azonban Poppe mégis hőssé emeli a norvég uralkodót példátlan erkölcsi tartása miatt (ezzel az Utoya ártatlan Kajája után VII. Hakoon a rendező életművének legpozitívabb karaktere). Erik Poppe legszemélyesebb filmjében, az Ezerszer is jóéjtben Rebecca, a megszállott fotóriporter a rendező alteregója, és nőként nemcsak a háborús övezetek áldozatainak, hanem férjének és gyerekeinek is felelősséggel tartozna. A modern és hagyományos női szerepek által is felőrölt főszereplő már-már patologikus függőségbe hajló elhivatottsága miatt éppen otthonában válik egyre közömbösebbé. Így bár Rebecca fotóival felhívja a figyelmet számára idegen közel-keleti vagy afrikai emberek szenvedésére, ám állandósuló távolléte miatt szenvedő férjét és gyerekeit egyre nagyobb krízisállapotba sodorja, hadszíntérré változtatva ezzel a családi házat is.

A nehéz döntések és a morális felelősség pedig az Utoyában is központi szerepet kapnak, hiszen Kajának Rebeccához hasonlóan gyors döntéseket kellene hoznia: passzív szemlélőként tovább haladni (azaz megkeresni a testvért és menekülni), vagy beavatkozni (a bajba jutottakon segíteni). A film legmegrázóbb jelenetében a főhősnő egy haldokló lányt próbál megmenteni (a haláltusát eljátszó Solveig Koløen Birkelandot a Norvég Nemzetközi Filmfesztiválon díjjal jutalmazták hiteles alakításáért), és ez a jelenet tulajdonképpen döntő fordulat is az Utoyában, illetve Kaja morális fejlődését tekintve. Ahogy az életveszélyes sebe miatt megbénult lányból lassan elillan az élet, úgy ismeri fel a történet főszereplője, hogy ő nem klasszikus, mindentudó és mindenható hős, képtelen az optimista életfelfogásával és céltudatosságával megmenteni társait a megállíthatatlan rémtől. A rémtől, aki érte is el fog jönni, teljesen mindegy, hogy hősként viselkedik, vagy pánikba esik. Ettől a fordulattól kezdve Kaja már nem segít, már nem tud megállni sem, csak fut mint egy vadászok által megsebzett, vesztét érző őz. A lány kétségbeesésében lecsúszik a meredek domboldalon, önkéntelen a pár fokos vízbe gázol, mintha át akarna úszni a másik oldalra, majd már testvérét is elfelejti, és a parton egy sziklához húzódik be többedmagával, várva a biztos halálra. Poppe művében az az igazán megrázó, hogy ilyen fiataloknak nem a túlélésen, hanem éppen az életükön, a jövőn kellene gondolkozniuk. Az Utoya így arra az ellentmondásra is rávilágít, hogy a politikailag motivált erőszak éppen azt teszi tönkre, amiért a fanatikus terroristák elvileg harcolnak: a hangzatos szólamaikban védelmükbe vett ártatlan honfitársaikat, és magát a jövőt.

Mint korábbi filmjei, úgy az Utoya is egyszerre kiáltás a nézők felé és Erik Poppe önterápiája. Poppe műve kérdés a nyugati emberhez, hogy miért ül és él nyugalomban, holott bármikor megtörténhet egy ilyen eset, vagy kitörhet egy háború. A Közel-Keleten koránt sincs vége a vérontásnak, Európában pedig továbbra is a bevándorlókra mutogatnak a populista politikusok, holott a terroristák (mint Breivik vagy a Fatih Akin Sötétben, 2018 című filmjének tanúsága szerint a német neonácik) a 2015-ös menekültválság előtt is köztünk jártak. A rendező alteregóján, Kaján keresztül önmagát is megkérdőjelezi: érdemes-e megmutatni a borzalmat újra és újra, egyre intenzívebb és radikális formában, ha a tragédiák bármikor megismétlődhetnek az emberek és a politikusok közönye és passzivitása miatt.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018 /10 44-48. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13831