Fekete Tamás
A Predator-sorozat esetében a fő szervező erő a mutáció.
Az 1987-ben indult Predator-sorozat több mint 30 éves
története alatt idén ért el a negyedik hivatalos, és egyenes áginak tekinthető részéhez
(a két vadhajtás, az Alien vs. Predator
páros érdekes színfolt ugyan, de legfeljebb rajongói szempontból, és nem
illeszkedik a sorozat kronológiájába). A három évtized alatti négy játékfilm
manapság igen ritkának számít a folytatásokra szakosodott Hollywoodban, így a
meglepően alacsony szám azt jelzi: egyedi példánnyal van dolgunk. A franchise
történetének darabjait egymáshoz illeszthetjük ugyan, ám erősen kell dolgozni,
hogy ezek szorosabban összetartozzanak – azon kívül, hogy mindegyikben az
emberekre vadászó idegen lény a fő motívum. Különösen szembeötlő a korszakolás
nehézsége, ha figyelembe vesszük, hogy rendhagyó módon egyetlen visszatérő
karakter és színész sincs, valamint ha megnézzük a négy film bemutatásának
időpontját: két premier között akár húsz év is eltelhetett. A legerősebb
kapcsot az első két rész között, az 1987-es nyitófilm, és a három évvel későbbi
folytatás között találjuk, és nem csak azért, mert egyedül itt található
átfedés a kreatív stáb részéről. Mindkét filmet a ragadozó figurájának
megalkotója, Jim és John Thomas írta, és az első film motívumai érdekes módon
köszönnek vissza a közvetlen folytatásban. (Ebből a szempontból különösen
árulkodó a két film minősége közti különbség, amiről elsősorban a rendezőket
minősíti: a később a Die Hard-széria
első és harmadik részét is jegyző, ám ekkor még pályakezdőnek számító John McTiernan
profizmusa össze sem vethető az állandó másodvonalba tartozó Stephen Hopkins
gyakorlatlanságával, amely elsősorban az akciójeleneteknél szembeötlő).
A Thomas fivérek által
megalkotott ragadozó egy láthatatlan, érzékelhetetlen, az emberi szem elől
szinte állandóan rejtve maradó figura. A szférák világából érkező lény
lopakodva vadászik, alattomosan támad, felülről veti rá magát zsákmányára,
gyanútlan áldozatai és a vérengzést látók pedig fel sem fogják, mivel kerültek
szembe. Áldozatai az első részben egy titkos (mint később kiderül: hamis
indokkal bevetésre küldött) mentőakció kommandósai, akik a dél-amerikai
őserdőben találkoznak a rejtélyes idegennel. A folytatásban már a közeljövőben
járunk, a helyszín az 1997-es Los Angeles, amely ekkorra a disztopikus vízió
szerint már maga is egy elviselhetetlen, veszélyekkel teli nagyvárosi
dzsungellé vált: a kábítószer-kereskedéssel foglalkozó bandák között már
mindennapossá válik a fényes nappal történő, civil áldozatokkal is járó véres utcai
leszámolások, a fegyveresekre vadászó szörny pedig épp a dealerek állig
felfegyverzett tagjait szemeli ki első körben magának. Az alapfilm
kommandósaihoz hasonlóan a folytatás főhőse, a rendőrségi osztagot vezető
Harrigan hadnagy is értetlenül állt a megnyúzott és fejjel lefelé fellógatott
holttestek előtt, és mindkét csoport csak fokozatosan ébred rá, mivel van
dolguk. Amíg a zsoldosok először a gerillákat sejtik a kegyetlen kivégzések
mögött, addig a rendőrök a jamaikai kartell kéznyomát látja a rituális
gyilkosságok elkövetésében, vagyis a saját tapasztalataikból próbálnak választ
találni a történtekre, mielőtt szembesülnek vele, ezúttal mások a körülmények.
Ugyanígy viselkedik a két film maga is: az erős műfajiságot magukban hordozó akciófilmek
szövetére hirtelen lecsap egy felülről érkezett, megfoghatatlan, teljesen mást
képviselő és más szabályok szerint viselkedő horrorlény, amely eleinte láthatatlanul
ült, figyelt és kivárt, majd pedig eluralkodik mindent, felülírva a korábbi
zsánert, és kíméletlenül legyilkolva annak minden egyes elemét, hogy átvegye a
hatalmat. Így lesz előbb a kommandós filmből, majd a zsarufilmből durva
sci-fi-horror, aminek igen árulkodó eleme maga a színészválasztás: az osztagot
vezető Schwarzenegger ekkoriban főként akcióban utazott (két utolsó filmje a Kommandó és a Piszkos alku volt), míg a rendőrcsapatot a Halálos fegyver-sorozat Murtaugh-ja, Danny Glover vezeti.
Antal Nimród 2010-es Ragadozókja teljesen megfeledkezik a 20
évvel korábbi sequelről, és az első
részből nyer inspirációt: hősei meglepő módon egyáltalán nem is hallottak a Los
Angeles-i tömegmészárlásról, ám a látszólag véletlenszerűen összeállt csapat
tagjai közül egy valaki tudja, mi történt a guatemalai dzsungel mélyén. Antal a
Ragadozó némileg kifordított
verzióját készítette el, ennek legkézenfekvőbb példája az a jelenet, mikor az
osztag éppen egy olyan csapda fogságába esik, amilyet az első filmben
készítettek a ragadozót elfogni kívánó kommandósok. A rendező számára a
műfajiságnál és annak felülírásánál érdekesebb a csoportdinamika kérdése (lásd
a Kontroll ellenőrgárdáját vagy a Szállítmány rablóbandáját): a 8+1 tagú
brigád tagjai nem tudják ugyan, hogyan és miért kerültek a helyszínre, mi
alapján lettek kiválogatva, de a film első percétől kezdve tisztában vannak
azzal, hogy egy játék részei, leendő áldozatok, akikkel vadászaik csak
szórakoznak. A túlélésért folyó harcban az állandó fenyegetettség mellett
legalább ilyen vérfagyasztó, hogy nem csupán a lények, de az emberek
viselkedése is teljességgel kiszámíthatatlan és önző tud lenni – a csapat
összekovácsolódása és összetartása helyett az entrópia diadalmaskodik, és az
egyéni érdekek bármikor képesek bármit felülírni. „Mi is ragadozók vagyunk,
akárcsak ők. Saját világunk szörnyetegei vagyunk.” – fakad ki a brigád női
tagja, az izraeli hadsereg mesterlövésze, majd ugyanezt bizonyítva a főhősnek
tekinthető Royce nem az emberek, hanem egy ragadozó segítségére szorul, hogy
megszökhessen a bolygóról. Ebben a filmben az idegeneknél sokkal riasztóbb a
bennünk élő fenevad, amely bármikor kitörhet.
A folytatások egyre
nagyobbat, többet és erősebbet követelő kényszere ugyan a Predator-sorozat esetében is megvan, ám a fő szervező erő ez
esetben inkább a mutáció. A széria filmjeiben újabb és újabb egyedek tűnnek
fel: nem feltétlenül nagyobbak, erősebbek vagy gyorsabbak, mint a korábbiak, a hangsúly
az újdonság erején van, és hogy mennyire különböznek azoktól, akiket eddig
ismertünk. A filmek esetében is ugyanez viszi előre a sorozatot: újabb és újabb
változatok felbukkanása, ahol a közvetlen leszármazás helyett az új, másfajta
test a leginkább szembeötlő, valamint az, hogy mindez mennyire tudja magába
olvasztani mindazt, ami korábban hasznosnak és életképesnek bizonyult. Az új
egyedek génkészletében mindig található valami a korábbiakéból, ám mindig
megjelenik valami más is – lásd az 1987-es dzsungel-akció visszatérő
megemlítését, illetve az utána következő filmek merőben eltérő világát.
A mutáció minden
korábbinál nyíltabban jelenik meg Shane Black idei munkájában (ahogy ezt három
méteres szuper-szörnye is jelzi), amelynek a sorozat történetében egyedülálló
módon egyazon forgatókönyvírója és rendezője van. Black filmjének egyik
kulcseleme a mutáció, amelynek során az emberek és a ragadozók génállománya
összekeveredik egymással, és mint arra fény derül, ez jelenti az idegenek
valódi célját a földiekkel. Az eddig főként akció-vígjátékairól ismert, egykor
Hollywood legkedveltebb és legjobban fizetett írójának számító Black örömmel ad
hozzá minden értékesnek és életképesnek tűnő összetevőt saját teremtményéhez:
az első és a harmadik filmhez hasonlóan itt is egy katonákból álló osztag száll
szembe a predatorokkal, ám tagjait Antal 2010-es munkájához hasonlóan szinte a
vakvéletlen sodorja egymás mellé (ezekben a figurákban csillan meg leginkább az
író karakterábrázoló képessége és szellemes dialógusai, amelyek eddig alig kaptak
szerepet a sorozatban). A második rész után a helyszínek között megint ott
vannak a civilek által is használt nyilvános terek (igaz, Los Angeles után most
csak egy kisváros), és ismét feltűnik a tudomány nevében eljáró kutatócsoport
(amelynek vezetőjét a korábbi filmben hasonló szerepkörben megjelenő Gary Busey
fia, Jake Busey alakítja). Mindenképpen újdonságnak számít viszont az eddigi,
meglehetősen pesszimista párhuzam helyett a pozitív hangvételű azonosítás: a
ragadozók földi megfelelői ezúttal nem kommandósok, őrült jamaikai drogkirály,
vagy akár egymást is hátba döfő katonák, hanem egy kisfiú. Az autista Rory-nak
nem csupán ugyanaz a különleges, mindenen áthatoló és mindent másképp érzékelő
látás adódott meg, mint a lényeknek, ő is arra vágyik: ha lehetséges, ne is
vegyék észre. Úgy tűnik, talán mégsem vagyunk mind ragadozók.
PREDATOR – A RAGADOZÓ
(Predator) – amerikai, 2018. Rendezte és írta: Shane Black. Kép: Larry Fong.
Zene: Henry Jackman. Szereplők: Boyd Holbrook (McKenna), Trevante Rhodes (Nebraska),
Olivia Munn (Casey), Jacob Tremblay (Rory), Sterling K. Brown (Traeger).
Gyártó: Davis Entertainment. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 107 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/10 42-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13829 |
