Fáy Miklós
Biztos, hogy éppen a New York-i rivális zenéjét nyomták ott akkoriban?
Elég furcsa filmet hozott össze Kansas City címen a hosszú filmek rendezője, Robert Altman. Harry Belafonte két órán át azt játssza benne, hogy ő Marlon Brando, Jennifer Jason Leigh pedig azt, hogy ő Donald kacsa. Huszonegy, jobbára fiatal zenész azonban egészen mást játszik. Dzsesszt.
Kérdés persze, hogy milyen dzsesszt. De ez igazán kérdés. A film meghatározott helyen, meghatározott időben játszódik, egyes szereplői valóságos alakok. Történelmi film, legalább annyira, mint A kőszívű ember fiai, és ilyenkor óhatatlanul a hitelesség kérdése vetődik fel.
Bizonyos vonatkozásokban a dolog egyszerű. A Kansas Cityt Kansas Cityben vették föl, a zenét élőben, valóságos helyszínen, a Hey-Hey Clubban. A hangmérnök számára az ilyesmi hamisítatlan rémálom, vannak statiszták, akik zajonganak, dohányoznak, táncolnak, ott a stáb, ott vannak a zenészek, és minden éles, ha véletlenül látszik egy mikrofon, kezdhetik elölről az egészet. De nem látni mikrofont, a zaj csak annyi, amennyi a hangulathoz kell, gyakorlatilag vágás nélkül került a zene a lemezre, a keverés tökéletes, a hangszerek, köztük két ósdi zongora, hibátlanul szólnak. Mestermű.
Más kérdés, hogy mi az, amit játszanak. Az időpontokat tekintve nem sokat aggályoskodtak, az 1934-ben játszódó cselekményben négy-öt évvel későbbi dalok is szólnak, lényeg, hogy az évtizeden belül maradjunk. A szerzőket gondosabban válogatták. Elfelejtett, feledésbe menő és ma is érvényes nevak röpködnek. William Basie-é például, aki Kansasban a Moten-testvérek zenekarában kezdett, majd Bennie Moten halála után átvette zenekarát, keresztnevét pedig Countra cserélte. Akadnak azért gyanús számok, Duke Ellington Solitudeját hallgatva erős a kétely: biztos, hogy éppen a New York-i rivális zenéjét nyomták ott akkoriban? A Solitude azonban annyira fontos, hogy kétszer is elhangzik. A második változat bizonyosan a film kedvéért. Kellett levezetésnek valami halk, szomorkás dallam, két bőgőn, zongorán, egészen kevés szaxofonnal, és ehhez ideális volt a Magányosság.
Az első változat azonban még nagyobb dobás. Joshua Redman szaxofonja öblösen, rekedten felhördül, keresi a dallamot, ott jár a közelében, eltéved, aztán egy zökkenéssel rátalál a standardra. Akkoriban persze a Solitude-ot nem így játszották, ha valaki előkeresi az Ellington-zenekar felvételeit, tudja, hogy ott még egészen másról volt szó. Nyilván tudja ezt Redman is, de zenészként nem akar, talán nem is képes más bőrébe bújni. Még akkor sem, ha a film során egyszer rámutatnak, és azt mondják: ott van Lester Young. Nincs ott.
Redman saját maga marad akkor is, amikor eljátsszák a régi mókát, Coleman Hawkins és Lester Young szaxofonpárbaját. A film legerősebb jelenete: Craig Handy és Redman áll a zenekar két szélén, fújják, ameddig csak bírják lendülettel, invencióval. Elképesztőék. Az ember csak bámul, és arra gondol, hogy ahol ilyen zene szól, azt a filmet nem lehet elontani. A valóság azonban, régi szokása szerint, cáfol.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/01 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1382 |
