Gelencsér Gábor
Paul,
Apostle of Christ – amerikai, 2018. Rendezte: Andrew Hyatt. Szereplők: Jim
Caviezel, James Faulkner. Forgalmazó: Gamma Home Entertainment. 108 perc.
Ha az
egy snittre jutó lassítások, barokkosan beverő fények és/vagy lobogó mécsesek
száma meghaladja a mindenkori filmtörténeti átlagot, nagy valószínűséggel
Jézus-filmet látunk, annak is „cinema pauperum” változatát, vagyis a szegények
filmbibliáját, népszerűsítő képeskönyvet. Nincs is ezzel baj, szükség van az
ilyen típusú filmekre, amelyek talán legismertebb változata Franco Zeffirelli
monumentális vállalkozása, A názáreti
Jézus. Baj akkor van, ha egyrészt a fent felsorolt stílusjegyek hatásvadász
módon halmozódnak, másrészt az alkotók túl akarnak lépni a képeskönyv-funkción,
ám szándékuk sikertelen marad. A nagyot mondás közhelyes megoldása már joggal
vívhatja ki maga ellen a gúnyos indulatot.
Andrew
Hyatt filmje címe szerint Pálról szól, noha főszereplője az apostolt római
börtönében felkereső Lukács, az egyik evangélium és a Pál működését is
megörökítő Apostolok cselekedetei
szerzője. A valódi főszereplő persze Jézus, akinek a nevében új hitükért
küzdenek követői, az aktuális történet antagonistája pedig az őskeresztényeket
üldöző, Pált kivégeztető Néró. Ők nem jelennek meg a cselekményben, Lukács és
Pál kettőse pedig érdekes dramaturgiai helyzetet teremt, amelynek éppen annyi
történeti alapja van, amennyiből már el lehet indulni a fikcióalkotás útján,
akár a történelmi korszak, akár a keresztény teológia szellemében. Ebben
azonban ki is merül a Pál, Krisztus
apostola érdeme; ami az izgalmas alaphelyzetből kibomlik (miként lehet a
fogságban, a teljes reménytelenségből befejezni a kereszténységet világvallássá
avató missziós munkát), az nem lesz sem izgalmas történelmi kalandfilm, mint
mondjuk a Ben Hur, sem a
kereszténység tanítását akár provokatív, ám mégis elgondolkodtató módon
értelmező alkotás, mint például Scorsese Krisztus
utolsó megkísértése című filmje, benne Pál egyetlen, néhány perces jelenetével,
amelybe több szellem szorul, mint jelen produkció egészébe.
A
kísértés itt nem a hitből, hanem a giccsből fakad; a kísértő pedig nem a Sátán
– hanem Mel Gibson, s az ő passiója, amelynek szellemét, nyilván nem véletlenül,
a Lukácsot alakító Jim Caviezel közvetlenül is megidézi. Gibson azonban
legalább a maga tévútján radikális, ám Hyattről ez sem mondható el. Amikor
Lukács felkeresi az idős Pált börtöne mélyén, rögtön egy obligát flashbacket
várunk, ám az ekkor még elmarad, hogy aztán annál nagyobb erővel induljon be, s
idézze fel Pál „fordulását”, azaz az apostol „back storyját”. S a flashbackek
mintha (f)elszabadítanák a „spiritualizmus” képi közhelyeit, egészen az utolsó
snittig, amikor a már lefejezett Pál néz szembe a kamerával, a túlvilági
ellenbeállításban pedig egykori üldözöttjei mosolyognak vissza rá, sőt, a
távolból még Jézus is felé fordítja tekintetét – lassítva. A giccsre a koronát
azonban a fontoskodó záróinzert teszi fel: „Ezt a filmet mindazokért ajánljuk,
akik a hitükért üldöztetést szenvedtek.”
Extrák:
Kimaradt jelenetek, werkfilm.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/09 62-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13806 |
