Hegedüs Márk Sebestyén
Mission:
Impossible – amerikai, 1996. Rendezte: Brian De Palma. Szereplők: Tom Cruise,
Jon Voight, Emmanuelle Béart. Forgalmazó: Gamma Home Entertainment. 106 perc.
Ma
már egyértelmű, hogy a Mission:
Impossible-franchise valódi szerzője maga Tom Cruise, a filmek producere és
sztárja, a most bemutatott hatodik epizód, a Mission: Impossible – Utóhatás kapcsán mégis érdemes felidézni,
hogy a sorozat egykor éppen az egymást folyamatosan váltó rendezők eltérő
látásmódjának köszönhette frissességét és életképességét. Cruise ugyan a
kezdetektől fogva személyes ügyként tekintett a klasszikus tévésorozat megfilmesítésére
– a CBS-en 1966 és 1973 között futó Mission:
Impossible már hátulgombolós korában a kedvence volt –, de a sorozatot
eleinte erőskezű szerzők (Brian De Palma, John Woo) és határozott hangú
mesteremberek (J.J. Abrams, Brad Bird) tolmácsolásában képzelte el. Ez a
megközelítés nem vezetett mindig sikerre – gondoljunk csak a sorozat
mélypontjaként tételezhető második részre –, legalább egy esetben azonban
kisebbfajta remekművet eredményezett. Történt ugyanis, hogy Cruise 1996-ban a
Hitchcock-epigonnak csúfolt, a suspense mesterének örökségét szisztematikusan
kizsákmányoló, felforgató és továbbgondoló szerző-rendezőt, a zseniális Brian
De Palmát szemelte ki az adaptáció elkészítéséhez.
Az
egykori mozi-fenegyerek korábban is vállalt bérmunkákat, hogy megvalósíthassa
személyesebb hangvételű opusait (az 1980-as években ilyen „bérmunka” volt a
szédítő erejű A sebhelyesarcú), a Mission: Impossible azonban annyiban
kiemelkedik a De Palma-életmű hasonló tételei közül, hogy ez volt a rendező
első és talán egyetlen spielbergi értelemben vett blockbustere. A 80 millió
dolláros – akkoriban nagyon magasnak számító – költségvetés és Cruise
határozott produceri jelenléte mégsem fojtotta el De Palma hangját, amit
részben a problémamentes közös munkának, részben pedig az alapanyag jellegének
köszönhettünk.
A Mission: Impossible izgalmakkal,
átverésekkel, megtévesztésekkel teli kémthriller-világa ideális táptalajnak
bizonyult a hitchcocki thrillereken tanult rendezőnek, David Koepp és Robert
Towne forgatókönyve pedig csak úgy hemzseg az olyan motívumoktól és narratív
megoldásoktól, amelyek meghatározó részét képezték Brian De Palma
szerzőiségének is. A megfigyelés, a voyeurizmus, valamint a szerepjátszás, a
megtévesztés tematizálása, sőt: az állandó manipuláció leleplezése már a film
legelső, hangsúlyosan önreflexív jelenetében markáns, amikor a gumimaszkok
álcája mögé bújt IMF-ügynökök egy kamerákkal felszerelt díszletben csalnak ki
információt az ellenséges kémből. A film stílusa is magán viseli De Palma keze
nyomát: az általa annyira kedvelt vizuális megoldások – lassítások, osztott
képernyős beállítások – itt is megjelennek, ahogyan a hosszú, dialógusoktól
mentes suspense-jelenetek is fontos szerephez jutnak (lásd a CIA
főhadiszállásán végrehajtott betörés pattanásig feszült, máig sokat imitált
jelenetsorát).
A Mission: Impossible nem mérhető ugyan a
rendező olyan mesterműveihez, mint a Carrie,
a Gyilkossághoz öltözve vagy az Alibi test, toronymagasan kiemelkedik
azonban a kilencvenes évek hasonló filmjeinek sorából, és – talán mondanunk sem
kell – a franchise-nak is ez a későbbi epizódokhoz mérten lassú sodrású,
végletekig bonyolított kémthriller a legsikerültebb darabja.
Extrák:
Előzetes.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/09 61-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13805 |
