Schreiber András
Idén is a német és
osztrák film színe-javát hozta Magyarországra a Szemrevaló filmfesztivál, amelynek legizgalmasabb darabjait
sikerült egy témára felfűzni.
Legyen szó történelmi
helyzetet újragondoló filozofikus mozgóképről, road-movieról, kíméletlen
akciófilmről, áldokumentumfilmről vagy művészportréról, aki az idei Szemrevaló
alapján próbálja lemérni, mi foglalkoztatja leginkább a német nyelvű (német és
osztrák) filmeseket a 2010-es évek végén, az könnyen arra a következtetésre
juthat, hogy az egyes darabok valamiféle új-egzisztencialista felfogásban a
legújabb konzervativizmus mentén rendeződnek össze. Feltéve, hogy sem az
új-egzisztencializmusnak, sem a neo-konzervativizmusnak az égvilágon semmi köze
a nagy és kis politikához, legfeljebb a történelemhez: egyszerűen arról a
felismerésről van szó, hogy ha az ember kapkodva-hirtelen akar élethelyzeteket
megoldani, akkor rosszabb lesz minden, ezért inkább maradjon, ahogy van.Vagy,
hogy eleve elrendeltetett – ugyanazokat a köröket futjuk, unos-untalan. Az
új-egzisztencializmus és legújabb konzervativizmus a német filmben
tulajdonképpen neo-klasszicista: a mozgókép korai (német) melodrámáinak
szellemében szólnak arról, hogy az ember akárhogy is próbál a fényre törni,
valami, vagy valaki (gyakorta önmaga) visszahúzza a sötétségbe; és ugyanígy, az
árnyékban is látjuk a fényt (a Szemrevaló történelmi filmjei mindkét esetre
hoznak példát).
Christian Petzold, a
Berlini Iskola legkiemelkedőbb alkotója tulajdonképpen formailag és
tematikailag is erre épít a kezdetektől: az újat és a régit (formanyelvet,
történeti analógiákat) összeolvasztva ébreszti rá nézőjét a folyamatosságra, az
újraismétlődésre. Legújabb alkotása, az Anna Seghers regénye alapján készültTranzit hőse a nácik elől menekülve
próbál átjutni Franciaországon, csakhogy ez nem a második világháborús
Marseille, elektromos autók cikáznak a modern épületek között, a dialógus
kortalan ugyan, de a filmnyelv anakronisztikusan a negyvenes éveket idézi:
mintha a háború soha nem is ért volna véget, a fenyegetettség a mában is
ugyanaz, a menekülés folyamatos, csak épp megérkezni nincs hová. Vagy ahogy a
filmbeli anekdota is szól, amelybena bűnös ember megérkezik a purgatóriumba és
az ítéletére vár, mi lesz a sorsa az örök időkig – évszázadnak tűnő idő után
derül ki számára, hogy már a pokolban van, és az ítélet tulajdonképp maga az
értelmetlen várakozás. Az ember egy egész életet le tud élni úgy, hogy
változásra vár, és közben próbál úgy tenni, mintha csinálna valamit: Petzold
filmjében a szerelem is csak átmeneti időtöltés, ki kell tölteni az időt,
csakhogy az idő nem múlik, minden nyomasztóan folytonos, a végefőcím is a
TalkingHeads zenéjére pereg, úton vagyunk a semmibe.
Az osztrák Hans
Weingartner (Edukators)road-movieja,
a 303 ugyan épp egy „idillikus” nagy
utazást elevenít fel, amelyben véletlenül egymás mellé sodródó fiatalok osztják
meg egymással a címben megidézett Mercedes modellt, és magvas gondolataikat
olyan súlyos témákról, mint az öngyilkosság, a drogfüggőség, a konzumerizmus
vagy a háború, és ahol a lány és a fiú eltérő okból indult útnak, de végül
együtt érnek célba.Weingartner első blikkre könnyű szerelmes road-moviet
készített, csakhogy nagyon is komoly dilemmából kiindulva: sorszerű, vagy
akarattal irányítható-e a szerelem? A szabad akarat és az eleve elrendeltetés
ütköztetése pedig – nem véletlen a rengeteg társadalomfilozófiai dialógus,
amivel tulajdonképp a rendező kitölti a filmjét – más élethelyzetekre is
átültethető (ahogy az sem véletlen, hogy a 303
csak a kerettörténet dilemmáját igyekszik feloldani).
Az egymásra ismerő
szerelmeseknek még könnyű dolguk van, átvergődnek a semmin, de annak, aki „bűnre
van ítélve” biztos a végzete, és az út is rögös. Legalábbis, ha hihetünk a
másodgenerációs német-török ÖzgürYildirimnek. A hamburgi iskola fenegyereke már
erőszakban tobzódó debütálásával (Chiko,
2008) is igyekezett bizonyítani, hogy otthonosan mozog a német alvilág
bugyraiban, legújabb filmje (NurGottkannmichrichten)
sem nélkülözi az efféle csontig hatoló hitelességet. A gengsztermozik szabályai
szerint a bukás elkerülhetetlen, persze szó sincs Tony Montana kaliberű
nagymenőkről (ráadásul a királydrámákra hajazó gengszterfilmek
felemelkedés-bukás-történetében – legalábbis kafkai és petzoldi olvasatban – is
a felemelkedés csak illúzió, a nagymenők a hatalmat hajszolva észre sem veszik,
hogy már a pokolban vannak), csupa kisstílű alak próbál előrébb jutni. Az utolsó
nagy dobás (az albán drogmaffia látszólagos kirablása) balul sül el, aki csak
belekeveredik az ügybe, rajta veszt. Csak isten ítélkezhet – állítja a cím, de
Yildirimjéghideg, sötét világa nélkülözi a spirituális utazást, nincs megtérés,
sem megváltás, de még katarzis sem, legfeljebb eleve elrendelt kárhozat, hiába
próbálnak a frankfurti üldözés szereplői a tisztességtelenségben is
tisztességesek maradni, épp a legemberibb bűnük és erényük, a ragaszkodás
(szeretet) okozza a vesztüket.
Yildirimnél a gengszter
és a rendőr egyaránt a körülményei és az azokból eredeztethető saját rossz
döntéseinek áldozatául esik. A Szemrevaló legszórakoztatóbb filmjében, a Lux – A fény harcosábanaz első német
szuperhős az internetes médiagépezet elvárásai miatt hajszolja magát egyre kellemetlenebb
helyzetekbe, s hagyja magát eltéríteni eredeti missziójától. Daniel Wild
szatírájában az egyszerű berlini árufeltöltő szuperhős-kosztümöt készít
magának, és Lux néven segít a rászorulóknak, élelmet visz a hajléktalanoknak,
beszerzi a szükséges gyógyszereket, demonstrációt szervez a kilakoltatások
ellen, az őt felfedező filmesek viszont a naiv balekot látják benne, akiből
olcsó viccet csinálva tudnak nézettséget és profitot termelni. És akkor sem
ijednek meg, amikor a projekt kicsúszik a kezük közül – a show-businessben
mindenki pótolható, még Németország első igazi szuperhőse is. Wild szerint a videómegosztókkal
nem csak a szenzációhajhász „realityk” száma, de a közönség cinizmusa is
megnőtt. Hol van már a Truman Show
megnyugtató zárlata, amikor a tévénézők egy emberként szurkoltak, hogy JimCarey
megtalálja az ajtót a stúdió végtelen horizontján?! Ha egy show főhőséből
bohócot lehet csinálni, akkor ugyan kit érdekel, miféle tragédiák áldozata, és
milyen nemes ügyeket karol fel – egy a lényeg, az instant szórakozás, a káröröm
diadala. A Lux a szuperhősfilmek
zsánerét is a feje tetejére állítja, vagy legalábbis azt mutatja meg, hogy a
valóságban egyáltalán nincs szükségünk szuperhősökre, aki maszk mögé bújva visz
véghez nemes cselekedeteket, az nem lehet más, csak kiröhögni való balek,
vesztes, kevesebb a nézőnél, hiszen az internet szokásjoga szerint, aki nem
vállalja magát, az hazudik. Aki pedig le akarja leplezni a producerek
mesterkedéseit, az csupán sértődött konteogyáros, amit mi sem bizonyít jobban,
mint youtube-csatornájának szánalmas nézettsége.
A Fény hősnője is leginkább addig érdekes közönsége számára, amíg
tehetségéhez fogyatékosság is társul. Barbara Albert filmje a gyerekkorában
megvakult Maria TheresiaParadisnak (1759-1824) állít emléket, annak az osztrák
zongoraművésznőnek, akinek játéka Mozartot is lenyűgözte (neki ajánlotta a
Zongoraverseny op. 18-at), s akit Franz Anton Mesmer sikeresen kezelt
huszonéves korában. Paradis visszanyerte a látását, de Albert filmjében a látással
tehetségromlás párosul, Paradis maga akar visszatérni a megnyugtató sötétbe,
hogy csak a hangokra koncentrálhasson. A csoda nem a látás, hanem a tehetség
visszanyerése, a visszatérés a biztos recepthez – a nem túl szép, kiválóan
zongorázó nő senkit nem érdekel, talán még a kérőket sem, de egy vak
zongoristanő: kuriózum. Albert persze nem is annyira Paradisra koncentrál,
hanem a nők helyzetére a 18. századi Bécsben, de a feminista dráma tágabb
értelemben a mindenki számára elfogadható állapotok konzerválását pártfogolja. Beletörődő
hozzáállás ez ma a német filmben, lecsengtek a nagy forradalmak, a változással
sokszor többet veszítünk, mint nyerünk – ez az új-egzisztencialista legújabb
konzervativizmus, csendes belenyugvás abba, hogy a nap nem miattunk kel fel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/09 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13801 |
