Spiró György
Ki mit tud? Profi ítész például giccses szarvasbőgést meggyőző erővel a Mona Lisa mellé állítani.
Az Egyesült Államokból érkezett, magyarul kitűnően beszélő – bár magyar származású – ifjú barátom lelkesen nyilatkozott a legutóbbi Ki mit tud? -ról, s főként azt tartotta figyelemre méltónak, hogy a Magyar Televíziónak sikerült egy népszerű sorozatban az USA lehengerlő kulturális nyomásának ellenállva a sajátos magyar művészetet prezentálnia. Ifjú barátom aligha ér tette, miért ingatom a fejemet, amikor ő a kiválóbbnál kiválóbb néptáncos együtteseket, párosokat és szólistákat dicsérte. Egyáltalán nem értette, miért minősítettem – az amúgy szerintem is jó teljesítményt felmutató –„néptáncosokat” Mojszejev koholmányait továbbvariáló profiknak, ő nem hallhatott Mojszejevről meg az egész mesterségesen, felülről, múlt századi romantikus ideáknak megfelelően kreált „népművészetről”, amelynek hála ugyanazokat a lépéssorozatokat, csizmapüföléseket és keszkenőlengetéseket variálják Közép-Kelet-Európában minden országban, ahol csak van állami televízió, s amelyek „népi” eredete igencsak kényes kérdés. Azt már meg sem említettem neki, hogy a matyó hímzést miféle kispolgárok is találták fel és terjesztették el egykor echte népművészet gyanánt, mert úgysem értette volna.
Mégsem e sok-sok évtizedes füllentések továbblétezése miatt éreztem magam annyira kényelmetlenül a képernyő előtt. Végülis, a „néptáncnál” maradva, az Ötkölök együttes megérdemelten nyert, Mihályi Gábor kitűnő koreográfus, és sok évtized távolából már szinte mindegy is, mi volt egykor valóban „népi” gyökerű és mi nem. Népi gyökerű volt minden, később bonyolultabbá és individuálisabbá fejlődött esztétikai forma egykor, műfajtól függetlenül.
Azt azonban tünet értékűnek tartom, hogy Liszt Ferenc egyik művét cigányzenésítették, s ezt a dolgot mind a közönség, mind a nagy műveltségű zsűri természetesnek vette, meg se lepődtek rajta és szó nélkül hagyták.
Én nem tekintem Liszt zenéjének lefokozását magától értetődőnek.
Azt sem tekintem magától értetődőnek, hogy a döntőben a briliáns kezű cimbalmos, ifj. Gáspár Kálmán, aki szenzációsan játszotta román néptáncátköltését a szintén zseniálisan játszó szintetizátoros kíséretével, csak második lett egy fiú mögött, aki ugyan valóban jól bőgőzik tizenöt éves létére, de az egy húron – és a hangszer természetéből adódóan többnyire hamisan – előadott romantikus, érzelgős mű nem erre a hangszerre íródott, és a győztes fiú eredetisége messze a cimbalmosé mögött maradt.
Az eredetiséget hiányoltam az egész hosszadalmas hajcihőből igazán, s ha olykor-olykor az elődöntők és középdöntők során valami friss, tehetséges és humoros dolog felvillant is, egy-két esettől eltekintve azokat lemosta a színpadról a műviség, a másoltság, a profi módon kivitelezett középszer.
Biztosan ugyanolyan arányban vannak a mai fiatalok között is a tehetségesek, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, amikor a Ki mit tud?-ban még valóban ki lehetett ugrani. Akkor azonban, emlékeim szerint, még mindenféle csodabogár is továbbjuthatott a középdöntőkbe, sőt a döntőbe is, olyan gyerekek, akik nem igazították a tehetségüket valamilyen szigorúan meghatározható műfajhoz. Most nem értettem, mitől népzene a cigányzene, mármint az olyan, amilyet a Mátyás pincében is húznak, mitől cigány folklór, ami megintcsak olyan, mint a vendéglőkben, mitől lehet népdalként műdalokat a harmincas évek modorában előadva továbbjutni, nem értettem, mi a különbség a vokális zene, a rock, a musical meg az opera között, nem értettem, hogyhogy szólistaként nyerhet valaki zenekarral a háta mögött... hát az nem hangszeres zene? És mitől volt népzene az egyébként valóban nagyon tehetséges szőke fiú prímási produkciója? Hogy lehet azt összevetni a vajdasági furulya- és tilinkóművészlány teljesítményével? És mi a közös az azonos kategóriában indult vidéki magyar rap-együttes meg a saját fülbemászó dallamát beat-kísérettel előadó, Krisztusra maszkírozott gitáros között? Hacsak az nem, hogy valamennyien másoltak, a rap-együttes a rapet, igaz, saját magyar szöveggel, a gitáros meg az untig ismert hangzatokat az untig ismert átmenetekkel.
De a kategóriák zűrzavaránál csak a kategóriák rigiditása volt nagyobb.
Ha a főcsoportokat nézem, teljesen világosan kiderült a szervezők szándéka: legyenek népiesnek, és legyenek kozmopolitának minősíthető műfajok – e két csoporton belül már minden mindegy, minden átmehet egymásba. E két főcsoport számszerűleg legyen szépen kiegyensúlyozva. Kapja meg a magáét az urbánus, és kapja meg a magáét a tősgyökeres. A tősgyökereseknek tálaljuk a valódi népdalt, a műdalt, a cigányzenét fatányérosként, egyvelegben, sok-sok „népi” tánccal a tetején. Az urbánusok örüljenek a musicalnek meg az amerikai táncoknak (mindegy, hogy Fred Astaire százszor jobban csinálta) meg az aerobiknak (bár ilyen kategória persze nem volt, csak ugrókötelező lányok a döntőben). A vers- és prózamondók meg a mesemondók nyilván megértették az üzenetet, vagy a selejtezők során alakult így, mindenesetre ilyen erőltetett kántálást, amit ők műveltek, eddig még egyik Ki mit tud?-on sem kellett elviselnünk.
Ez bizony humortalan, népfrontos, aktuálpolitikai és a kuratóriumokra sandító gondolkodás – ennek megfelelően a humornak írmagja is alig maradt a középdöntőkre. (A cimbalmos volt az egyetlen kivétel, le is pontozták a döntőben.) Parodista nem akadt egy sem – nem mintha maradt volna közszemély hazánkban, akit még érdemes lenne parodizálni, persze. Szegény gyerekek nem tudhatták, mitől is alakul merevre, életidegenre az összes kategória. Másolni a már meglévőt minél magasabb szakmai színvonalon, ez a törekvés vezérelte nem is annyira a gyerekeket, inkább a szülőket. Bitang drága egyendresszekben feszítettek a csoportok, koreográfusok falkája dolgozott a gyerekekkel összeszorított foggal, keményen, profik idomítottak amatőröket, és majd minden produkcióból mindenöröm kiveszett. Test- és hangépítők vették át a terepet, abban van ma a nagy pénz, meg a kokszolásban.
A versenyzők java része persze tudta, mi folyik. A döntőben az egyik énekegyüttes egymás után dalolta el a Chili con carne meg a Csavard fel a szőnyeget! című számot. Egy külföldi, egy magyar... A népzenészek általában egy népdalt meg egy műdalt játszottak... A giccset is tovább tudták fokozni: a Carmina Buranára egy csoport egyenruhás társasbalettet járt...
Hallgattam, hallgattam a nagy tekintélyű, nagy műveltségű zsűritagok értékeléseit, elemzéseit, és csodálkoztam. Érzékenységük, szónoki képességük mit sem csorbult az évek és évtizedek alatt, csak azt nem látszottak figyelembe venni, hogy amit szakmailag szenzációsan elemeznek, az nem létezik, s ha létezik egyáltalán, akkor csak gyatra másolat. Minden profi ítész képes arra, hogy egy giccses szarvasbőgést a holdfényben meggyőző erővel tudjon a Mona Lisa mellé állítani. Persze a profi ítész ilyenkor előbb-utóbb elneveti magát. A mi zsűrink nem nevette el magát – a mi zsűrink végig megőrizte a komolyságát. Annyira, hogy az esetek többségében a még giccsesebb produkció győzött.
És nem tűnt fel senkinek, hogy Lisztet cigányzenésíteni van akkora gesztus, mint visszavonni a Kilencedik szimfóniát.
A közönség őszintén élvezte a produkciókat, az a része is, amely feltehetőleg nem rokonként üldögélt a helyszínen. A közönség boldogan tapsolt. A közönség azt kapta, amit szeretett volna: másolatok tömegét. A másolattól az ember nem esik zavarba, azt érti. Nem kell gondolkozni, micsoda is az a dolog a színpadon, már láttuk ezerszer a magyar meg a külföldi tévékben, azok a dolgok tehát valóban vannak. A tévé szállította ezt a biztos boldogságot azoknak, akik semmi újjal nem akarnak szembesülni, akiket az eredetiség megzavarhat, akik mindenben, így a műfajok megítélésében is tekintélyelvű demokraták: amit a világon és a Kárpát-medencében tömegesen művelnek, az nyilvánvalóan művészet, és semmi más sem az. Persze hogy vastapsot kap a harmincas évek műdaléneklési tónusát utánzó fiú: a harmincas évek rettenetes ízlését nyomja az összes állami tévé-csatorcánk (mert még ingyen lehet sugározni), hát hogyne lenne biztos a közönség abban, hogy ez maga a művészet.
A szerkesztők meg a zsűritagok feltűnően sok roma gyereket juttattak minden alkalommal tovább, működött a felvilágosult pozitív diszkrimináció. Hogy közben lehetséges műfajok ezrei maradtak számon kívül, akármilyen bőrszínű gyerekek művelnék is őket, az már nem számít. Politikailag kifogástalanul korrekt volt az egész Ki mit tud?, és nemigen tudok szabadulni a sejtéstől, hogy liberális gondolkodású amerikai barátomnak valójában ez tetszett igazán ebben a műsorfolyamban. A „politikai korrektség” parancsa, tudjuk, a társadalmi mobilitás fékeződésekor szokott előkerülni – ilyen értelemben a Ki mit tud? tükrözte a magyar társadalmi folyamatokat és megmutatta, hol a helyük a fiataloknak. Hát azokban a vermekben, amelyeket az előző nemzedékek ástak nekik, utódaiknak.
„Démoni monotónia”, mondta az egyik produkcióról az egyik okos zsűritag dicsérőlelt.
Hát ez az.
A jövőre nézvést, hadd fejezzem be mégis optimistán, mindenesetre megnyugtató volt látni, hogy a döntőben a legtöbbet és a legjobban egy német nevű, vonzóan ősz, de fiatalos mozgású, jó kiállású úr szerepelt, ő adta át az ilyen-olyan Tours ajándékát a győzteseknek. Ez a műfaj új volt, eredeti és valóban korszerű. Az ősz úr a műfajában ellenfél nélkül győzött. Nem tudom, vajon ő is elutazik-e Mexikóba, de a többieket ő utaztatja. Az őszes úr produkciója volt szinte az egyetlen, amelyről nem állíthatom azt, hogy másodlagos frissességű.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/01 51-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1380 |
