Paár Ádám
A szicíliai maffia
regionális problémából az olasz társadalom egészét sújtó átokká vált, így
mindmáig filmek és tévésorozatok visszatérő témája.
Maffia. Szicíliában és
Olaszországban évtizedeken át rettegett volt e szó. Miként reflektált az olasz
filmművészet a maffia, vagy ahogyan a szicíliai maffiózók nevezik saját
szervezetüket, a Cosa Nostra („Mi
ügyünk”) tevékenységére? Ez a kérdés már csak azért is érdekes lehet, mert a
maffia árnyékként végigkísérte a Risorgimento
(„újjászerveződés”) névvel illetett nemzeti egyesítési törekvések győzelme utáni
olasz történelmet: lehetett alkotmányos monarchia, fasiszta diktatúra vagy
köztársaság, a titkos társaság megőrizte regionális befolyását az olasz
politika felhőrégiójában bekövetkező változások ellenére. Bár a világ úgy
tudta, hogy Cesare Mori, Mussolini erőskezű prefektusa az 1920-as években
kiirtotta a maffiát, az villámgyorsan újjászerveződött a II. világháborút
követően. Azóta többször beharangozták a szervezet végleges meggyöngülését vagy
bukását, ám eddig az olasz kormány adós maradt ennek bizonyításával. Hogy a
maffia milyen mértékben része az olasz politika félmúltjának, azt jelzi, hogy a
bíróság 2018-ban tett pontot egy 25 évvel korábbi maffiaügy végére: többek
mellett egy szenátort és egy csendőrtábornokot ítéltek el, mert az 1990-es évek
elején paktumot kötöttek a Cosa Nostrával.
Tekintettel a filmes
feldolgozások sokszínűségére, a tematikát az eredeti maffiára, a szicíliai
titkos társaságra szűkítem. Tehát amikor a maffia kifejezést használom, akkor
mindvégig a „történelmi” társaságot és annak utódját, a Cosa Nostrát értem a
maffián, és nem foglalkozom az egyéb itáliai bűnöző csoportok (a nápolyi Camorra,
a calabriai ‘Ndrangheta, az apuliai Santa Corona unita stb.), valamint a más
nemzetiségű (amerikai-ír, kínai, japán stb.) maffiák filmes ábrázolásával.
Ha egy üzlet beindul
Az olasz mafia szó, illetve ennek magyarosított,
két f betűvel írott alakja Giuseppe
Rizzotto 1863-ban bemutatott színdarabja óta karriert futott be. Ezt mi sem
bizonyítja jobban, mint a szó elterjedtsége, széles körben való használata
olyan titkosan, sőt illegálisan működő társaságokra, amelyeknek semmi közük a
névadó eredeti szicíliai szervezethez. A szervezett bűnözés és politika
kapcsolata előbb-utóbb minden régióban megjelent, így a „maffiák” is
elburjánoztak. A társadalomkutatók manapság a maffián egyre kevésbé az eredeti,
történelmi szicíliai titkos társaságot értik. Az utóbbi évtizedekben a
tévénézők és a bűnügyi rovatok olvasói megismerkedhettek az észak- és
dél-amerikai, orosz, ukrán, kínai, japán maffiával. Mi több, az I. világháború
idején Tomás Masaryk és Eduard Beneą
cseh emigránsok „Maffiának” keresztelték el az Osztrák-Magyar Monarchia ellen
harcoló cseh emigránsok titkos mozgalmát. Ebből a példából érzékelhető, hogy a
maffia szóval alapvetően olyan szervezetet illettek, amelynek jellegzetessége a
titkosság és a titoktartás, bizonyos gazdasági, politikai célok (a fenti
példában a függetlenség) megvalósítása érdekében. A hangsúly tehát a 19. század
végén és a századfordulón nem a bűnözésen volt; az csak később kapott szerepet a társaság
tevékenységében.
A történészek
egyetértenek abban, hogy a Szicília szigetét behálózó titkos társaság régebbi,
mint maga a mafia név, és egészen a
középkorig kell visszafelé haladni az időben, ha meg akarjuk találni a
szervezet gyökerét. Szicília állandó célpontja volt az idegen hódítóknak: a
bizánciakat arabok, normannok, németek, franciák, spanyolok követték. A 18.
század története különösen viharos volt, amikor a sziget többször gazdát
cserélt. Végül a francia eredetű Bourbon-dinasztia spanyol ága került hatalomra
mind Szicíliában, mind Nápolyban, és a két terület Nápoly-Szicíliai Kettős
Királyság néven 1816-ban egyesült, hogy aztán néhány évtized múlva az egész
Bourbon-királyságot elnyelje az egységesedő Itália.
A mindenkori hódítók
azonban csak a nagyvárosokat és a tengerpartot voltak képesek uralni, a sziget
belsejében a lakosság ugyanúgy élte életét, mint évszázadokkal korábban. A
szicíliaiak látszólag meghódoltak a mindenkori megszállóknak, de ragaszkodtak
hagyományaikhoz. Nem csoda, hogy a szigetnek, miként egész Itáliának, megvoltak
a maga betyárhagyományai: a zsiványokra gyakran itt is hősként tekintettek, nem
bűnözőként, mivel a nép felfogásában az „idegen” államtól raboltak. Nem volt ez
másként 1861-ben, az Olasz Királyság kikiáltásakor sem: a szicíliai társadalom
és az elit nagy része szemben állt a Savoyai-dinasztia által kierőszakolt
egyesítéssel. A szicíliai arisztokrácia, nemesség és főpapság az „északi”
liberális államtól és a parasztmozgalmaktól egyformán rettegve megszilárdította
formális és informális hatalmát a szigeten. A két országrész elitje megkötötte
a maga alkuját, amelyet Giuseppe Tomasi di Lampedusa kiválóan ábrázolt A párduc című regényében: a régi elit
megőrzi hatalmát és intézményeit, cserében passzívan bár, de elfogadja az
egységes olasz államot.
A maffia „hőskora”
A 19. század végén olaszok
százezrei vándoroltak ki az Egyesült Államokba, elsősorban a szegény
Dél-Itáliából. A szicíliaiak és dél-itáliaiak magukkal vitték hagyományaikat,
beleértve az omertát (a hallgatás
törvénye) is, amely szerint az állammal és annak erőszakszervezeteivel való
minden együttműködés kizárt és büntetendő. A spanyol, pápai, osztrák és
Bourbon-rendőrállamok évszázados tapasztalatai alakították ki ezt a
mentalitást, amely azonban a demokráciával már nem összeegyeztethető. Ez
összezárta az olasz közösségeket, de bizalmatlanságot szült a fogadó társadalom
oldaláról, amely tele volt bevándorlás-ellenes előítélettel. 1891. március
14-én New Orleans véres olaszellenes lincselés helyszíne volt: a tömeg, amely
felháborodott a helyi rendőrfőnök meggyilkolásával vádolt olasz bűnözök
felmentésén, betört a börtönbe, kihurcolt 11 olasz foglyot, és meggyilkolta
őket. (ez a lincselés ihlette az 1999-es Vendetta
című filmet). Az „olasz” és a „bűnözés” közé egyenlőségjel került az amerikai
közvélemény széles részében.
Nem csoda, hogy az első
némafilmet, amelynek a maffia a témája, az Egyesült Államokban forgatták.
Wallace McCutcheon 1906-os filmjében (A
fekete kéz) az olasz maffiózók elrabolják egy hentes lányát, és
váltságdíjat követelnek a visszaadásáért. A hentes azonban öntudatos polgárként
nem hajlandó fizetni, hanem értesíti a rendőrséget, akik lecsapnak a bűnözőkre,
és kiszabadítják a lányt. A 11 perces némafilm épített az olaszokkal szembeni
előítéletekre: a szereplők jellegzetes bajuszt viselnek, sokat gesztikulálnak, a
maffiózók pedig borozgatva sütik ki aljas tervüket, és a gyerekrablást követően
is látványosan töltik magukba a bort. Az italnak itt különös jelentősége van:
összekapcsolódik a korabeli amerikai „puritán” erkölcsnemesítő mozgalmakban „démonként”
ábrázolt alkohol a bűnözéssel és a primitívnek tartott, nevelésre szoruló
bevándorlókkal. Az öntudatos, félig már amerikai polgárként viselkedő hentes és
az egyébként meglehetősen pitiáner gengszterek öltözékének különbözőségében is
tetten érhető az értékítélet: előbbi részben szakmai, részben polgárias
viselete ellentétben áll a sötét képű maffiózók rongyosabb, a népi olasz
viselethez közelebb álló öltözékével. Ha a film mint művészeti ág egyik
feladatának az edukációt tekintjük, akkor A
fekete kéz alkalmas volt ennek ellentéteként a még kevéssé integrált
olaszokkal szembeni előítélet terjesztésére.
A szesztilalom elvileg
két legyet ütött volna egy csapásra: a társadalom morális és egészségügyi állapotának
javulását és a bevándorlók „jó amerikaivá” nevelését, természetesen a
protestáns értékek alapján. Az 1920-ban életbe léptetett prohibíciós törvény
azonban súlyosan elvétette eredeti célját: sorra alakultak a speakeasy néven elhíresült titkos bárok,
és az olasz, ír, német, zsidó maffiózók új nemzedéke igazi monopolkapitalista
logikával trösztökbe tömörült, érdekei érvényesítésére. Ekkor született meg A Keresztapából jól ismert
maffiafőnök-karakter, aki kifogástalanul öltözködik, panamakalapot és öltönyt
visel, szivart szorongat ujjai között, és akihez kézcsókra járulnak a férfi
családtagok meg a „becsületes emberek”.
A filmbeli keresztapák
külsejét olyan maffiafőnökök ihlették, mint Lucky Luciano vagy éppen a kisebb
súlyú, bár a populáris kultúrában ismertebb Al(fonso) Capone, akik tudták, hogy
a stílus maga az ember, ezért – a régi banditáktól eltérően – adtak az
öltözködésre, a reprezentációra. Nem véletlen, hogy a szicíliai eredetű
maffiózók szerepelnek a legtöbb amerikai maffiafilmben (A Keresztapa-trilógia, Corleonétól
Brooklyn-ig, Bronxi mese), más
filmek pedig a vegyes, olasz-amerikai családi és maffiakapcsolatokat helyezték
a filmek középpontjába, mint a Véres
kapcsolatok (1968) vagy A testvériség
(1968).
Fekete és vörös
Míg a maffia fénykorát
élte az Egyesült Államokban, addig Olaszországban a fasizmus éveiben a szervezet
a föld alá kényszerült. Mussolini a sziget prefektusává Cesare Morit nevezte
ki, aki erőskezű, sőt kegyetlen eszközökkel látott neki a sziget
megtisztításához. A Paviából származó Mori felismerte a korábbi észak-olasz rendőrtisztviselők
alapvető szemléleti hibáját: a maffiát egyszerű rendőri, nem pedig társadalmi
és kulturális kérdésnek tekintették. Az új prefektus rájött, hogy ha az állam
győzni akar ebben a harcban, akkor el kell nyernie a szicíliai lakosság
bizalmát. Ha ez sikerül, semmi nem állhat, ahogyan mondta, a „harcos, a
savoyai, a fasiszta Szicília” álma megvalósulásának útjába. Az éjszakai tömeges
letartóztatások, egész családok és lakónegyedek deportálása mellett Mori ezt a
célt a parasztság körében végzett kampánnyal vélte megoldhatónak. Az erőteljes
fellépésnek volt hatása: a szicíliai nagybirtokosok egyre nagyobb része
kollaborált a fasiszta rendszerrel. Mori harcát két olasz filmben is megörökítették:
a Pasquale Squitieri által rendezett Vasprefektus
(1977) és a RAI tévésorozata, a Cesare
Mori, a vasprefektus (2012) állított emléket a fasiszta bürokratának, aki
ténylegesen sokat tett azért, hogy kiérdemelje a szicíliai parasztoktól a kedveskedő
„parasztprefektus” jelzőt. A maffia elleni harc és a szicíliai fejlődés
érdekében tett szolgálata miatt sokan hajlamosak megbocsátani neki, hogy
mégiscsak Mussolini rendszerét szolgálta, igaz, a rendszer kezdetén és végén
szemben állt a Duce politikájával.
A maffia az 1943-as
amerikai partra szállással lépett ki a homályból. Néhány évig a titkos társaság
az olasz történelem főszereplője lehetett. Az olyan maffiózók, mint a Don Calòként
elhíresült Calogero Vizzini, Villalba polgármestere, aki a Kereszténydemokrata
Párt helyi erős embereként és megbecsült tagjaként hunyta le szemét 1954-ben,
élvezték a hidegháború első éveiben az amerikai hatóságok és az olasz jobboldal
rokonszenvét. A fasizmus bukása után társadalmi forradalom fenyegetett Délen,
és az amerikai meg olasz hatóságok úgy vélték, hogy a kommunista fenyegetéssel
szemben még mindig a maffiózó luparája
(farkasölő puskája) a legbiztosabb védelem.
A maffia ezen „hőskorát”
több olasz film megidézte. Mindenekelőtt ki kell emelni – már csak a főszereplő
karaktere miatt is – a Salvatore Giuliano személye által inspirált filmeket.
Francesco Rosi Salvatore Giuliano
című 1961-es és Michael Cimino A
szicíliai című 1987-es (amerikai) filmje a sokak által Szicília hősének
ábrázolt maffiavezér életét ábrázolja. Ugyanebből a témából Lorenzo Ferrero
zeneszerző operát szerzett.
Mivel érdemelte ki Giuliano
az érdeklődést? Egyrészt sokan afféle Robin Hood-ot láttak benne, aki a
gazdagoktól rabol. Valójában rabolt mindenkitől, kivéve bajtársai családját. Csak
annyiban volt igazság a mendemondában, hogy a fasizmus éveiben érinthetetlennek
tekintett szicíliai arisztokráciát is fosztogatta, és a botrányos eseteket a
lapok felkapták. Másrészt fiatalon, mindössze 28 évesen halt meg egy
összecsapás során. Harmadszor, sorsa tragikusan összefonódott az ekkori
szicíliai politikával. Giuliano belekeveredett a titkos szicíliai szeparatista
mozgalomba, amely 1945-47-ben komolyan fegyverkezett, hogy egy kommunista
választási győzelem esetén kiválik Olaszországból. Giuliano azonban súlyos
hibát követett el azzal, hogy 1947. május 1-jén egy kommunista népgyűlés
résztvevőit halomra lövette, köztük parasztokat, asszonyostul, gyerekestül. A Purtedda dâ Ginestra-i mészárlás
már a szeparatista mozgalomnak is sok volt, és az olasz közvélemény Giuliano
fejét követelte. Hogy a maffia végül is „átadta Giuliano fejét” (annál is
inkább, mert a fél-zsivány, fél-gerilla parancsnok túlontúl is sokat tudott a
maffiának a korabeli olasz jobboldal vezető köreihez fűződő kapcsolatairól), vagyis
ők „dobták-e fel” a csendőrségnek, és pontosan ki adta le rá a végzetes lövést,
honnan, a búvóhelyét bekerítő csendőrök-e, vagy más, mai napig Szicília megoldatlan
rejtélye.
Puska és pénz
A maffia és a társadalmi
forradalom konfliktusával indul a Corleone
című 1978-as film. A filmet ugyanaz a nápolyi születésű rendező, Pasquale
Squitieri jegyzi, mint a Vasprefektus-t
és megannyi maffiás, camorrás, valamint dél-itáliai témájú filmet. A Corleone bemutatja a szicíliai
parasztlegény, Vito Gargano maffiavezérré emelkedését. Gargano barátja, Michele
Labruzzo kommunista agitátor lesz, aki a háború után lelkesen vezeti a szegényparasztokat
és cselédeket De Micheli báró földjére. A háború után a parasztok jogosan
érezték úgy, hogy részesedniük kell a hatalmas latifundiumokból, hiszen ők
dolgoztak, izzadtak rajta évszázadokon át a tűző „afrikai” nap alatt, amíg
uraik Palermóban és Nápolyban heverésztek. Csakhogy Labruzzo nem számol azzal,
hogy nem a Szicílián kívül élő, nem sok vizet zavaró báró és családja az igazi
ellenség, hanem a maffia, amely az „urakat” védelmezi. A jószágigazgató,
egyúttal helyi „becsületes ember”, Don Giusto fegyvereseivel védi a
latifundiumot a „vörösöktől”. Don Giusto joviális szavakkal próbálja eltéríteni
Labruzzót szándékától. „Tisztellek, mert parasztok fia vagy” - mondja a fiatal
forradalmárnak dicséretbe burkolt fenyegetéssel.
Labruzzo lelkesítő
beszédet intéz a tömeghez, amelyre puskacsövek szegeződnek. A néző már egy új Purtedda dâ Ginestra-i
mészárlásra számít, de végül a konfliktus feloldódik, amikor a „közrendű
maffiózók” belátják, hogy a parasztok értük is küzdenek, és eldobják a
puskájukat. Don Giusto azonban zsarolással ráveszi Garganót a barátja
meggyilkolására. Gargano egyre feljebb emelkedik a maffiában, építési
vállalkozások irányítójaként, közmunkák elosztójaként részese lesz a háború
utáni „olasz csodának”, köszönhetően egy másik barátjának, egy
kereszténydemokrata képviselőnek. Egy alkalmas pillanatban leszámol Don
Giustóval, és helyére lép a szervezetben. Ám a siker nem tart örökké: bár a
bíróság felmenti súlyos bűnök (gyilkosságra és gyerekrablásra felbujtás, zsarolás,
vesztegetés) vádja alól, hála a kereszténydemokrata politikus kapcsolatainak, ám
bekövetkezik ugyanaz, mint Giuliano esetében: az olasz politikában a széljárás megváltozik,
Gargano tettei miatt a jobboldali kormány bekeményít, mire a maffia is „leírja Garganót”.
A nemrég nagyra becsült maffiavezér nagy titkok tudójaként kényelmetlenné válik,
ezért villámgyorsan a táplálkozási lánc aljára kerül, és végül kisfia szeme
láttára végeznek vele.
Egy Vizzini-féle karakter jelenik meg az 1968-as Mint
a bagoly nappal című maffiatörténetben. A filmet az a Damiano Damiani
rendezte, aki az 1980-90-es évek népszerű Polip-sorozata révén lehet
leginkább ismerős a magyar néző számára. A cselekmény az 1960-as években, az „olasz
gazdasági csoda” éveiben játszódik. Megváltozott a gazdasági, társadalmi
környezet, és így a maffiózó karaktere is: már szó sincs a Salvatore
Giuliano-féle „primitív lázadóról” (Eric Hobsbawm történész fogalmával)[PÁ1] , aki gyilkol ugyan,
de lelkét nemes érzések hevítik, úgymint a bajtársak és családjuk védelme, a
lokálpatriotizmus, a női becsület megóvása. A puska helyett a pénz diktál, a
szenvedélyek átadják helyüket a nyers üzleti érdekeknek, párhuzamosan azzal,
ahogyan Olaszország, és benne Szicília a konszolidáció útjára lépett.
A nagyhatalmú maffiózó, Don Mariano kezében tartja
a kisvárost. Akárcsak Gargano, ő is a közmunkák elosztásával tartja fenn
uralmát, és kész átlépni minden jogi és politikai intézményen, ami fenyegetné.
A kisváros lakossága atyaként néz fel rá, és hajlongva, integetve köszöntik,
amikor megjelenik az erkélyen. A film felveti az északi politikai elit
felelősségét is, amelynek jól jön, hogy a polgármester magára vállalja a
szociális gondoskodást. A Franco Nero által alakított fiatal, ambiciózus, észak-olasz [PÁ2] csendőrkapitány hiába
akarja együttműködésre bírni a kisváros lakosait. Mindenki valamilyen szinten
Don Mariano lekötelezettje, vagy a közmunka, vagy a segély, vagy egyéb
támogatás (például ajánlás egyetemi felvételire) révén. A maffiózó sajátos
etikát képvisel: szerinte a gyilkosság csak akkor bűn, „ha az illető valóban
ember volt”. Az emberiséget öt fokozatba osztja, amelynek elitjét az „egész emberek”
alkotják, legalját pedig a „hápogó kacsák”. Mindezt nem tartja ellentétesnek a
vallásossággal, hiszen ő minden vasárnap ott van a misén, és maga is buzgón
adakozik az egyház számára.
Az emberbarát csendőrkapitány két tűz közé kerül.
Egyik oldalon a bizalmatlan kisvárosiak állnak, másik oldalon a régi vágású
csendőr, aki az 1945 előtti nevelés jegyében a „tartóztassunk le mindenkit, aki
gyanús” szemléletét követi, és az antifasiszta ellenállásért egykor letartóztatottakat
egy kalap alá veszi a bűnözőkkel. A kapitány – megtapasztalva, hogy nem
képes érvényt szerezni a jogrendnek – végül felőrlődik a harcban.
A fordulat
Az „olasz gazdasági csoda” évtizedeiben a maffia
beette magát az olasz állam szervezetébe. Az 1980-as években az észak-olasz
közvélemény egyre kevésbé legyinthetett a témára, mint valami déli jelenségre:
a szervezet beépült Milánó bankjaiba és vállalkozásaiba. Egyre kevésbé lehetett
a maffiára olyan titkos mozgalomként tekinteni, amely kizárólag Szicília
érdekeit védelmezi afféle illegális lobbicsoportként. A maffia a legközönségesebb
bűnök útjára lépett, és most már nem regionális vagy társadalmi, hanem rendőri
kérdésként kezelték. A pentitók, azaz a kiugrott, az omerta
törvényét megtörő maffiózók révén a hatóságok egyre több információt szereztek a
titkos szervezetről, aláásva tekintélyének fő forrását, a titkosság
misztikumát. Damiano Damiani nagysikerű sorozata, A polip talán minden
más filmnél többet tett a maffia titkainak leleplezéséért és ezzel az ellene
vívott küzdelemért. A sorozat első évadát 1984-ben készítették. A nézők négy
évadon át izgulhatták végig a maffia elszánt ellenfelének, Corrado Cattani
felügyelőnek a maffia-ellenes hadjáratát, majd az 5. évadtól, Cattani halála
után Davide Licita nyomozó és Silvia Conti bírónő folytatja a harcot, egészen a
10. évad végéig, 2001-ig.
Már a sorozat címe jelzi a küzdelem reménytelenségét:
hiába vágják le a polip egy-két csápját, miként a puhatestű tengeri ragadozó, a
maffia is újranöveszti végtagjait. A film keresztmetszetet ad a maffiáról,
érzékeltetve, hogy nem csupán primitív, szadista bűnözők bandájáról van szó,
hanem egy jól felépített, a társadalom minden rétegében jelen lévő
szervezetről: vannak a maffiának ügyvédei (Terrasini, az első három évad elegáns
Don Mariano-szerű „főgonosza”), bankárjai (Carlo Antinari, Tano Cadditi),
politikai kapcsolatai (Salimbeni szenátor), és persze rengeteg kis hal,
valamint együttműködő. A film alapvetően rendőri kérdésnek tekinti a maffia
létét, de az első évadban Cattani felügyelő egy tévéinterjúban történelmi
áttekintést nyújt a maffiáról, és pedzegeti, hogy maguk a polgárok tehetnének a
maffia ellen. Ezzel utal arra, hogy a maffia végső soron a hallgatás
kultúrájában gyökerezik, amelyet az évszázados megpróbáltatások, idegen
megszállások alakítottak ki a szicíliai társadalomban. A riporter visszakérdez:
a felügyelő besúgásra ösztönzi-e az állampolgárokat? Cattani azt válaszolja,
hogy a rendőrség nem megoldás mindenre – ha az állampolgárok maguk nem érzik
szükségét a törvény betartásának, akkor a rendőrség is tehetetlen.
Az 1990-es években már
egyre nyíltabban lehetett ábrázolni a szicíliai maffiát, és a filmrendezők nem
is mulasztották el ezt a lehetőséget. Tévéfilm örökítette meg a maffia halálos ellenségének
számító Giovanni Falcone bíró küzdelmét és példátlan brutalitással történő 1992-es
meggyilkolását, amely a szervezet elleni rendőri harc új fejezetét nyitotta meg
(Falcone, 1999). A 90-es években az
állam és a maffia viszonya elfajult, maga II. János Pál pápa is felemelte
szavát a bűnszervezet ellen. A téma utolsó darabja, a 2008-as A szicíliai lány. A szicíliai maffia
mint filmtéma tehát túlélte a szervezet fénykorát. (A nápolyi camorra viszont nagyon is aktív maradt,
lásd a Gomorra dokuregényként,
mozifilmként, majd tévésorozatként elért sikerét.) Habár mára a szicíliai maffia
presztízse megingott, köszönhetően részben saját erőszakosságának, a 90-es évek
robbantásos merényleteinek, részben pedig az ügyészek, bírák, rendőrök hatékony
munkájának, de mindaddig, amíg Dél-Olaszország nem zárkózik fel teljesen az
Északhoz, a maffia az olasz állam számára potenciálisan probléma, és így a
társadalom problémáira fogékony filmesek számára izgalmas téma marad.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/09 32-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13789 |
