Pápai Zsolt
The Vanishing of Sidney Hall – amerikai, 2017. Írta és rendezte: Shawn Christensen. Szereplők: Logan Lerman, Elle Fanning, Michelle Monaghan.
Forgalmazó: Sony. 120 perc.
A középkategóriás
amerikai indie zenekar, a Stellastarr* frontembere – bizonyos
Shawn Christensen - 2010 táján szögre akasztotta gitárját, filmrendezői
karrierbe kezdett, és már harmadik kisfilmjével, a remek Curfew-val félszáz (!) díjat – köztük Oscart – nyert. A hetvenes
évek Hollywoodi Reneszánszáért és az európai modern filmért, kivált Bergmanért
rajongó Christensen nagyjátékfilmes debütálása a Curfew ötletét felhizlaló Before
I Disappear volt, tavaly pedig leforgatta második nagyjátékfilmjét is.
A Sidney Hall eltűnése nem csak azzal ragadja meg a figyelmet, hogy
merészen széttagolt, több idősíkon futó történetet mesél el, hanem azzal is,
hogy nagyon különböző hangulati regisztereket szólaltat meg. A címszereplő
három életszakaszában bonyolódik a sztori: az első időszegmensben Sidney a
középiskola végén járó, poétikus lelkű nagykamasz, akinek Kafka, Proust,
Rimbaud, Oscar Wilde portréja díszíti a szobája falát, és minden álma, hogy
híres íróvá váljon. A második idősíkon a hős már a húszas évei közepén és a
Pulitzer-díj előszobájában jár, a generációjáról szóló regényeivel a
bestsellerlisták örök vendége, mégis rettentő gondok gyötrik, míg a mese
harmadik rétege a vagyont, hírnevet hátrahagyó, az országban nincstelen
csavargóként bolyongó, harmincas Sidneyről szól, illetve a nyomában koslató
titokzatos idegenről, akinek láthatóan sokat megér, hogy megtalálja őt.
A filmet
forgatókönyvíróként is jegyző Christensen bravúrosan kalandozik a három
időréteg között, továbbá jól dekázza ki a tempót, ráadásként pedig ragyogóan
köti össze az erős – krimi- és thrillerelemeket egyaránt felhasználó –
suspense-szálat a még masszívabb melodramatikus irányultsággal. Kiválóan
centrírozott forgatókönyvének talán egyetlen problémája, hogy a kívánatosnál
picit több benne a sorsfordító véletlen (egy fejsérülés, egy liftbaleset), azaz
az olyan szituáció, amely az előzmények által dramaturgiailag csak részlegesen
megalapozott. Az viszont különös módon egyáltalán nem áll rosszul a filmnek,
hogy nagyon sok mindenről kíván szólni: szabadságról, szerelemről, halálról,
nanoszekundumok alatt pálforduló sorsokról, az írásnak, alkotásnak az életet
kizsigerelő és regeneráló természetéről. Mindezt olyan tónusban és
előadásmóddal, olyan színészgárdával, amellyel talán nem csak a filmrajongók közép-
és idősebb nemzedékét, hanem éppenséggel a multiplex-generációt is megtalálja. Mintha
Bergman újraforgatta volna az 500 nap
nyárt.
Extrák: Nincsenek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 62-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13767 |
