Varga Zoltán
Olykor az avantgárd film és a főáramlatbeli sci-fi is találkozhat.
Dave Bowman, a 2001:
Űrodüsszeia végtelenbe és annál is messzebb utazó űrhajósának döbbent-álmélkodó
arca látható az egyik legfrissebb magyar filmes szakkönyv borítóján. Telitalálatos
képválasztás, mert nemcsak a kötetben legtöbbet hivatkozott filmet, Stanley
Kubrick főművét előlegezi, de egyúttal azt a szellemi utazást is, amely az
olvasóra vár. Lichter Péter Utazás a lehetetlenbe főcímet viselő kötetének
hosszú alcíme nyújt konkrétabb tájékoztatást, milyen terület feltárására
vállalkozik a munka: Az avantgárd film absztrakt formái a science fiction
filmekben. Az első pillantásra egymást kizáró(nak vélt) mozgóképi tradíciók – a
keveseknek szóló avantgárd film és a tömegeket lázban tartó sci-fi műfaj – értő
dialógusba állítása, számos meglepetést tartogató összeolvasása a kötet legizgalmasabb
vonulata.
Az avantgárd filmesként
is termékeny Lichter Péter munkája részben előző könyvéhez, a kísérleti filmről
írt (többnyire a Filmvilágban megjelent) esszéit csokorba gyűjtő A láthatatlan
birodalomhoz csatlakozik, sőt A kozmosz metaforái című szöveg a jelen kötet
magjának, előképének is tekinthető. Ezúttal azonban nem esszégyűjteményt
vehetünk kézbe, és nem is egészen ugyanazzal az oldottabb hangvétellel
találkozunk, amely a szerző egyéb írásaiból lehet ismerős. Az Utazás a
lehetetlenbe ugyanis az író doktori disszertációjának könyvváltozata; az ELTE
film és média doktori képzésén annak 11 éves működése alatt és több tucat
hallgatója közül mostanáig csupán maroknyian szereztek fokozatot – Lichter e
kevesek egyike. Írása a filmtudomány elvárásrendszere szerint szerveződő munka
tehát, rengeteg hivatkozással, filmelméleti fogalommal és számos, a szerző
saját érvelését támogatni hivatott elmélet megidézésével. Szerencsére azonban
szó sincs arról, hogy Lichter „lila ködbe” burkolná mondandóját; a
szakterminológiában járatlan olvasókat is „beavatja” a fogalmak hátterébe és
filmtudományos előzményébe – sőt, bizonyos témakörökről igen részletes áttekintéseket
kapunk. Lichter közelítésmódjában annak ellenére is az avantgárd film a
meghatározó tényező, hogy a sci-fikre tett utalások kezdettől fogva jelen
vannak a kötet lapjain. Mégis a játékfilmhez képest vitán felül mostohán kezelt
avantgárd filmnek szentel nagyobb figyelmet, meghatározó alakjainak munkásságát
s jellegzetes eljárásait és markáns alakváltozatait mélyenszántó fejezetek
tárgyalják – legyen szó Stan Brakhage, vagy a kötet szűkebb témája számára
különösen fontos John Whitney és Jordan Belson alakjáról, illetőleg az
avantgárd film szürrealista ágáról, lírai és grafikus absztrakciót tartalmazó
típusairól. S míg eljutunk a kötet utolsó negyedében a címben is ígért
kapcsolódás részletes vizsgálatához, még számos egyéb, mind az avantgárdhoz,
mind a sci-fihez társítható jelenség terítékre kerül – különös tekintettel az
attrakció Tom Gunning óta sokat tárgyalt kérdésére. Lichter kötetének
legterjedelmesebb egysége az ún. „keretezett absztrakció” aprólékos taglalására
épül: az avantgárd formajelenségek elbeszélő filmekbe történő beépítésének
stratégiáit és velejáróit érti ezen a szerző, s kitér ennek hossz, dramaturgiai
szerep és műfaji logika alapján körvonalazható különbségeire. Lichter állítása
szerint – amelyet a 2001: Űrodüsszeia mellett például olyan sci-fik támasztanak
alá, mint A komputer gyermeke, a Superman, a Tron vagy a Kapcsolat – a
fantasztikus film, azon belül is a sci-fi profitált a legtöbbet abból, hogy az
avantgárd látványokat felhasználták: megjelenítve általuk a csodásat, az
irracionálist, az emberi ésszel fölfogható távlatokon túlmutató dimenziókat –
avagy a lehetetlent és az ismeretlent.
Az Utazás a lehetetlenbe
az absztrakciótól az attrakcióig, az avantgárdtól a tömegsikerekig kalauzol;
kifejtésmódját azonban beárnyékolja egy visszatérő – a kötet egészét
keresztülszövő – probléma. A szövegben nagyfokú redundancia tapasztalható, s az
önismétlések nem csupán a szerző legfőbb tézisének újabb és újabb köntösbe
öltöztetett megfogalmazásában érhetők tetten, de az alkotókról és a filmekről
tett ismétlődő állítások is rendre visszaköszönnek. A fejezetek (kivált az első
négy nagyobb egység) egymásra következésében is optimálisabb lehetett volna más
felépítés érvényesítése. Ám ezek a fésületlenségek sem homályosítják el, hogy a
periféria és a centrum egymásra hatásának sokat tárgyalt kérdéskörén belül
Lichter Péter olyan témát fejtett ki értő módon, amely alulreprezentáltsága
okán igazi kuriózum.
Gondolat Kiadó, 2018.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 47-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13763 |
