Benke Attila
A
véreskezű latin-amerikai drogbárók és az egyre kegyetlenebb drogvadász-egységek
harca tovább folytatódik a mozivásznakon is.
A
kábítószert már régóta ismeri az emberiség, azonban a drogkereskedelem csak a
huszadik század társadalmi és technikai fejleményei miatt vált globális méretű problémává.
Mexikóban és Kolumbiában sajátos kokaingazdaság épült ki, melynek főszereplői a
kartellek. A drogterjesztő bűnszervezetek nem piaci eszközökkel, hanem vesztegetéssel
és bérgyilkosokkal próbálják legyőzni riválisaikat. A leghírhedtebb drogbáró a
hetvenes-nyolcvanas években csúcsra jutott Pablo Emilio Escobar Gaviria volt, aki
elképesztő fényűzésben élt Hacienda Nápoles nevű birtokán (ahol még saját
állatkertje is volt) és első elfogása után luxusbörtönében, a La Catedralban.
Escobarnak még a kolumbiai parlamentbe is sikerült bekerülnie többek között
populista szónoklatai és intézkedései miatt. A „kokainkirály” (így becézték a
gengsztert) tudta, hogy a kormányzatból rég kiábrándult szegény emberek tömegén
kapaszkodhat fel, ezért építtetett a medellíni szeméttelep mellé lakóházakat, a
gyerekeknek focipályákat, és gátlástalan sicarióit
(bérgyilkosait) is a szegénysorból emelte maga mellé, kihasználva a
fiatalemberek anyagi kiszolgáltatottságát. Escobar és a drogbárók jellemzően a
kapitalizmus egyenlőtlen erőviszonyait fordították saját országuk és az
Egyesült Államok ellen.
A
kartellekről az ellenük erélyesen fellépő rendőri szervekről természetesen
számos film készült már. A brazil José Padilha Elit halálosztók első (2007) és második (2010) részében okosan
nemcsak a kábítószermaffiát kárhoztatja, hanem a korrupt hatalmat és a rendőri
brutalitást is. Amat Escalante Helije
(2013) azt mutatja be, hogyan ragad bele az egyszerű, szegény ember a drogbárók
hálójába. A nagysikerű Breaking Bad-sorozat
(2008-2013) ugyanezzel foglalkozik, csak éppen a másik oldal perspektívájából:
egy haldokló kémiatanár, Walter White szembesül azzal, hogy családja anyagi
biztonságát tisztességes munkával nem, csak a saját receptje alapján készített metamfetamin
gyártásával képes biztosítani.
A
megalomán Pablo Escobarról is rengeteg filmet láthattunk már. Az egyikben (Beépülve – Az Escobar-ügy, 2016)
éppen a Breaking Bad Bryan Cranstonja
tűnik fel, a Narcos (2015-) című
tévésorozatban az Elit halálosztók rendőrhősét
alakító színész, Wagner Moura a kolumbiai kokainkirályt formálja meg, míg az Escobar: Paradise Lostban (2014) a
nagysikerű Sicario – A bérgyilkos (2015) kartellekre vadászó
címszereplőjét játszó Benicio Del Toro bújik a gengszter bőrébe. Ezekhez a
filmekhez csatlakozik idén nyáron a spanyol Fernando León de Aranoától (Barrio – Külvárosi utcák, 1998, Egy
tökéletes nap, 2015) az Escobar
(2017) és Taylor Sheridan (A préri urai,
2016, Wind River – Gyilkos nyomon, 2017) tollából, Stefano
Sollima rendezésében (A.C.A.B., 2012,
Suburra, 2017) a Sicario 2. – A zsoldos (2018).
Az Escobar és a Sicario 2. ellentétes nézőpontból mesélnek ugyanarról a
jelenségről, az Egyesült Államokat és a latin-amerikai térséget egyaránt sújtó
kábítószercsempészetről. Az Escobar a
drogbáró egykori szeretője, Virginia Vallejo riporternő eredetileg 2007-ben
kiadott, majd több nyelvre lefordított könyve, a Szerettem Pablót, gyűlöltem Escobart alapján készült. Fernando León
de Aranoa műve a gengszter és Virginia megismerkedésétől (1983) szakításukon (1987)
át egészen Pablo Escobar 1993-as haláláig követi a gátlástalan bűnöző és az
egyre jobban lecsúszó riporternő életútját. Érdekes, hogy női perspektívája
miatt Aranoa filmje sokkal közelebb áll Dennis Villeneuve első Sicariójához, mint a Sollima-féle
folytatás. Taylor Sheridan és a rendező közös döntése Kate, az előző epizód naiv,
törvénytisztelő FBI-ügynökének kihagyása a történetből. „Emily Blunt egy
nagyszerű színésznő, de az ő karaktere erkölcsi támpontként funkcionált. A
zsoldosban nincs ilyen. Ez sokkal közelebb áll az én történetmeséléssel
kapcsolatos elképzeléseimhez. Én erkölcsi szempontból nem orientálom a
közönségemet.” – nyilatkozta Sollima. Így a Sicario
2-ben Matt, az immorális CIA-ügynök és a mexikói bérgyilkos, Alejandro
ezúttal a kartellek mellett az illegális bevándorlás problémájával is szembe
kerülnek, és ismét egy morálisan megkérdőjelezhető akcióval (egy rivális banda
tagjainak álcázva magukat az egyik drogbáró lányát, Isabelt rabolják el) próbálják
meg felvenni a harcot a megállíthatatlan migráció és a menekülteket kihasználó
bűnszervezetek ellen.
A Sicario 2. keveset képes hozzátenni az
eredetihez, és a migránsokkal sem tud mit kezdeni a prológuson, és egy, az
illegális határátlépéshez kötődő feszült jelenetsoron kívül. Sőt, meglepő módon
Sollima és Sheridan finomítottak az előző rész társadalom- és műfajkritikáján. Matt
bár továbbra is mindenre képes a küldetés sikeressége érdekében, két lábbal
tiporja az emberi jogokat és Mexikó szuverenitását, azonban az első Sicario Mattjéhez képest Josh Brolin
hősében megszólal a lelkiismeret, ezért az amerikai határsértő elitosztag már
nem is annyira ellentmondásos csapat, mint korábban volt. A kiégett Alejandro
is klasszikusabb hőssé szelídül, mikor társaitól elszakadva, ellenséges
területen védelmezi Isabelt a rivális bandatagokkal szemben. Isabel pedig igen
távol áll az öntudatos, idealista Kate-től, mert bár a tinédzser bemutatkozó
jelenetében verekszik, és kiosztja iskolája igazgatóját, a játékidő nagy
részében riadt tinilány, D. W. Griffith némafilmjei óta ismert tipikus „bajba
jutott nő”. Egyedül a mexikói-amerikai Miguel története ad hozzá valamit a Sicarióban látottakhoz, mivel a Rio
Grandétól Északon és Délen is sok fiatal járja végig a fiú útját a
szegénysortól a szervezett bűnözésig. Miguel rossz családi körülményei miatt
sodródik a bűn hálójába, ahonnan nincs más mód a szabadulásra a börtönön vagy a
halálon kívül. Kár, hogy a Sicario 2.
alkotói erőnek erejével párhuzamba szerették volna állítani a tinédzsert és
Alejandrót, ami nem tett jót a cselekmény hihetetlen és hiteltelen utolsó harmadának.
Stefano
Sollima akcióthrillerének erőssége a még az első Sicarióénál is sötétebb atmoszféra, illetve a kevés, de pont ezért
fajsúlyos akciójelenet. Ezeken a területeken az Escobar gyengébben teljesít, Fernando León de Aranoa a finálé
kivételével a szokványos gengszterfilmes stílusban rendezte meg a klasszikus
felemelkedés-bukás történetet. Aranoa mozija azonban a Sicario 2-énél sokkal komplexebb társadalomkritikát nyújt. A
címszereplőt zseniálisan (az érthetőség határát súroló beszédstílusát tekintve
túlságosan is hitelesen) megformáló Javier Bardem Escobarja pont olyan, mint
amilyennek Virginia Vallejo is leírta a gengsztert: igazi populista politikusfigura,
aki a legnagyobb természetességgel képes hazudni bárhol és bárkinek, hatalmas
karizmája van, és hatalmasakat is ígér, miközben szemrebbenés nélkül visszaél
hatalmával. És velejéig kétszínű: a fiát óvva inti attól, hogy valaha is a
fehér porhoz nyúljon, meglepő módon még a kábítószer és a kartellek ellen küzdő
First Ladyvel, Nancy Reagannel is egyetért. A kis Escobar fiú sorsa éles
kontrasztban áll a Sicario 2.
Migueljének fátumával, igaz, hogy az ő életében sincs túl gyakran jelen az apa,
de a kokainkirály vagyona miatt mégis privilegizált helyzetben nőhet fel.
Miguel és az Escobar nyomornegyedeinek
lakói azonban legjobb esetben is csak sicarióvá,
vagyis a kokainkirályok gondolkodás nélkül gyilkoló végrehajtóivá válhatnak,
esélyük sincs a felső tízezer gyermekeinek életére.
Ugyanígy
meglepően összetett Virginia, aki a Sicario
Kate-jéhez hasonló kívülálló, azonban Kate-tel ellentétben a riporternő elmerül
a bűn mocsarában, és már csak akkor eszmél, mikor Escobar lehúzta a mélybe. Más
szempontból viszont Virginia még több is, mint a Sicario végkifejletére passzív pozícióba kényszerített Kate, mivel az
amorális karrierista újságírónő Escobar miatt olyan helyzetbe kerül, melyben
csak a túlélés számít, és ez felkelti benne a bosszúvággyal kevert felelősségérzetet.
Az Escobar és a Sicario 2. jól kiegészítik egymást: míg az Escobar inkább a drogbáró és a média kétszínűségét emeli ki, és az
amerikai oldalt, valamint a rendfenntartó szerveket egyoldalúan, pozitív módon
mutatja be, addig a Sicario 2. ha
enged is a klasszikus hollywoodi sablon csábításának, alkotóit a kartelleknél
mégis jobban érdekli azok gátlástalansága, akik elvileg a „jó ügy”-ért
harcolnak. Arra a kérdésre viszont mindkét film egyértelműen válaszol, hogy Donald
Trump nagy álma, a mexikói határra tervezett falrendszer megállítaná-e az
illegális bevándorlókat és a drogcsempészetet. Escobar emberei egy amerikai
autópályát torlaszolnak el a filmben, és itt száll le a több tonna kokaint
szállító repülőgép, a Sicario 2-ben
pedig az amerikai Miguel a mexikói embercsempészek szolgálatába áll, és
menekülteket vezet át a szigorúan őrzött határzónán az Egyesült Államokba. A
fal ugyanúgy nem akadályozza meg a bevándorlást, ahogy a CIA vagy az Escobar
elfogására létrehozott kolumbiai Search Bloc véres és illegális akciói sem
igazi opciók, más megoldást kell találni erre a problémára Amerikában és
Európában is.
ESCOBAR
(Loving Pablo) – spanyol-bolgár,
2017. Rendezte: Fernando León de Aranoa. Írta: Virginia Vallejo emlékiratai
alapján Fernando León de Aranoa. Kép: Alex Catalán. Zene: Federico Jusid.
Szereplők: Javier Bardem (Pablo Escobar), Penélope Cruz (Virginia Vallejo), Peter
Sarsgaard (Neymar), Óscar Jaenada (Santoro), Julieth Restrepo (Maria Victoria
Henao). Gyártó: Escobar Films. Forgalmazó: Big Bang Media. Szinkronizált.123 perc.
SICARIO 2. – A ZSOLDOS (Sicario: Day of the Soldado) – olasz-amerikai,
2018. Rendezte: Stefano Sollima. Írta: Taylor Sheridan. Kép: Dariusz Wolski.
Zene: Hildur Guđnadottir. Szereplők: Josh Brolin (Matt), Beinicio Del Toro
(Alejandro), Matthew Modine (James Ridley), Catherine Keener (Cynthia Foards), Isabela
Moner (Isabel Reyes). Gyártó: Black Label Media / Rai Cinema. Forgalmazó: Freeman
Film. Szinkronizált.122 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 54-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13755 |
