Szíjártó Imre
Szerebrennyikov Viktor
Cojról, a szovjet könnyűzenei élet egyik legnagyobb alakjáról, a Kino együttes
énekeséről forgatott filmet.
Ha Kirill
Szerebrennyikov nem akarta volna megújítani az életrajzi film műfaját, akkor a Nyár című legújabb munkája úgy nézett
volna ki, ahogyan sokan számon kérték rajta az orosz sajtóban: értesültünk
volna a főhős 1990-ben bekövetkezett, tragikus haláláról, majd a leleményes
időkezelés jegyében végigkövethettük volna sikerekben és kudarcokban gazdag
pályafutását 1962-ben kezdődött kora gyermekkorától kezdve – ezt a sémát
általában afféle „ilyen volt – ilyen lett” elképzelés mozgatja. Ehhez képest a
rendező nagyjából egy évet emelt ki a híres szovjet rockzenész életéből,
ráadásul nem is a pályafutása legelejéről, hanem valamiféle termékeny pillanatot
abból az időszakból, amikor az immár színpadkész figuraként jelenhetett meg. A
rendezőt ért nagyon súlyos támadások másik vonulata ugyancsak a begyakorolt
elbeszélésmódok körüli elvárások köré csoportosul: a „megtörtént eseményekre
épül” képtelenségeiről illetve a „nem is így volt” jellegű okoskodásokról van
szó. Mindkettőre nagyszerű példát szolgáltat Borisz Grebenscsikov megszólalása
arról, hogy a film elejétől a végéig hazugság, mert egészen egyszerűen ő nem
így emlékszik a 80-as évekre, ahogy az a filmben szerepel – még szerencse, hogy
az Akvárium zenekar frontembere nem felejtette el az összes akkori történést,
úgy, ahogy az Ozzy Osborne-nal megesett egykor („nem emlékszem a 80-as évekre”).
A film a hasonló visszaemlékezés-versenyt nagyon következetes megoldással üti
el: a Szkeptikus nevű szemüveges alak egy „ez nem történt meg” feliratú táblát
mutogat minden olyan jelenet után, amelynek közvetlen és suta hitelét az
egyszemélyes átélés bizonytalanságai fenyegetik.
Viktor Cojról, a szovjet
könnyűzenei élet egyik legnagyobb alakjáról szóló film következő buktatója a
80-as évek összekötése a mával. „A szívünk és a szemünk változást követel” – énekelte
Coj Szergej Szolovjov 1987-es Assza
(kb. Szuper) című peresztrojkás
filmjében, azaz kicsivel a film cselekménye utáni időben. A „Változást!” című
dal azóta számos politikai hivatkozás és visszaélés tárgya lett, szerepelt
például egy 2007-es választási kampányfilmben. Azt mondhatjuk, hogy a film
bizonyos jelenetei akár 2018-ban is megeshetnek: a vidámkodó fiatalokkal
szembeni állampolgári fellépés az elektricskán – a HÉV és az elővárosi vonat orosz
megfelelőjén – akár a futball-világbajnokság önkéntes rendfenntartóinak
kilengésekkel kapcsolatos szigorát is felidézheti, a magánvilágokba való
visszavonulás, ami a filmet egészében meghatározza, a mai túlélési módok
egyike. A filmben törvényszerűen és nyilván tudatosan olyan szereplők bukkannak
fel, akik ismerősek lehetnek a nagyjából független orosz kultúrában járatos nézők
számára: a Nyár történetében folyton
jelenlevő operatőr egy amúgy rockzenével foglalkozó dokumentumfilmes, a csíkos
pólós házibuli-énekes az Automata Kielégítők nevű punkzenekar tagja, Coj zenész
pártfogóját a Zveri (Vadállatok) együttes énekese játssza, állítólag néhány
pillanatra felbukkan továbbá a filmben Grebenscsikov alakja is – lehet, hogy a
rocklegendának az a baja a filmmel, hogy a saját emlékei szerint ő nem csupán
mellékszereplője volt a daliásnak egyáltalán nem mondható időszaknak.
A továbbiakban
tárgyalnunk érdemes két nagyon érzékeny ügyet. Az egyik nem is annyira a
nézőpont dolgát érinti – hiszen a film valamiféle sokat tudó elbeszélőket
alkalmaz –, hanem a „honnan tudjuk mindezt” dolgát. Tudnivaló, hogy a Nyár annak a Natalia Naumenkónak az
emlékirataira támaszkodik, aki a történések nagyonis élő szemtanúja: Natalia a
Cojt felkaroló Mike Naumenko felesége, továbbá Coj nem is annyira titkos
szerelme volt. A film mindezt nyilvánvaló módon nem képes jelölni, de a
benfennteskedés sajnos veszélyezteti mindazt, amiről beszél, félő ugyanis, hogy
a házibulik és a közös gitározgatások felidézése a visszaemlékező szereplő
személyes elfogultságaira épül. A filmen végigvonuló szerelmi szál ugyanakkor
nagyjából leírja Viktor Coj személyiségének és zenéjének néhány
jellegzetességét: a Zoopark nevű együttes énekese feleségéhez fűződő szerelme
nagyjából kisiskolás szinten maradt. (Ez viszont a film több szereplőjének
tanúságtételéből derül ki.) Coj és a Kino nevű együttese zenei arculata mintha
ezekkel a személyiségjegyekkel függne össze – a minden szempontból megkésett és
néha súlyosan másodlagos szovjet rockzenének ezt ágát a minimalista zenei
megoldások és a programszerűen gyerekes szövegek jellemzik. Mert az ugye
világos, hogy a Whonál vagy a Blondie-nál (orosz kiejtésben „Blongyi) jobbak
nem tudnak lenni az egyébként szikrázóan tehetséges szovjet előadók, de a saját
útjukat azért folyton keresik.
A másik, az
elbeszéléstechnikában is tetten érhető gond a Brezsnyev-korszak ábrázolásában
jelentkezik, amennyiben ez a korszakot egyrészt sok regény és film nagyon erős
eszközökkel már megjelenítette, gondoljunk Akszjonov műveire, vagy a Tükör néhány jelenetére, Alekszander
Szokurov Teljes napfogyatkozására,
esetleg Karen Sahnazarov 2008-as Eltűnt
birodalom című filmjére (Izcseznuvsaja
imperija, 2012-es változata a Szerelem
a Szovjetunióban). A „zasztoj”, a pangás időszaka tulajdonképpen a
rendbontástól megalapozottan rettegő komszomol-aktivisták és a szabadságvágyó
zenészek világa, amelyet a film számos ismerős illetve rendkívül innovatív
eszközzel jelenít meg – az előbbiek közé tartozik a kisinyovi bor, a
Belomorkanal cigaretta és a leningrádi tömegközlekedés, az utóbbiak közé a film
legnagyobb erőssége, a például a trolin eljátszott musical-paródia. Ahogy az
egyszerű szovjet emberek minden átmenet nélkül dalra fakadnak, nos az
Szerebrennyikov nagyszerű találmánya. Végső soron a Nyár tehát egy zárványt, a valaha hatalmas rajongósereget mozgató
szovjet könnyűzenét hívja életre, amelynek története ebben a formában örökre
lezárult. A film a zene minden tömeghatása ellenére megmarad a kisvilágok
ábrázolásánál, története egyetlen ponton van összekötve azzal, amit
történelemnek vagy politikának szoktunk nevezni: a szereplőket meglegyinti a
Szovjetunió afganisztáni szörnyű kalandja, azaz a katonai behívó.
Érdemes szemügyre venni, hogy a
dokumentarista megoldásokat, a korfestő szándékot, a fikciós futamokba
illesztett animációkat és a groteszkre hangolt műfajparódiát felvonultató Nyár miként illeszkedik a rendező
életművébe. A színházi rendezőként is jelentős Szerebrennyikov munkáinak egyik
vonulata a fekete komédia Gogol óta ismerős hangnemét alkalmazza kortárs
viszonyokra. A 2006-os Áldozatkaszkadőr
főszereplője újkori Hamlet, aki undorodik a körülötte uralkodó kisszerűségtől
és nyárspolgári értékrendtől, és udvari bolondként tekint mindenre – saját
magára is, ahogy a rendőrségi helyszínelők csapatában az egyszerre szörnyű és
groteszk bűncselekmények körülményeit játssza újra. A Rövidzárlat (2009) című ötszerzős omnibusz epizódja hasonló hőst
állít a középpontba: egy étterem becsalogatóembere szokatlan kalandjai során
valóságos társadalmi körképet kapunk. A Téli
utazás (2008) látomás a mai orosz társadalomról, amelybe egy operaénekesnő merül
alá. Visszafogottabb eszközökkel dolgozik a 2012-es Csalás, hiszen az előző film hideglelős világképe helyett itt a
szereplők szűkebb közegben mozognak, ezért a történet hangsúlya nem a
környezetre, hanem a magánéleti válságokra helyeződik. Az utóbbi két film ugyan
a groteszkre épül, de nem a komédia látásmódja uralkodik bennük, hangnemük
inkább drámai. Szerebrennyikov megelőző munkája, a Mártírok ezt az utóbbi vonulatot folytatja.
Nagyon valószínű, hogy Szerebrennyikov az
egyébként szigorúan szovjet/orosz témájú Nyárral
lépett ki a nemzetközi színtérre. Ezt mutatja a francia közreműködő cég
hajlandósága a film támogatására illetve a film hangos szereplése a cannes-i
fesztiválon (ahová a rendező nem utazhatott ki), ami nyilván nem volt független
a rendező hazai szerepvállalásától és attól, hogy a hatóságok nagyjából
ugyanúgy korlátozzák a szabadságát, ahogy néhány pályatársáét a filmje
cselekményének idejében. Szerebrennyikovnak megadatott, ami filmbeli hőseinek
még akkor sem, ha bizonyos lemezeiket külföldön jelentették meg: a rendező
elérte, hogy a munkássága egyszerre legyen izgalmas filmnyelvi és tematikai
szempontokból, Szentpéterváron és azon messze túl. Aligha véletlen, hogy Viktor
Coj neve hatalmas cirillbetűkkel van felírva egy budai garázs falára.
Nyár (Leto) – orosz-francia,
2018. Rendezte: Kirill Szerebrennyikov. Operatőr: Vladislav Opeljantc. Zene:
Ilja Demuckij. Vágó: Jurij Karih. Szereplők: Teo Yoo (Viktor Coj), Irina
Sztarsenbaum (Natasa Naumenko), Roman Bilik (Mike Naumenko). Gyártó: Kinovista.
Forgalmazó: Mozinet. Feliratos, 128
perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13754 |
