Varró Attila
A sarkvidéken játszódó kalandfilmek
egy természetfelettinek tűnő világ dokumentálásától eljutottak egy
pusztulófélben lévő világ mitizálásáig.
„Ha a természet
szelídebb tájai vennének körül, talán félnék, hogy hitetlenségbe ütközöm, sőt
ki is nevet; de ezen a vad és rejtelmes vidéken lehetségesnek tűnik fel sok
olyasmi, ami a természet örökké változó erőit nem ismerő emberekből egyébként
nevetést váltana ki.”
(Mary Shelley: Frankenstein – Göncz Árpád fordítása.)
*
Amióta csak Frankenstein
szörnyetege, teremtője halála után, beleveszett a sötétségbe és messzeségbe az
Északi-sark kudarcot vallott felfedezőjének szeme elől, a horror műfajában a
természet legzordabb szeglete (mindkettő) szorosan összefonódott az
istenkísértő vállalkozások szörnyű tragédiáival: maga Frankenstein doktor hívja
fel a becsvágyó hajóskapitány figyelmét a köztük lévő párhuzamra és mintegy
intő példaként meséli el rémtörténetét, hogy eltérítse szándékától a sarkvidéki
átjárót kutató Waltont. A hetvenedik szélességi körtől a pólusig terjedő
területeket azonban nem csupán az európai felfedezőkre váró biztos és borzalmas
halál tette évszázadokra rémföldekké, de szokatlan természeti sajátosságai is,
amelyek a Föld minden más pontjánál misztikusabb helyszínné varázsolják őket. A
sarkvidék eredendően iszonyú mesevilág, tele percek alatt végezhet az emberrel,
éjszakája akár fél évig tarthat, nyári permafrosztjából maguktól előbújnak a hullák,
jegében évszázadok óta eltűnt dögvészek lapulnak, és itt élnek a bolygó legádázabb
és legnagyobb szárazföldi ragadozói – rémségeihez nincs szükség irracionális
körítéshez, átokhoz, mágiához, földönkívüli istenekhez, maga az anyatermészet
válik fantasztikus fúriává a behatolókkal szemben. Mary Shelley (Frankenstein), Edgar Allan Poe (Arthur Gordon Pym, a tengerész), H.P.
Lovecraft (Az őrület hegyei)
klasszikus rémregényeiben a Sarkok egyszerre válnak ismeretlen borzalmak
felségterületévé és határvidékké valóság és képzelet között: hőseik felfedező
útja nem csupán egy életveszélyes terra incognitába vezet, de egyenesen
legsötétebb rémálmaikba is, ahol a civilizáció törvényein túl az általuk ismert
természeti törvények is érvényüket vesztik… ahol a sárkányok laknak.
*
A sarkvidéket, mint
filmhelyszínt – a változatos életveszélyeken túl – szinte a kezdetektől ez a
kettősség jellemzi: a fikció és valóság homályzónáját jelenti, ahol a felvevőgépes
felfedezők dokumentum-képsorai rendre kitalált kalandmesék szolgálatába állnak,
legyen szó a Nanuk, az eszkimó
manipulált/megrendezett jeleneteiről (majd a film elkészültét fiktív elemekkel
feldúsítva elmesélő Kabloonak-ról),
vagy Peter Delpeut lenyűgöző Titkos
kutatásáról, amelynek készítője korabeli archív felvételekből szőtt
hipnotikus erejű rémtörténetet. Ennek fényében különösen izgalmas képet nyújt a
jégvilágban játszódó játékfilmek nem túl népes, ám annál tanulságosabb kínálata,
főként azért a következetes stratégiáért, amellyel művei a kalandzsánerek
legyőzésre váró, valós veszélyeit egyre inkább természetfeletti félelmekké
transzformálják. Amikor kalandfilmet nézünk, egy olyan fikciós világba váltunk
jegyet, amely izgalmas távolságban van saját átlagéletünktől (térben-időben, de
leginkább mindkettőben), de nem lépi át valósággal kapcsolatos tapasztalataink
józan határait. Az amazonasi dzsungelek pusztán életveszélyesebb verziói a bakonyi
vadonoknak, a kalózok egzotikus markecolók némiképp nagyobb pengékkel, a
háborús filmek nagyszüleink frontélményeit színesítik heroikusabbá – befogadói
élményükhöz hozzátartozik a hitelesség érzete, legalábbis klasszikus
formájukban, mielőtt a posztmodern hatásdúsítás minden műfajból
vicces-fantasztikus látványparádét varázsolt volna – A Karib-tenger kalózainak Vadiúj
Vadnyugatát. A sarkvidékre helyezett kalandfilmet máig elkerülik ezek a
buja zsánermutációk, ugyanakkor az 50-es/60-as évekre jellemző izgalmas
thriller-történetek a század utolsó harmadára lassacskán átadták helyüket a
horrorfilmeknek – részben mivel a szikár-csodás helyszín kezdettől felülírta a
klasszikus elvárást: a napi túléléshez szükséges emberfeletti erőfeszítés és a
hihetetlen életveszély az irracionalitás felé tolta a történeteket (csupán
összehasonlítás kedvéért: míg a Föld legmelegebb pontját jelentő iráni Lut
sivatag még nyáridőben is látogatható a mezei turistáknak, addig a sarkok a
maguk mínusz 70 fokos rekordhőmérsékletével jóformán sosem látnak embert),
miközben bámulatosan különleges élővilága kékbálnától narválon át a
jegesmedvékig századok óta bőséges készletet kínált a legendás lényekről szóló
meséknek.
Nem véletlen hát, hogy a
horror már a gótikus rémtörténetek óta vonzódik a sarkvidékhez, az viszont
jóval meglepőbb, hogy az elmúlt évtizedekben készült horror-filmek ritkán (bár
egyre gyakrabban) helyeznek klasszikus fantáziaszörnyeket jégtábláira – noha
féléves éjszakái ideális élőhelyet jelentenének a vámpíroknak (30 Days of Night) és hidegében a zombik
is jobban konzerválódnak (Dead Snow).
A trendindító 1951-es The Thing from
Another World óta mind az Arktisz, mind az Antarktisz kifejezetten a modern
sci-fi monstrumait uszítja a betolakodókra: űrből jött ragadozókat, jégből
szabadult mutáns vírusokat, kiolvadt prehistórikus lényeket, gyilkos
parazitákat. Mintha csak a sarkvidék a világűr földi megfelelője lenne, egy mai
és közeli galaxis, amely óhatatlanul összefonódik a tudománnyal: lakói földrajzi
felfedezők és természettudósok, életterei hatalmas hajók és légmentesen zárt kutatóbázisok,
ráadásul megfelelő technikai tudás/felszerelés híján pillanatok alatt végezhet
az emberrel. Legyen vakító fehér vagy mélysötétbe borult (egén a sarki fény
tejútmintáival), ez a minimalista, lecsupaszított világ egyfajta vákuum, ahol
nem képesek élni és szaporodni az emberi kultúra táptalajában évezredek alatt
kifejlődött fikciós monstrumok, mivel túlélésükhöz alapfeltétel az aktív
közösségi interakció: végső soron valamennyien a fejlett civilizációból
kiszakadt emberi lények, visszaszőrösödő farkasemberek, vérivó vámpírok,
szellemképpé vált kísértetek, élőholtak és boszorkányok, akik belülről
pusztítják a társadalmat, ha már többé nem találnak otthonra benne. A
sarkvidék-horror ezzel szemben az ismeretlen, meghódítatlan Természetből, a
modern Tudomány segítségével, gyúrja saját monstrumait, akik mindaddig
nyugalomban vannak, amíg nem kezdi kívülről ostromolni őket a civilizáció és
addig pusztítják a behatolókat, amíg helyre nem billen az egyensúly – ha a
természetfeletti horror bölcsője a genfi Villa Diodati volt, akkor a természet
rémtörténetei a Beagle fedélzetéről, Darwin kabinjából indultak útnak.
A sarkvidékek kihalt
szárazföldje, akár jégmezők, akár sziklasivatagok alkotják, saját természetes
veszélyeiket ruházzák fel az irracionális hatástöbblettel: míg a vámpírok,
zombik, farkasemberek eredendően az emberekben rejlő démonokat színezik
mesealakokká, addig a tudományos világkép arktikus monstrumai a környezeti
ártalmak két alaptípusát képviselik. Míg az 1951-es The Thing… vérengző zöldségszörnye a Tökéletes Ragadozót bújtatta a
tudományosan magyarázott irracionális földönkívüli jelmezébe, addig 1982-es
remake-je már a korszak leglátványosabb Végzetes Kór-metaforájával rémisztgette
nagyközönségét. Legyen szó jégből szabadult óriásgyíkról (Pánik New Yorkban) vagy óriáskígyóról (Boa), génmanipulált jegesmedvéről (The Unnatural), netán emberevő fákról (The Navy vs. the Night Monsters), az első típus az ember azon
kollektív félelmét testesíti meg, hogy egy ismeretlen lény letaszítja a bolygó
csúcsragadozójának piedesztáljáról, vadászból prédát csinál belőle – akárcsak az
északi sarkkörnél élő jegesmedvék, amelyek étrendjének épp olyan normális
összetevője az ember, akár a fóka (a legészakibb lakott szigetcsoportot jelentő
Spitzbergákon, ahol a medvék száma máig meghaladja az emberi lakosságét,
törvény tiltja a települések elhagyását töltött fegyver nélkül). Egy olyan
vidéken, ahol a hajdani expedíciók nem egyszer jutottak kannibalizmusig a
túlélés érdekében, a táplálékká válás nem csupán a fogyasztói társadalom
elembertelenítő hatásának zombifilm-metaforája, hanem konkrét veszély: a halál
legmegalázóbb formája, a zsákmánnyá, színhússá, székletté degradált emberi test
rémálma ijesztő valósággá válik távol a civilizáció stabilizáló intézményeitől.
A sarkkutatók másik fő démona az emberevés mellett a skorbut volt, egy olyan halálos
betegség, amely a C-vitamin 20. századi felfedezéséig tömegével szedte a
hiányos táplálkozású áldozatokat: a „tengeri pestisnek” is nevezetett kór az
egyik legkegyetlenebb járvány, lassú és borzalmas lefolyása bármelyik
body-horror film ideális antagonistájává tenné. A hónapig tartó sorvadás,
vérzések, gyulladások, az eleven rothadás – akárcsak a mérhetetlen hideg által
okozott károk, lefagyott ujjaktól szétrobbanó fogakig – a sarkvidéket olyan
rémfölddé alakítják, ahol a jégbe fagyott földönkívüli vírus (Dolog, Alien Hunter) vagy húsevő idegen
parazita (The Thaw, Harbinger Down)
testroncsoló, fantasztikus lényeit csupán egy paraszthajszál választja el a
szörnyű valóságtól.
*
A 21. század
sarkvidék-horrorjaiban ez a két szörnyeteg rendszerint már egyszerre kap
helyet: az Alien Hunter felnyitott
kozmikus mentőkabinjából előbb egy levegőben terjedő vírus pusztítja el a
kutatók felét, majd maga a földönkívüli lény is elszabadul a bázison; a Harbinger Down halászhajójára kiemelt
szovjet holdjáróból mutáns medveállatkák serege és az átalakult kozmonauta végez
a legénységgel; sőt még a 2015-ös Dolog-remake
is egymás mellé helyezi az 1951-es alapmű hibernált monstrumát és a belőle
kiszabadult deformáló vírust. Ezekben a filmekben nemcsak a fantasztikum
szerepe erősödik fel, de a tápláléklánc aljára csúszás és a testtorzulás
félelme egymást támogatva hatványozza meg a borzalmakat, a szubzsáner
posztmodern hatásfokozása érdekében: két tűz közé szorult hőseinek ugyanazt a
sorsot szánva, mint a sarkvidéknek, amelyet egyszerre emészti a globális
felmelegedés belső láza és a mértéktelen emberi kizsákmányolás. Ugyanakkor ez
az ötvözés a sarkvidék-horror szűkös határain túl a racionalizált fantasztikus
rémfilm egész műfajcsoportjának katalógusát is kínálja, két modern irányzatra –
a Cápával lendületet vett állathorrorra
és a romerói/cronenbergi gyökerű biohorrorra – osztva tetemes készletét. Az a
tény, hogy a jégvilág igen jelentős szerepet játszik mindkét irányzatban
(gondoljunk az Orca lenyűgöző
jégtáblás fináléjára vagy a Carpenter-klasszikus antarktiszi bázisára), még
nyilvánvalóbbá válik a posztmodern fordulat idején, amelyet egy olyan opusz
jelent a sarkvidéki rémfilm történetében, ahol nem csupán két sikeres
sci-fi/horror franchise első
randevúja zajlik, de a kétféle természet-rémfilm is egymásra talál emberfeletti
monstrumai alakjában.
A 2004-es Alien vs. Predator nem csupán azzal
előlegezi meg a szubzsáner 21. századi formáját, hogy végérvényesen női
főhőshöz köti (a slasher-filmek final
girlje domborít a The Thaw-tól a Harbinger Down-on át a Dolog-remake-ig, egyfajta anya-lány
konfliktust teremtve a nagyhatalmú Anyatermészet és a renitens tudóslányok
között), de azzal is, hogy áldozattá váló emberhőseit egyszerre ábrázolja
fertőzött/roncsolt alanyként és vadászzsákmányként. Míg a rákmetafora Alien-monstrum egyfajta origópontja a
kór-horrorfilmeknek, a földönkívüli Ragadozó (miként már puszta elnevezése is jelzi)
a műfaj leghatékonyabb embervadásza (még ha nem is táplálék, csupán trófea
gyanánt tekint bolygónk akciófilm-hős lakosságára) – találkozójuk nem
véletlenül helyeződik az Antarktiszra, és indul 1904-ben, a nagy déli-sarki
felfedezőutak ősbűne idején, amikor az emberiség betette lábát az utolsó
háborítatlan földterületre. A rémtörténet évezredes, jégalatti piramisa már
nemcsak lovecrafti átjáró, de mintha maga az emberi test lenne, amelyet
belülről az alien-lárvák formálnak saját igényeik szerint, miközben kívülről az
űrből érkezett ragadozó-kommandó hódítja meg és pusztítja el: az irracionális
horrormotívumok tökéletes egységbe rendeződve mesélnek a több évszázados kettős
veszélyről, amelyet a sarkok jelentettek felfedezőik számára – a hétköznapi
emberi félelmekre lefordítva pedig az ezredforduló két legkomolyabb természeti
fenyegetését tükrözik: a hihetetlen gyorsasággal mutálódó gyilkos vírusokat és
a légkörből érkező természeti csapásokat.
A kalandfilmes hagyomány
tiszta forrásából merítő idei sorozat, a Dan Simmons-bestsellerből készült Terror tíz epizódjával (immár az alműfaj
nagyenciklopédiájaként) precízen foglalja össze a 21. századi ökohorror
motívumait, ráadásul egyszerre működik nem csupán valósághű, de valóban
megtörtént események elbeszéléseként és ősi legendákra építő állathorrorként.
Az 1845-48 között rejtélyesen eltűnt brit Franklin-expedíció történetét
feldolgozó regény egyfelől igen meggyőzően követi végig a jégbe fagyott hajók
legénységének testi-lelki leépülését skorbuttól a kannibalizmusig, olyan
komótos alapossággal, amelyet még a sok órányi sorozat-forma sem képes
hitelesen visszaadni (bár mindent megtesz érte), valamint szinte tudományos
objektivitással (amely nagyrészt a félszáz forrásműre épülő, több nézőpontú
elbeszélésnek köszönhető), a fantasztikumnak a látszatát is elkerülve a
testroncsolások terén (évezredes űrvírusok helyett ezúttal romlott húskonzervek
látják el az antagonista szerepét). A szerző ugyanakkor egy vérbeli ragadozó-szörnyet
is ráküld az északnyugati átjáró kutatóira, egy irracionális méretű és
ravaszságú jegesmedvét, valamiféle bundás Moby Dicket, aki egymás után végez a földjét
háborgató európaiakkal (miközben sértetlenül hagyja a történet final girljévé váló eszkimólányt). A Terror-regény, valamint a belőle készült
AMC-széria a dokumentumfilmes tényfeltárás és az irracionális fantasztikum
eleddig példátlan ötvözetével eleveníti fel a klasszikus rémirodalom
sarkvidék-ábrázolását, a sejtelmes homályzónát tudományos és mitikus világkép
között, miközben fejezetről fejezetre vezet az egyiktől a másikig, a krónikától
a meséig, nyomon követve a sarkvidék-film százéves történetét, a korai némafilm
páratlan dokumentumfelvételeitől (South,
1920; The Great White Silence, 1924)
a klasszikus fénykor kalandopuszain keresztül a posztmodern ezredforduló rémfantasztikumáig
(bár a tévéadaptáció botcsinálta akciófináléra cseréli a regény eszkimólegendákba
forduló zárlatát). Mialatt ez a hajdanán végtelen világ az emberiségnek hála
egyre rohamosabb tempóban a végét járja, a róla szóló populáris tömegfilmek egy
mesebeli földterület feltérképezésétől és dokumentálásától eljutnak a
tudományosan feltárt/rendszerezett vidék mitizálásáig, saját mozgóképes
monstrumokkal benépesítve és fantasztikummal átszínezve történelmét – mintha
csak stabil helyet kerítenének neki a fikció virtuális világában, ha már a
természetből távoznia kell.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 08-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13753 |
