Baski Sándor
A videóbíró
bevezetésével a FIFA nem áttörte, hanem egyből le is dózerolta a negyedik
falat.
A labdarúgás világának
mindig is része volt a pantomimművészet, de a láthatatlan akadályokban felbukó
vagy kezüket rázva piros lapot reklamáló játékosok repertoárja idén egy minden
korábbinál népszerűbb koreográfiával bővült. A 2018-as vébén mindenki
láthatatlan téglalapokat rajzolt a levegőbe.
A helyzet már csak azért
is ironikus, mert a játékvezetőknek eddig úgy kellett eljátszaniuk a
szerepüket, mintha a negyedik fal, a közönség szemeként funkcionáló több tucat
kamera nem is létezne, és mintha nem tudnák, hogy döntéseiket azonnal
kinagyítják, lelassítják, visszajátsszák az egész világ számára. A videóbíró,
vagyis a VAR (video assistant referee) bevezetésével a FIFA nem áttörte, hanem
egyből le is dózeroltatta a negyedik falat. Míg korábban szentségtörésnek
számított a videótechnika alkalmazásának még a gondolata is, az idei világbajnokságon
a videózás aktusa került fókuszba. A bírók a játékot megszakítva átvedlettek
nézővé, a több százmillió tévénéző pedig élőben követhette a képernyőn, ahogy a
játékvezetők a pálya szélén képernyőket néznek, miközben bepillanthattak a
videószobába is, ahol még több asszisztens figyelt még több kijelzőt.
A VAR bevezetésének
borítékolható tanulsága, hogy a fizikában és a pszichológiában is jól ismert „megfigyelési-effektus”
hatványozottan érvényesül, vagyis a megfigyelés ténye, illetve tudata megváltoztatja
a megfigyeltek viselkedését. A játékosok eddig is tisztában voltak vele, hogy a
kamera leleplezheti a fair play szabályait zárójelező trükkjeiket, de nem
izgatták magukat emiatt. Azzal, hogy a bíró is nézővé vált, a futballistáknak
új helyzethez kell adaptálódniuk.
Köztudott, hogy lassítva
minden apró kontaktus 8 napon túl gyógyuló sérülésnek tűnik, erre az optikai
illúzióra apellálva követelik sokan még az ártalmatlanabb ütközéseknél is a VAR
használatát. Az intelligensebb játékosok már rájöttek, hogy a szuperközelik
árnyaltabb alakításokat kívánnak, de a többségnek, köztük a brazilok legnagyobb
sztárjának ez még nem esett le. Nem azért vált Neymar az oroszországi
világbajnokság végére közröhej és közmegvetés tárgyává, mert megpróbálta
megtéveszteni a bírókat – a szurkolók, ha kelletlenül is, de elfogadják, hogy a
győzelemnek néha ez az ára –, hanem mert ripacskodása rossz fényt vet a sportágra.
Míg a többség igyekszik a realista színjátszó iskola hagyományait követni,
addig a látványos műesések után métereket guruló Neymar a némafilmek hagyományaihoz
nyúl vissza, mintha csak parodizálni akarná a közeget, és leleplezni azt a
hallgatólagos konszenzust, hogy a pályán minden játékos színész is egyben. És
amíg a szuperlassítások az ártatlan összekoccanásokat súlyos ütközéseknek
láttatják, addig az ügyetlen műeséseket és az indokolatlan fetrengéseket is
hasonlóképpen torzítják el, vagyis még röhejesebbé teszik – így élhet tovább
főműsoridőben a burleszk rég halottnak hitt műfaja, amely közösséget is teremt.
A játék taktikai elemeit nem mindenki érti, de a csetlő-botló focista
komikusokon életkortól, nemtől, származástól függetlenül együtt nevethetünk.
A videóbíró létezése
ugyanakkor ismét rávilágít arra a problémára, hogy a pályán belüli „valóság”
megismerhetőségét az eseményeket pásztázó kamerák száma nem feltétlenül
szavatolja, azaz egy-egy ítéletet különböző szögekből visszanézve nem hogy
oszlana, de inkább sűrűsödik a köd. (Arcjáték,
Futball a tévében – Filmvilág, 2008/06.)
Korábban a „játékvezető is csak ember”-közhely jegyében kaptak felmentést a
hibázó bírók, és a futballisták is így tudtak a kötelező reklamálás után napirendre
térni a vitatott eset fölött. A VAR bevezetésével a valódi, nem eljátszott szabálytalanságot
gyanító játékosok, edzők felháborodása sokkal elemi erejűbb, talán mert úgy
gondolják, hogy a technika alkalmazásával 100%-os hatékonysággal megállapítható
az objektív igazság, vagyis az a
bíró, aki ennek megismerése után sem hoz kedvező ítéletet, vagy nem is hajlandó
kikérni a videóbíró segítségét, az nem gyarló ember, hanem közönséges csaló.
Ha a játékosok közül
nincs is mindenki elragadtatva a technika megjelenésétől, a nézőknek nem lehet
okuk panaszra. Sokan tartottak tőle, hogy a mérkőzésmegszakítások unalmas
holtidőkhöz vezetnek, de ennek az ellenkezője történik. A közvetítések rendezői
osztott képernyős megoldással fokozzák a feszültséget, alig egy perc alatt az
érzelmek minden skálája lejátszódik az arcokon, és a drámát ilyenkor kivételesen
nem gyártja, hanem közvetíti a kamera.
Nem igazolódott be az a
félelem sem, hogy a VAR kiöli a játékból a tökéletlenség szépségét, azt az
izgalmat, amit a bírói tévedések – a küzdő feleket ideális esetben azonos
arányban sújtó – lehetősége jelent. Amíg a videószobában emberek dolgoznak, és
amíg a végső verdiktet a 33 kamera felvételéből összeállított képanyag nyomán az
a bíró mondja ki, akinek továbbra is csak két szeme van, mindig lesz miért felháborodni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 49-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13752 |
