Schubert Gusztáv
Új
Gervai-kötet a film és politika veszedelmes viszonyáról.
„A
hatvanas évek sokszínű magyar képzőművészete csak a politikai háttérrel együtt
értelmezhető.” – írja a Keretek közt
kiállítás (MNG, 2018) katalógusában Standeisky Éva történész, és megállapítása
tökéletesen áll a hatvanas évek magyar filmjére is, de igazából a teljes magyar
filmtörténetre érvényes.
A magyar
filmkritika ritkán foglalkozik a filmek háttérével, a filmtörténet is
elsősorban esztétikai, stiláris kérdéseket elemez (olykor zseniálisan, mint
Balogh Gyöngyi és Király Jenő a „Csak egy
nap a világ…” A magyar film műfaj- és stílustörténete 1929-1936 súlyos kötetében),
csak elvétve fordul elő, ha valaki a filmgyártás politikai hátterét kutatja. A
pontos analízis ilyenkor mindig feltárja, hogy egyáltalán nem valamiféle másodlagos,
segédtudományi munkáról van szó ilyenkor: a „háttér”-ből világosan előtűnik a
szálakat mozgató kéz. A mindenkori magyar kultuszkormányzat, legyen bár jobb
vagy baloldali, többnyire ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy ellenőrizze a
magyar filmkultúra és a filmkészítés minden részletét: előírja, de legalábbis
befolyásolja a filmek tematikáját, és magának tartsa fenn a „végső vágás”
jogát, adott esetben úgy, hogy brutális egyszerűséggel véget vetve a tartalmi
vagy az ízlésbeli vitáknak a filmet dobozba zárja és egy raktár mélyére
száműzi. Ilyenkor a rendező örülhet, ha ő maga nem részesül hasonló
bánásmódban. A magyar film nyilvános, látható története mögött sötét
búvópatakként húzódik végig a „láthatatlan magyar filmtörténet”, a politikai
okokból abortált vagy betiltott filmek rémtörténete.
Gervai
András azon kevesek közé tartozik, akik lankadatlan szorgalommal igyekeznek
felderíteni ennek a föld alá szorított filmtörténetnek az elrejtett, elfeledett,
elfeledtetett kellemetlen titkait. Az Állami
álomgyár tulajdonképpen záróaktusa ennek a nyomozásnak, egy trilógia
harmadik darabja, mely A tanúk
interjúsorozatával indult (Saxum, 2004) és a Fedőneve: Szocializmus. Művészek, ügynökök, titkosszolgák (Jelenkor, 2010) 21 esettanulmányt közreadó kötetével
folytatódott. Gervait sokan nem szeretik tényfeltáró buzgalma miatt, hiszen
érdeket sért, de hát a sebészt sem szeretjük, amikor elevenünkbe vág. Az
ellenszenv jogos lenne, ha a bulvárújságírás alantas szellemében és lentebb
stíljében írna, de nem ezt teszi, elfogulatlanul és mindig a tényekre alapozva
(alapos levéltári munkával) kutatja a kínos múltat.
Az Állami álomgyár az előző nagyon egységes
interjúkötethez képest lazább szerkezetű kötet, ami azt a veszélyt rejti
magában, hogy az olvasót nem feltétlenül fogja érdekelni mind a négy témakör: Filmpolitika
a Rákosi rendszerben 1948-53 között illetve a Kádár-korszak filmje a megtorlás
éveiben; Bessenyei, Kállai, Sinkovits korabeli szerepei; A magyar zsidóság
filmes ábrázolása; a hazai filmgyári struktúra összeomlása 1990 után. A legerősebb,
legkompaktabb az első fejezet: Gervai itt ugyanis igazi örkényi világba
kalauzol el bennünket. A Rákosi-rezsim és a korai Kádár-korszak cenzúrájának gyakorlatából
ugyanis világosan kiderül: a mindenható kultúrpolitikának – miközben tiltott,
törölt, vágott, retusált, valójában – fogalma sem volt arról, mit is akar a
filmtől és a filmesektől. Azt pedig végképp nem értette, hogy amire olyannyira
sóvárgott, a jelszavakkal teli filmművészet – teljes képtelenség. Ahogy Balassa
Péter, az ezredvég egyik legmélyebben gondolkodó esztétája 1980-ban összefoglalta:
„Az író egyetlen feladata, hogy minél jobb mondatokat írjon minden erejével…”
Lózungokból nem lehet Vörös és feketét
vagy Háború és békét írni. Révai József,
a „kultusz”miniszter és stábja egyfolytában „tématervekkel” bombázta a
filmeseket, de amit felhúztak estére, leomlott reggelre, egyrészt mert a
hazugság már csak ilyen renyhe kötőanyag, másrészt, mert mindenki gyanús volt,
még a főideológus és a főcenzor is, ezért háromszor is meggondolták, mi mehet a
mozikba. A hatalom azt pontosan tudta, hogy mitől kell félnie (szinte
mindentől), de hogy miféle művészetet is akar (hogy mitől lenne reális a
szocreál), azt már nem tudta összerakni. Így fordulhatott elő például, hogy az
1952-re tervezett (szigorúan átgondolt, megrostált) 14 filmtervből, végül
mindössze 5 készült el és került moziba. Nem volt ez másképp az 1956 utáni megtorlás
idején sem, még az 1959-re tervezett tíz filmből is csak öt jutott el a
filmvászonig. A magát reformernek gondoló, de közben akasztató korai Kádár-rendszer
nagy gondban volt a szocreál sematizmussal szembehelyezkedő Nagy Imre-korszak
(1953-55) szabad szellemében fogant filmekkel, mint a Ház a sziklák alatt vagy a Keserű
igazság (ez utóbbit csak 1986-ban merték bemutatni). A „száraz” intézmény-kutatás
tehát, minden csak nem unalmas, az „állami álomgyár” története hol hátborzongató
rémálom, hol fájdalmasan groteszk kabaré. Ajánlatos megismernünk, hogy sohase
ismétlődhessen meg.
L’Harmattan; Uránia Ismeretterjesztő Alapítvány,
1918.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13750 |
