Kovács István
Kie¶lowski nagyhatású filmjeinek forgatókönyvírója beszél tizenöt évnyi közös munkáról.
Az Osiris Kiadó megjelentette Danusia Stok beszélgetéseit Krzysztof Kie¶lowskival. A tétova cím: Önéletrajz. A beszélgetéseket Danusia Stok forgatási kávészünetekben, a helyszínek között megtett utakon gépkocsiban, az ebéd és vacsora lélegzetvételeit kihasználva készítette. Idő az írások kifonására nem maradt. Esetenkénti nyerseségükben is értékes ez a beszélgetésfolyam, mivel dokumentuma Kie¶lowski hirtelen megszakadt életének, de ennek ellenére teljes életművének, az életmű keletkezése hátterének. A könyv egyik „hőse” Krzysztof Piesiewicz forgatókönyvíró, akiről Kie¶lowski gyakran és szeretettel szól beszélgetései során, úgy is mint legközvetlenebb munkatársáról, filmjeinek társszerzőjéről.
– Mikor és hogyan ismerte meg Krzysztof Kie¶lowskit?
– A Befejezés nélkül című film előtt. Fiatal, minden időmet és energiámat a munkának szentelő gyakorló ügyvéd voltam, akinek becsvágyához tartozott az erkölcs és a jog határvidékét feltérképező esszéírás. Védőügyvédként büntetőügyekkel, a tágabb értelemben vett emberi jogokkal foglalkoztam. Az 1970-es és 1980-as évek fordulóján ismertem meg Hanna Krall írónőt...
–... az Egy lépéssel az Úristen előtt című rendhagyó riportkönyve nagy sikert aratott Magyarországon...
–... Hanna Krallt baráti szálak fűzték Kie¶lowskihoz. Kie¶lowski a szükségállapot bevezetését követő politikai perekről akart dokumentumfilmet készíteni, Krall e terv kapcsán ismertetett össze a rendezővel, akinek egy-két filmjét láttam addig... Egy varsói kávéházban találkoztunk, ügyelve a kijárási tilalom időpontjának közeledtére. Tizenöt perces beszélgetést terveztünk... A tizenöt percből tizenöt éven át tartó folyamatos eszmecsere lett. Első találkozásunk idején a politikai meggyőződésükért és földalatti tevékenységükért bebörtönzötteknek nyújtott jogsegélynyújtás töltötte ki az életemet. Kie¶lowskival meghánytuk-vetettük a tervezett dokumentumfilmet Igyekeztem meggyőzni róla, hogy függetlenül attól, kap-e vagy sem engedélyt rá, lehetetlenség bírósági tárgyalásról és ítélkezésről dokumentumfilmet készíteni.
–Mik voltak ezzel kapcsolatos érvei?
– Először is az, hogy tárgyalóterem eleve olyan, mint a színpad, s a tárgyalás egyetlen cél irányába ható szerepjátszás. A cél: a per megnyerése, az ítélkezés, az enyhébb ítélet vagy a felmentés. Ennek érdekében mindenki játssza a maga szerepét: az ügyész és az ügyvéd, a bíró és a vádlott, az esküdtek és a törvényszéki szakértők, a tanúk, de még statisztákként az őrök s a közönség tagjai is. Annak filmezése, színrevitele, ami a tágyalóteremben történik, olyan mint a dupla-Nelson: keveseknek sikerül. Nagy ritkán az amerikaiaknak. Gondoljunk például a Tizenkét dühös emberre. Ez azonban inkább az esküdtek tanácskozása, az esküdtek érzelmeinek és indulatainak összecsapása volt egy zárt szobában. De a Tizenkét dühös ember játék- és nem dokumentumfilm,
–Az Önök dokumentumfilmjének sorsa?
– A tervezett dokumentumfilm sohasem készült el. A fentebb elmondottakból következően. Alig állítottuk ugyanis fel a kamerát a tárgyalóteremben, bíró, ügyész, ügyvéd a közönséges bírósági színjátékon belül elkezdett a kamerának, a külvilágnak, a jövendőnek játszani. Ennek eredményeként szinte kivétel nélkül minden alkalommal felmentő ítéletek születtek.
–Azt követően, hogy a dokumentumfilm-készítés lehetetlenségéről meggyőzendő hosszas eszmecserét folytattam Kie¶lowskival az irodalomról, kultúráról, lengyelországi állapotokról, egy este megcsörrent a telefonom. Ő hívott, s minden bevezetés nélkül nekem szegezte a kérdést: akarsz művész lenni? E telefon után született meg első forgatókönyvünk, a Befejezés nélkül, az egyetlen olyan film a szükségállapotról, amelyet akkoriban Lengyelországban forgattak. A film, amelyet ma már mindenki fenntartás nélkül elfogad, a bemutatást követően – ha egyáltalán lehet bemutatóról beszélni – mind a hatalom, mind az ellenzék, mind az egyház támadásának kereszttüzébe került. Az egyik részéről azért, mert kameránk nem a szocialista kritika szellemében pásztázta mindazt, ami a föld alatt történt, más részről azt vetették a szemünkre, hogy nem idealizáljuk az ellenzéket, az egyház pedig azt vette tőlünk rossz néven, hogy a főhős öngyilkos lesz. De az senkiben sem tudatosult, hogy a film első kockáin halálba roskadó ügyvéd a megszemélyesítője az 1980 augusztusában kirobbant mozgalom romlatlan szellemének, tündöklő fényének.
– Nálunk azidőtájt jelent meg Raymond A. Moody Élet az életen túl című könyve.
– Ismerem a könyvet. De függetlenül attól, amit Moody ír, a halál olyan metafizikai dimenzió, amely – legyen bár a mélyén ama bíztató távoli ragyogás vagy sem – későbbi filmjeink mindegyikében megjelenik. Talán ezzel is önkéntelenül sugallni akartuk, hogy a halál része valamilyen formában a feltámadás. Ez a filmjeinken végighúzódó szál most már személy szerint a hat hónapja halott Kie¶lowskihoz is kötődik.
–A következetesen egymásra és egymásba épülő filmek következetesen átgondolt fogatókönyvekben gyökereznek?
– A forgatókönyvek írása hihetetlen összpontosítást igényelt részünkről. Pokoli nehéz munka volt. Csak most vetek számot az elmúlt tizenöt év szellemi gályarabságával. A konok napi munkára bontható hosszú távú közös vállalkozásunk bevezetőjeként elhatároztuk, hogy hátat fordítunk a politikai-társadalmi problémáknak. A közösséget alkotó konkrét egyének reményeire, örömeire, indulataira, csalódásaira akartuk figyelmünket fordítani... A filmjeinket meghatározó jelenségek-ahogy így számba veszem őket – személyre szólóan kísértenek...
– Például a Kék című filmben meghalt az ismert zeneszerző, aki befejezetlen művet hagy maga után.
–1993-ban azzal a javaslattal fordultam Kie¶lowskihoz, hogy a XX. század végén Pokol, Mennyország, Tisztítótűz címmel hármas-filmet, sajátos fény-árnyék triptichont kellene készíteni. A Mennyország forgatókönyvét még sikerült közösen megírnunk, a Pokoli három nappal ezelőtt fejeztem be – már egyedül. A Tisztítótűz megírása maradt hátra. A Kék bizonyos asszociációi a sorvezetők, hogy e nem közösen írt forgatókönyvek olyanok lehessenek, hogy magukon viseljék Kie¶lowski szellemi ujjlenyomatát. E filmekben persze benne lüktetnek Kie¶lowski és az én életem bizonyos részletei is.
– A Befejezés nélkül című filmnek például több ügyvéd hőse is van. A korszak jellegzetes ügyvéd figurája a megalkuvó dr. Laboda, aki azzal mutatja ki valóságos énjét, hogy elmondja Ernest Bryll gyönyörű versét a tárgyalóteremben. Nem tartotta ezt a jelenetet erőltetettnek?
–A filmforgatás idején egy földalatti kiadványban bukkantam rá Bryll versére. Rohantam vele Kie¶lowskihoz: figyelj, ez a vers mintha a film lényegét foglalná össze... Vegyük fel. Valóban nagy volt a veszély, mert a vetítővászon a kimondott szavakat is nehezen viseli el, hát még a deklamálást. De sikerült úgy beépíteni a jelenetbe, hogy szerves része lett a filmnek. Nem is tudom, mi a talánya, hogy „farkaskölyökből vedlő kutya lettem”.
– A Rövidfilm a gyilkosságról című film fiatal ügyvédje veszít. Az utolsó kockákon tehetetlenül síró ügyvéd is mintha Bryll versének zárósorát idézné utolsó kívánságként: „add, ha sírva is-szabadon üvöltsek”.
–Élményeim, tapasztalataim sokaságát építettem bele ebbe a filmbe. De ez a látszat ellenére sem a halálos ítéletről és az ellen szóló film. Ez a film az erőszakról szól. Függetlenül attól, hogy az erőszakot az állam vagy az egyén követi-e el. Az erőszak mindenfajta változata mérgezett gyümölcsöt terem.
–Ez esetben a gyilkosnak az az előnye az állammal szemben, hogy bizonyos motívumai, ha nem is menthetik, utalhatnak a bűnére.
–A gyilkosnak esélye van számot vetni a lelkiismeretével. Az államnak igazolnia kell az erőszakot. Emlékszem, e film részt vett La Rochelle-ben a politikai szociológiai filmek fesztiválján. A vetítés után odajött hozzám egy francia tudós, aki két-három évvel azelőtt hosszabb időt töltött Lengyelországban. Elképesztő dicséretet mondott nekünk: „Uram, ez a legpolitikusabb lengyel film, amit az utóbbi években láttam.” Ez igazolta a Tízparancsolatot elkészítését bevezető tézisünket Pedig egyetlen szó sem esett benne a politikáról, a film hátterében persze kimondatlanul is benne volt. Márpedig mi többek között azért vágtunk bele a Tízparancsolat elkészítésébe, hogy azzal is fehéren-feketén hátat fordítsunk a politikának.
– Vita folyik arról, hogy az operatőr vagy a rendező játszik-e meghatározóbb szerepet a filmkészítésben. Talán Kie¶lowski az első, aki lépten-nyomon hangsúlyozza, milyen meghatározó szerepet tulajdonít a forgatókönyvírónak.
– Véleményem szerint a lengyel mozi válságának három alapvető oka van. Az egyik az, hogy hiányzik az igazán jó forgatókönyv, a másik az utánérzés a realizálás során, a harmadik a vágás elhanyagolása. De minden a forgatókönyvírással kezdődik. A forgatókönyvírók többsége úgy véli, elég ha egy információt elolvas az újságban, s azt kiszínezve feldolgozza. Szerintem a forgatókönyvíró legyen metszően éleslátó és érzékeny, vagyis lásson a jelenségek, a történések mögé, fedezze fel azok mozgatóit, lényegét. Csak ezek beépítésével lehet a forgatókönyv oly pontosan kidolgozott, mint egy matematikai egyenlet. Nem hiszem, hogy rendkívüli összpontosítás nélkül megírt forgatókönyv nélkül lehetséges jó filmet forgatni.
– A Tízparancsolat az Ön ötlete volt?
– Igen.
– A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy nyoma sincs benne a sorozat-jellegnek, nem fárad, neve fásul el. A tíz önálló mű mintha időben és térben távol egymástól készült volna el, s csak a teremtő és rendező eszme fűzné őket láthatatlanul egybe.
– A Dekalógus filmjei tézis-filmek. Mi a tízparancsolatot nem parancsoknak, nem tiltásoknak, hanem életvitel-javaslatoknak tekintettük. Kie¶lowskival úgy tekintettünk a tízparancsolatra, mint Istentől származó csodálatos javaslatokra, ajánlásokra. A következőképpen értelmeztük őket: próbálj élni velük, általuk talán jobb lesz az életed. Tudjuk, hogy bűnös vagy, hisz mindnyájan bűnösök vagyunk, de kíséreld meg... ez egyfajta esély... E filmek a lényegre vonatkozó kérdéseket fogalmaznak meg. Arra tesznek ajánlást, miként kerüljön a másikhoz közelebb az ember. A prüdériát mellőzve foglalkoznak a problémákkal, amelyekről kevés szó esik. Mert az, hogy szüntelen pucér testeket mutogatunk, mi több, nőgyógyászati alapossággal és részletességgel, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem a prüdéria világában élünk. Mivel a prüdéria értelmezőszótári magyarázata „a vágyak és kívánságok túlzott korlátozása...” vagy „túlzott, tettetett szemérmesség”. Napjainkban, éljünk bár Varsóban, Budapesten vagy New Yorkban, szégyelljük a szemérmességet.
– Manapság közhelynek tartják azt a mondást, hogy a földön legértékesebb a gondolat és legszebb a szeretet.
– Pedig az emberek ma, függetlenül attól, hogy milyen javak birtokosai, igazi szeretet hiányában élnek. Tudják, hogy a szeretet valahol létezik. Tudják, csak nem részesülnek élményében. A Dekalógus minden filmje a szeretet utáni vágy kifejezése. Van, amelyikben azt látjuk, hogy egy férfi elfogadja, vállalja feleségének más férfitól származó gyermekét. Elfogadja, mert átlép egy határon. Mindenáron együtt akar élni azzal, akit szeret, s az általa elfogadott gyermek mégiscsak közös gyermek lesz.
A Rövidfilm a gyilkosságról című filmben, vagyis a Dekalógus ötödik részében bemutatjuk az erőszak két megrázó változatát Ott voltam Cannes-ban e film bemutatásán. A nézőtér dobogott és fütyült túl hosszúnak érezve az erőszak jeleneteit. Amikor a film végetért, átható csend támadt, majd kitört a taps. Feltehető a kérdés, a nézők miért nem tudták elviselni a kétfajta gyilkolás celluloidszalagra vitt jeleneteit, ha naponta néznek olyan filmeket, amelyekben a fél vetítővászon vörös a paradicsomlétől?
–Nyilván azért, mert a Dekalógus történetei bármelyikükkel előfordulhatnak, alakjait nem a képregényekből vágták ki.
– Az említett filmben minden mocskos, véletlenszerű, minden igaz. Mint az életben. Az embereket riasztja az igazság. De a film mégis az érzelmekre, értékekre, kérdésekre, problémákra koncentrál. A Dekalógus filmjei bejárták a világot, sikert sikerre halmoztak. Ismétlem, azért, mert nem tíz jogi paragrafusról szóltak, hanem tíz javaslatról. Tíz esélyről, hogy kimeneküljünk antropológiai útvesztőinkből.
– A nemrégiben napvilágot látott új katekizmus forradalminak mondható. Ebben a hit fogalmának meghatározása más, mint az előzőben; vagyis a hit kitárulkozás Isten felé, nyitottság Istenre.
– E filmek semmiképpen se akartak a tízparancsolat teológiai értelmezői lenni. Azt akartuk számba venni, hogy a tízparancsolat működhet-e és miként működhet korunk emberének létfeltételei közepette és tudatában. Ugyanis olyan világban élünk, amelyben mindenki szerepet játszik. De vállalt vagy rákényszerített szerepeiben szinte senki se képes megvalósítani azt, ami a lelke mélyén van. Azt, amit akár vágynak, nosztalgiának is nevezhetnénk. Vágyat az után, hogy az ember megérinthesse, áthathassa önnön biológiai lényét, lényegét. Nem erotikus és nem szexuális értelemben.
A szerelem odaadás, feloldódás az érzelem objektumában. Az ember pedig fél önnön lényéből, lényegéből bármit is adni a másikának. Az ember fél a szerelemtől.
– Megfilmesíthető-e ez a félelem?
– Nemrégiben tagja voltam a cannes-i filmfesztivál zsűrijének. Több olyan filmet is láttam, amely Kie¶lowski szellemi nyomdokain halad. Azt is mondhatnánk: ez az ő halálon túli sikere. A filmvásznon rezsegtek a mindent feltáró erotikus jelenetek. E jelenetek azonban nem a kulcslyukon leselkedőknek szóltak. E jelenetek a hősök saját testük felfedezésének metszetsorozatai voltak... és sajátos metafizikát teremtettek.
Bronthier The Black and the Whites című gyönyörű filmjének például megrendítően szép jelenete: egy nászéjszaka. Annak képi leírása, ahogy két ember kölcsönösen felfedezi egymás testét. Megérintik, áthatják egymást... és mosolyognak. A vetítővászon feltöltődik érzelmeik energiájával. Megható, hogy a szeméremben mily óriási adag erotika van. És ebben a megrendültségben a biologikum, a meztelenség csodálatos.
Mindig arra törekedtünk Kie¶lowskival, hogy az ember biológiai miben- vagy kibenlétét feltárjuk, bemutassuk. A fájdalmat, izzadságcseppeket, fáradtságokat, ráncokat, örömöt. Testünk nem csupán foglalata érzelmeinknek. A test lelkünk része, egész voltunk, egészségünk tartozéka. És ezt be kell mutatnunk a moziban. Ezzel kapcsolatosan természetesen felmerül a kérdés: „Vajon a képi kultúra, amelyben élünk, elbírja-e ezeket a kérdéseket? Hiteles lehet-e ebben a vonatkozásban?” Azt hiszem, igen. De az, hogy hiteles lehessen, a forgatókönyvírón és filmrendezőn múlik.
Úgy vélem, hogy azok a modern eszközök, amelyek napjaink képi kultúrájának kísérői, esélyt adnak arra, hogy a film elbírja a korábban irodalom által hordozott problémákat. A film eszmecsere az emberről, a modem ember léthelyzetéről és létfeltételeiről. A kor, amelyben élünk, nem unalmas, nem készíthető róla unalmas film. Ha mégis az, akkor a film rossz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/01 34-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1375 |
