Barotányi Zoltán
Darren Aronofsky és
stábja keze alatt a Föld mindennapjai végtelen videóklipre emlékeztetnek. A sorozat
nézőjét magával sodorja a különleges képek áradása.
A tévéken látható, az
átlagosnál nagyobb igénnyel készült természetfilmek tragikus paradoxonja, hogy
voltaképpen egyik, velük szemben jogosan támaszható elvárásnak sem felelnek
meg. A merő illusztratív jellegen túl vizuális tekintetben annyira nem
izgalmasak – tisztelet a kivételnek. Igen, tudjuk, sokakat lenyűgöz a kimérten
tisztálkodó főemlősök, a homokba ásva prédára váró ragadozók látványa, ahogy
fociközvetítések kikockázásait idézve lassítva mar áldozatába a kígyó és hosszú
nyelvének egyetlen ostorcsapásával zsákmányt szerez a kaméleon. De ott is a
megfejtés – ezek a darabok pont annyira izgalmasak, mint egy vb-meccs: öt
percnyi vibrálásra jut nyolcszor ennyi tisztes unalom. A tudományos ismeretterjesztő
jelleg nyilván nem lesz elég alapos ezekben a filmekben, a képek pedig még korántsem
beszélnek magukért. Aki tényleg szeretne valamit megtudni a természetről, az
jobb, ha maga jár utána – ha nem is a terepen, de az iskolapadban, a könyvtárak
mélyén, vagy legalább a számítógép monitorja előtt. Vélhetően érzékelte ezt a helyzetet
a szupersztár rendező Darren Aronofsky is, aki producerként jegyzi a Volt egyszer egy Föld sorozatot, amikor
úgy döntött, hogy alkotótársaival együtt dolgozva kimozdítja ebből a patthelyzetből
az egész műfajt. A tíz epizódos sorozat eredeti címe One Strange Rock sokkal beszédesebb Aronofskyék mondanivalója
szempontjából, mint amit a Volt egyszer egy
bolygó cím sugall. Ez a sorozat ugyanis nem valamiféle könnyes búcsú, hanem
éppen ellenkezőleg: egy tíz tételre nyújtott szerelmes vallomás a mi kivételes
kozmikus helyzetű, az életnek mai tudásunk szerint – egyedül otthon adó és
persze az emberi faj bölcsőjeként is szolgáló, különös kőzetbolygónk felé. A Föld
az alkotók sugallata szerint egy önmagában és kozmikus környezetében is organikus
egységben létező, harmóniával, szépséggel és rejtett összefüggésekkel teli mini
univerzum, ami persze csak egy apró, ámde furcsa és egyedi pont a végtelen
univerzumban.
Aronofskyék helyesen érzékelték
azt is, hogy mai tévénéző közönség jó része – pláne a viszonylag fiatalabbak,
egy sokkal intenzívebb képzuhataghoz szoktak: éles vágásokhoz, szokatlan
képkivágásokhoz, formabontó montázsokhoz és a képkockák lélegzetelállító
ritmusban történő váltogatásához. Ebben azután nem lesz hiba: két éven át 45
ország 195 forgatási helyszínén lőtt saját anyagok és az űrbéli felvételekből
kölcsönzött képek tökéletes nyersanyagot biztosítanak, a feladat gyakorlatilag
csak a vágás optimális ritmusának megtalálása volt. A színekkel való folytonos,
néha a komplementaritást is kihasználó játék után és előtt, a vibráló képáradatot
tagolva jöhetnek a fekete-fehér kivágatok a bizalomgerjesztő beszélő fejekkel. És
máris a narráció örök problémájánál tartunk, elvégre sem nem eredeti, sem nem
problémamentes az a módszer, amivel ezt az elemet is igyekeztek izgalmassá
tenni. Egyfelől megkapjuk Will Smith-t, a lelkes laikust, aki sokak számára még
mindig kedves arcként eladná a szériát – közben szerepéből kilépve (és egy
másikba belépve) folyton átlényegül a rejtvényeket a súgógépről feloldó kvízmesterré.
Exkluzív tartalomként
pedig kapunk nyolc, az űrt megjárt asztronautát, akiknek megosztható, a
szkriptbe jól beilleszthető személyes élményeik is akadnak – és máris nagyobb
meggyőző erővel adják elő a forgatókönyv által a szájukba adott okos és kellően
tömörített, frappírozott megfejtéseket. Ők a bölcs világlátott emberek – és
ebben az esetben mindez szó szerint értendő, hiszen aki felülről rálát a mi
világunkra, annak megadatik a megvilágosodás esélye. Nem utolsósorban pedig
hitelesen tudják közvetíteni a rendező naivan, szinte panteistán holisztikus
üzenetét: az univerzumban, de azon belül leginkább a Földön minden mindennel
összefügg, harmonikus egységet alkot. A rejtett összefüggések pókhálója pedig
fokozatosan feltárulhat a szemünk előtt – csak a megfelelő optikát és vizuális
nyelvet kell megtalálni hozzá.
Az
Aronofsky-univerzumban, s ez nem új tapasztalat vele kapcsolatban, a képek
radikális mellérendelése minden mást felülíró, önmagában magyarázó szerepet kap.
A látnivalók hipnotikus örvénylése fölött a könnyed tudományos narráció csak
arra szolgál, hogy még tökéletesebb transzba ejtse a nézőt. Arra is gondosan
ügyeltek, hogy a sorozat témáit tökéletes mintázatban, egy opresszív-kompulzív
szindrómás számára is átélhető tízes csoportozatba rendezzék. Az eredeti címek
(a fordítók itt is elrugaszkodtak az eredeti nyersanyagtól) már magukban is
rejtélyesek, egyben frappánsak: Zihálás,
Vihar, Pajzs, Genezis, Túlélés, Szökés, Terraformálás, Idegen, Ébredés – mintha egy sci-fi-horror sorozat epizódjait skandálnánk,
amikor a tévénéző már azon izgul, hogy a legénység melyik tagja hordja a szíve
alatt lusta macskaként összekuporodott parazitát. De a mi űrhajósainkat nem
fenyegette semmi ilyen űrbéli balvégzet, nem hoztak magukkal semmi mást, mint a
magasabb tapasztalatot, így adódik, hogy az ő dokumentarista stílben felvett beszélő
fejeik fűzzék össze az egyes epizódok sűrűn váltakozó, extravagáns logikával,
szinte szabad asszociációs technikával összeválogatott jeleneteit. És miközben
a képek valósággal kisütik a szemünket, a jól hozzájuk passzított zenék szinte
meg is ágyaznak a következő vizuális attaknak. Az Aronofsky-stáb által
összeválogatott izgalmasabb audiokulisszák bántóan hiányoztak a korábbi
természetfilmekből – nos, azok nem is ütötték meg a videóklipek, sőt a reklámok
által már jó magasra tett mércét!
Persze, feltehető az a
kérdés is, hogy mit tanulhatunk a Volt
egyszer… sorozatból? És még csak nem is arra gondolunk, milyen nóvumot
találunk itt, aminek ne lehetne röpke tíz perc alatt utánanézni a net sötét
mélyén, hiszen ez sportszerűtlen volna – a konkurencia itt a maradék
tévés-természetfilmes kínálat. Az érdekes az, hogy ebben a tekintetben sem kell
csalódnunk – epizódonként, ha nem is több, legalább egy szokatlan, ritkán
látható, lélegzetelállító, netalán elgondolkodtató meglátás, észrevétel, jól
tálalt összefüggés is akad. Hogy csak egy példát mondjunk: már az első fejezetből
kiderül, hogy az Amazonas menti őserdők hiába termelnek gigantikus mennyiségű,
az emberiség szükségletének tízszeresét kitevő oxigént a fotoszintézis során –
azt bizony a környék állatvilága az utolsó kortyig elhasználja! Ezzel szemben a
fotoszintetizáló óceáni kovamoszatok produkálják a földi oxigéntermelés ötödét,
márpedig az ő szaporodásukhoz, táplálásukhoz elengedhetetlenül szükséges az
Amazonas-medence és a hasonló trópusi élőhelyek speciális lég- és vízkörzési
rendszerének fennmaradása. A filmkészítők imádják a pszichedelikus
színárnyalatokban pompázó, látszólag élhetetlen élőhelyeket. Visszatérő
illusztrációként szolgál az észak-etiópiai Dallol vulkanikus, pokolian magas
hőmérsékletű, kénlerakódásokkal és erősen savas tavacskákkal borított,
kénhidrogén-felhőbe burkolózó sárgás-narancsos tája – természetesen itt is jól
megél néhány extremofil baktériumféle! Az Idegen
(Alien) című epizódnak meg éppen a
víz alatti hajóroncsokat nassolgató, vasfogyasztó kemotróf baktériumok a „hősei”:
szorgalmas aknamunkájuk gyümölcsei, a csatahajókról lelógó cseppkő- vagy
jégcsapszerű rozsdafolyamok (angolul már külön nevük is van: rusticle)
elképesztően szépek, és remekül illusztrálják, hogy a falánk egysejtűek mindent
megesznek (a vasat is, mint a farkasétvágyú kiskamaszok).
Aki csupán a sorozat magyar
címét látja, nyomban arra asszociálhat, hogy ismét csak egy szomorú, elégikus
látomást kapunk a rosszcsont emberek által tönkretett Földről. Ám ez tévedés, itt
még az Aronofsky-filmekből sugárzó (néha szinte mizantrópiába hajló)
antropológiai szkepszis is csak visszafogottan érvényesül. A Föld lakói ezúttal
leginkább rendkívüli sokszínűségükkel járulnak hozzá a kivételes
látványorgiához. A sorozat készítői pedig direktben nem politizálnak – pedig sokfelé
(mostanában speciel Aronofsky hazájában, az Egyesült Államokban is), a Föld ember
okozta veszélyeztetettségéről beszélni is afféle, a kormányzati állásponttal
szembemenő partizántevékenység (Konkrét példa: Trump-párti politikusok friss
állásfoglalása szerint egy kormányzati intézmény alkalmazottja nem folytathat a
klímaváltozással kapcsolatos felvilágosító munkát, mert az az úgynevezett Hatch-törvénybe
ütköző felforgatásnak minősül). Aronofskyék azonban kevéssé terhelik a nézők
elméjét ilyen mázsás ólomsúlyokkal, a lelkiismeretünkre sem apellálnak,
legalábbis nem feltűnően. (A Menekülés a
Földről epizód leginkább azt sugallja, hogy legjobb, ha beletörődünk: ha
egyszer az űrből ránk zuhan egy másik böhöm szikla, akkor együtt pusztulunk a
földi bioszférával). Habár az ökológiai katasztrófák és a klímapánik képei azért
itt is játszanak – csakúgy, mint a halakra vadászó csalánállatkáké, vagy az űrből
fotózott párától súlyos légfolyamoké. Utána minden merő képi nyersanyaggá
válik, belekerül a vizuális masszába, egyenesen a szakács keze alá, hogy jól
összevagdalva kerüljön a szemünk elé. Aronofskyék legfőbb trükkje, hogy már nem
magyaráznak, mondván a képek úgyis magukért beszélnek. Ez persze egyáltalán nem
így van, de az epizódonként bő háromnegyedórás vizuális orgiától elkábult néző
már kérdezni sem bír. Majd megérkeznek hozzá felmentő seregként Will Smith könnyed,
összegző szavai, melyeknek csekély közük van a látottakhoz, de legalább nem
zökkentenek ki a képek kiváltotta transzból. Lehet, hogy Földünk eleven
felszíne, a bioszféra pusztul, de romlásában is elegendő képanyagot szolgáltat
egy soha véget nem érő videókliphez.
Volt egyszer egy bolygó (One
Strange Rock) – amerikai ismeretterjesztő filmsorozat, 2018. Rendezte és írta:
Nick Shoolingin-Jordan. Kép: Tim Cragg. Zene: Daniel Pemberton. Narrátor: Will
Smith. Producer: Darren Aronofsky. Gyártó: Protozoa Pictures / Overbrook /
Nutopia. A National Geographic bemutatója. 10x47 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 12-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13747 |
